microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia

2012-09-19

Rudi Hervé – posztmodern ember felvevőgéppel

ott és akkor


Rodolf Hervé (a továbbiakban Rudi), egy különleges jelenség volt Budapesten. Nagy hangjával, kalapjával, rámenős modorával, vad, beindult, alapvetően utcához edződött módon fenyegető stílusával, eszméletlen jó kameráival valahogy sosem lehetett szem elől téveszteni. Ha ott volt valahol, akkor azzal mindenki tisztában volt, sokkal többen, mint ahányan ismerték, híresség volt, nyomtatás nélkül, ő maga nyomtatta s publikálta magát … estéről estére … mindennek a sűrűjében – miközben folyamatosan dolgozott ..

Filmezni olyan, mint égő papíron írni, mondta Bódy Gábor Pasolini nyomán. Rodolf Hervé pályafutása egy nagy filmezés volt. Egy hatalmas svunggal végigvitt, a valóság-befogadásban tobzódó őrült filmezés. Nála a film (videó) és a fotó nem igazán különült el (nekünk kb. 2008-2010-ben kezdett összeérni a kettő, amikor a Canon fotókamerák full HD videót kezdtek el felvenni hiperszuper minőségben), Rudi ezzel a szemléletével alaposan megelőzte a korát. Képekben gondolkodott, és minden mozgott, minden mozgásban volt, folyamatosan. Ő maga is.



Eleve úgy állt hozzá, mintha mindenre kevés ideje lenne, helyesebben: szó szerint így. Gyorsan beszélt, gyorsan gondolkodott. Agresszív volt, és bár külsőre, látszatra és viselkedésre is agresszív volt, „agresszivitása” leginkább (és elsősorban) a művészetében nyilvánult meg, abban, ahogy keresztülgázolt mindenféle határokon, melyeket a félénk, 70 kilós, farmeres, szende fotósok nem mertek és nem is tudtak volna áthágni. Rudi olyan volt, mint egy idegenlégiós – vállán az akkori legjobb Canon Hi8 videó kamerával, LX-1 (akkori árán 1 millió forint), s hozzá még profi fotókamerák. Mindenféle miliőkbe be tudott hatolni. A 8. kerületben, aluljárókban, hontalanok között, ugyanúgy tudott fotózni, mint egy Király Tamás show előtt az „öltözőben” (egy étkezde konyhájában) megelőzve a fashion tv-t.

Egy fashion show-nál (és Király Tamás show-jai annak ellenére, hogy Budapesten voltak, szabadsági fokuknál és eredetiségüknél fogva nemzetközi színvonalat képviseltek), szóval egy fashion show-n a modellek, az öltözőben tényleg csak azt tűrik meg, aki … eléggé nagy formátumú személyiség ahhoz, hogy a modellek és a tervező exhibicionizmusát felcsiklandozzák, máskülönben hűvös hidegséggel kitessékelnék. Rudi elegendően nagy formátumú és elsöprő személyiség volt, bárhova be tudott hatolni, és tényleg nem érdekelték a határok. És pontosan ez az, Robert Capa-val totálisan egyetértve, amitől egy fotós/filmes jó tud lenni, attól, hogy hozzá tud férni a valósághoz, közelről, tetszőlegesen közelről, sőt, még annál is közelebbről: bele tud hatolni.

a valóság tettenérése

Gondoljunk arra a képére, amin egy „drabális hölgy” (elnézést tőle) az utcán éppen belenyal egy jégkrémbe. Eszméletlen, Rudi a kamerájával szinte közé és a jégkrém közé áll, annyira durván betolakszik. A dolog szépsége viszont az, hogy a nő jégkrémbe belenyalása ugyanolyan agresszív, mint Rudi ráközelítése a nőre és a nyalás pillanatára, s így a kép tökéletes lett. Mások ebben az időben lefotóztak egy szállodát az Erzsébet téren, az ott parkoló Ladából pedig kiszállt a sofőr, hogy személyiségi jogai vannak, és mindjárt elveszi a filmet. Ruditól nem akarta volna elvenni :) Rudi tökéletesen használta ki a személyiségében (fellépésében), a felszerelésében (kamerák), s az elérhető valóságban rejlő lehetőségeket.

Amennyire izgalmas Rodolf Hervé viszonya a valósághoz a kép készítés pillanatában, ugyanannyira izgalmas az, ahogyan a videóhoz viszonyult. A kiállítást böngészve egyrészt feltűnik az embernek, hogy Rudi ugyanazt a témát videóval és fotóval is hajlamos volt feldolgozni, lásd a Dagály fürdő. Másrészt feltűnik, hogy kifejezetten tehetséges fotós volt, ha volt ideje egy kép megkomponálásához, ha nyugodt körülmények közt fotózott, akkor kifejezetten André Kertészes fotói is születtek, briliáns (apukáját idéző) kompozíciókkal, a természetes fények (napsütés) letisztult és elegáns kezelésével.


Mégis, általában nem ez volt rá a jellemző. Fotóin azt figyelhetjük meg, hogy nem szeretett az étlapról választani, nem szerette azt fotózni, amit a valóság szinte felkínált neki, inkább az hozta lázba, hogy tetten éri a valóságot, hogy elvesz valamit, ami megtetszett neki. Azt is megfigyelhetjük, hogy nem törekedett a letisztult kompozíciókra, sőt, általában a kompozíció is (ami a fotográfiában a ráérés luxusával szinonim fogalom) másodlagos szerepet játszott nála ahhoz képest, hogy elkapja azt, amire ráirányult a figyelme. Ily módon egy egészen más fotográfiai esztétikumot hajszolt, illetve képviselt. A valóság leleplezése, illetve a valóság igazi arcának elkapása?



Lehet, hogy ezzel vitatkozna, sőt, valószínű, de úgy tűnik, nem a mesteri képek izgatták, nem az, hogy olyat csináljon, amit mások majd nagyra értékelnek, nem a majdan elkészülő és steril környezetben (mondjuk egy galéria fehér falán) bemutatott kép izgatta, hanem (úgy tűnik) leginkább a fotózás pillanata. Elkapta, ami izgatta, ami az adott pillanatban úgy tűnt számára, hogy valamilyen módon leírja a valóságot. Ez egyébként a költészetnek olyan foka, amit csak az írók élveznek. Ott vannak egy adott valóságban, és annak bármely részletét kiszúrhatják, egy hamutartót egy gyorsbüfében, vagy egy haverjuk alakját, aki épp egy lepattant wc-ben igyekszik a pissoir felé, vagy a fenekét rázza – szó szerint a pillanat bármely motívumára, bármely részletére ráirányíthatják a figyelmüket s az olvasó figyelmét, mert művészetük folyékony, s mert ők maguk folyékonyan művészek, folyékonyan ontják magukból a művészetet. Rudi pont így fotózott, mint egy igazán jó író. Mindig valami olyat szúrt ki a valóságból, ami éppen megfelelt az általa formált, folyamatban lévő mondatnak.

 

video-eksztázis

Rudinál a hangsúly a képkészítésről eltolódott a fotózás pillanatára, úgy tűnik, nem a végtermék érdekelte, hanem a pillanat, a rítus, a kép megpillantása. Egyáltalán nem csoda, hogy érdeklődése ezerrel fordult a videó felé. A videó lehetővé tette számára a készülő kép megpillantását folyamatosan – mintegy élő adásban. A videó a folyamatosan kattogó kamera, 25 kép / másodperc sebességgel.

Mások a videót egyfajta kis képességű, alacsony felbontású eszközként tekintették, mondván, a film az igazi. Rudi viszont nagy ívben tojt erre, és azzal forgatott, „ami volt”, a legpraktikusabb eszközzel (ami mellesleg csúcsminőség volt).


fotó a Dagályban - amit videóval is elkészített

A videó alkalmazása is, mint dilemma egyfajta posztmodern hezitáció forrása volt. Gondolj bele, egy korszak, amelyben az alkotók szkeptikusak a rendelkezésre álló legmodernebb és legpraktikusabb képrögzítési eljárással szemben, és emiatt vagy nem is forgatnak, vagy nem teljes komolysággal forgatnak (mondván, „ez csak videó”), ami nem mást eredményez, mint egy olyan korszakot, amelyben (mondjuk így) az értelmiségi képkészítés részlegesen szünetel.
A szindróma figyelemreméltó, jellemző a posztmodernre: az értelmiség formailag próbál ragaszkodni az előző korszakhoz (fetisizálva a film nyersanyagot), és nem tud élni a jelen kínálta lehetőségekkel, és nem tudja betölteni a szerepét.

Mellesleg Bódy Gábor idejében, még mielőtt beütött a posztmodern, a videó mint hozzáférhető és hordozható felvevő eszköz gyerekcipőben járt, a stúdiótechnika (U-Matic, majd U-Matic SP, Betamax) mellett a VHS (és a sokkal jobb Betamax) volt az uralkodó formátum, de Bódy Gábor már ezt a korszakot is roppant vitálisan a videó korának tekintette. A Jégkrémbalett c. filmet, amikor elfogyott a költségvetés, videóval mentette meg, azaz: az értelmiség ragaszkodott az előző korszak technikájához, formailag ragaszkodott az értelmiségi hagyományhoz, Bódy viszont jött, és azt mondta, felejtsd el a filmet, itt a videó! – és lám, az egész Jégkrémbalett végül a videótrükkökben való tobzódás és a zseniális Milarepa Verzió révén egy videó-alkotás lett.


Rudi a videóval ugyanígy forradalmi volt. Nem film helyett használta, hanem ezerrel videózott, mint Szirtes András. Imádta a videót, nyilván mert közvetlen volt - mint jómaga :)

hezitáció helyett

Ma már tudjuk, hogy a '90-es évek eleje nem véletlenül volt euforikus és hezitatív, hanem mert ez egy felülről gerjesztett illetve kihasznált szindróma volt. A művészek elhallgattatását már az NDK-an is sikerrel űzték, de ez semmi ahhoz képest, amire a kapitalista kereskedelmi tévék és bontakozó pláza- majd tesco kultúra képesek. Ezek ugyanis a művészet, illetve egy esetleg felbukkanó újabb avantgárd hullám közönségét semlegesítik kutuzovi módon: az alkotóknak nincs hova alkotniuk, nincs kinek, a közönség eltűnt, átalakult. Anélkül, hogy tudtunk volna róla, erről szólt a '90-es évek eleje.

Ebbe az összezavart állóvízbe robbant be Rudi a felvevőgépével. Vitális beindultsága nyomán pedig egy lecsengésre ítélt átmeneti kultúrából elegendő mennyiségű (kritikus tömegű) felvétel készült, ahhoz, hogy ez a korszak ma is képes legyen részt venni az inspirációs láncolatban. Rudi révén a '90-es évek nem tűnt el csak úgy, és képes későbbi korok, korszakok fiataljai, művészei számára inspirációs dózisként működni – lásd számunkra itt és most, máris!



Rodolf Hervé egy olyan korszakba robbant be, amelyet senkinek nem is lett volna szabad látnia, mindenkinek a tévét kellett volna néznie, miközben itt a piros, hol a piros, a nagy átalakítás zajlott. Rudi azonban durván belemászott a díszletekbe, és olyan közelről készített képet a változásról, a valóságról, amilyen közelről csak lehetett. Nem ragaszkodott 'formailag' az előző korszakok művészet-definiciójához, 440 soros felbontású Hi8-as kamerájával mindent filmezett, mindent, amiben volt élet, és mozgott. Ahogy Oli, a külföldi srác mondta a Kutya éji dalában: „minden film”.

Az értelmiségre ráerőltetett kivárós, hezitatív viselkedés rá nem vonatkozott, ő úgy volt vele, hogy majd ráér később elgondolkodni azon, hogy mi is az, amit forgatott. Így egyetlen másodpercet sem vesztegetett el, sem az életből, sem a valóságból.

a korszak foto/videográfusa

Rudi nagyon keményen rányomult a valóságra. Egy fürdőben fotózni például, professzionális kamerával, látványosan, igencsak nem volt jellemző akkoriban. Már a '80-as években is kikérték az emberek, ha valaki csak úgy lefotózta őket, a rendszerváltástól viszont még annál is inkább. Barátunk, Kurt, az osztrák fiú például rendszeresen készített street fotókat, ezt azonban úgy követte el, hogy egy kioldó zsinórt használt, és a fejével véletlenül sem éppen oda nézett, ahova a látszólag hanyagul libegtetett kamerája. Titokban fotózott. Rudi azonban frontálisan odament, és elvette, amit akart, a képet.

Tekintettel arra, hogy modelljeit nem kiszolgáltatott pillanatokban kapta le, és hogy általában totál konszenzuális módon fotózott, Rudi rámenőssége 100%-ig pozitívum, és egyet jelent azzal, hogy nem akadt fenn felesleges, a művészetet, a pillanat-, a valóság megörökítését gátló üvegfalakon, hanem megcsinálta, amit más a helyében nem valószínű, hogy meg tudott volna csinálni. Az ilyen dokumentum-jellegű fotózás / videózás 100%-ig konfrontáció, és aki kicsit is félszeg vagy hezitatív, lepattan az üvegfalról, ami a fotós és a valóság közt húzódik, s amin Rudi ezer esetben, azaz mindig keresztülhatolt.

Rodolf Hervé már az a fotós volt (korát megelőzve, hiszen ebbe a tudatállapotba a fotósok általában a digitális fotózás elterjedése, 2003-2004 környékén jutottak el), aki először fotózott és később gondolkodott. Tette mindezt 1990-94 között, amikor még mindenki gondolkodott … meg hezitált …
Az un. „rendszerváltás” a legtöbb embert így vagy úgy elkápráztatta, és senki nem tudta a valóságot annak látni, ami valójában volt. A valóság egérutat nyert a művészet elől. A művészet feladata, hogy leképezze azt.



Rudi viszont egészen másképp állt hozzá ehhez a valósághoz. Ő habzsolta azt, amit mi lelassult közönnyel falatoztunk. Mindenre ráharapott, ami művészet volt. Habzsolta az életet, a Balantines whisky-t, amiből rendszerint mindenkor magánál tartott egy üveggel. Végigvágtatott Budapesten és a '90-es éveken, a Tilos az Á-tól a Zanzibáron át egész a Rác kertig, helyesebben a végén még a Rác Kertben is felbukkant, mintegy pontot téve egy éra végére – amelynek ő maga volt az egyik meghatározó foto/videográfusa.

Rudi munkái révén az akkori idők hozzáférhetővé váltak, direktben, videón. Ez óriási dolog, s közben azt is megmutatta, hogy a művésznek mennyire hezitáció nélkül és rámenősen kell dolgoznia, ha valamit meg akar fogni az éppen történő valóságból. Rudi ilyen szempontból úttörő, lévén, hogy a posztmodernnel kezdődött a művészek lecsúszása a valóságról, ő viszont frontálisan szembement ezzel a trenddel, akár a Hungária körúti Flash koncerten vagy a Tilos az Á-ban forgatott.

 

Lucien Hervé túlélte fiát, s így neki magának is viszonyulnia kellett Rudi művészetéhez. Így ő maga is megerősíthette, hogy Rudi jól költötte el a talentumot, amit az apjától örökölt. Nemcsak megerősítette, de ahogyan Rudi is készített riportot az apjával, Lucien is nagyra becsülte Rodolf művészetét, így amikor pár éve kiállítása volt a Mai Manóban, akkor Rudi felvételei is ott vibráltak egy képernyőn, s a két idő, a két művész munkássága tökéletesen egybeért.



Ez persze fura, hiszen hogyan lehet a költői precizitással komponált fantasztikus épületfotókat egy lapon említeni a Zanzibárban vagy a Tilosban, vagy az FMK-ban készült, underground kultúrát megörökítő videófelvételekkel? Hát igen … éppen ettől is különleges a Hervé történet … bár látszólag teljesen más természetű képek, mégis ugyanarról van szó: egy sokak számára viszonylag nehezen felfogható (külön érzékenységet igénylő) szépséget kell megvilágítani s rögzíteni… Letisztult épületfotók, s beindult, ezerrel pergő videóképek … Bár a szépség, amire rá voltak kattanva, más-más természetű volt, mindkét Hervé pontosan ugyanazt csinálta: a valóság szépségében tobzódott …

 

-JP-
2012-09-19

Címkék: rodolf hervé, lucien hervé, szirtes andrás, zanzibár, rendszrváltás centrális galéria, osa