nem vagy belépve:
microcspv    "peace is precious"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2014-09-04

Corbijn új filmje: Az Üldözött

utolsó tangó Hamburgban

Corbijn-t nagyon szeretjük, nagyon jó (eszméletlen jó) művésznek tartjuk, ezzel együtt az előző filmje nem vált a kedvencünkké. E film viszont, bár kívánni valókat hagy maga után, kifejezetten izgalmas, különösen visszagondolva rá. Bár menet közben egy krimit nézünk, ami szó-szó, visszagondolva egy drámára emlékszünk, ami viszont elképesztően jó. A krimi mintha csak csomagolása lenne a művészileg magas fokon kidolgozott drámának.

A film izgalmasan kezdődik, már csak Philip Seymour Hoffman miatt is, lévén ez egy posztumusz film, ha úgy vesszük. Egy európai színt vezet be a film, ezúttal Hamburg a város, ahova Corbijn filmjével megérkezünk. Terrorveszély, félelem egy újabb arab támadástól, 9/11 árnyékában (amint emlékszünk, az elkövetők egy Hamburgi terrorista sejt tagjai voltak). Nyomasztó kezdet, és sajnos van aktualitása (s nemcsak „arab” részről), de feloldja ezt, hogy Philip Seymour Hoffman és az ő vezetésével külföldön tevékenykedő kis anti-terror csapat lesznek a vendéglátóink a film során. Szimpatikus arcokból álló stábja van, szóval, vevők vagyunk – jöhet :)

 

ami a krimit illeti

Philip Seymour Hoffman alkoholista, és veszettül dörzsölt, arcjátékában, mindjárt az elején elenged egy Robert De Niro-s vigyort is. Egyszóval, egy nehézsúlyú karaktert alakít, akit ezerrel nyom az élet és a morál összes súlya, ideértve, hogy X éve Bejrútban valamit elrontott, valami félrement, és ezért ide menesztették, büntiből, Hamburgba.

A film egy feltűnően izgalmas nyitóképpen indul, egy rakpartnál a víz hullámzása, ezt látjuk, közelről. Nagyon impresszív, tényleg, Corbijn-hoz méltó módon az, ráadásul a sztori elbeszélésében is aktív szerepe van, hősünk ugyanis, egy csecsen-orosz származású muszlim fickó itt ér partot, itt mászik ki a partra, és bár a járása bizonytalan, ekkor még nem sejtjük, hogy ő nem is terrorista.

Mert ez a lényeg. Ez a sztori magja, hogy hogyan válik valaki a rendőrség szemében terroristává anélkül, hogy egy lépést is tett volna a terrorizmus felé. És bizony, a sztori itt kezdődik, a mi előítéleteinkkel, azaz, az előtapasztaltaink alapján kialakított sztereotíp képünkkel (ami persze téves, illetve hamis is lehet, de az emberi elme már csak ilyen, igyekszik a biztonságos oldalon maradni, s mindenről ennek jegyében alakítunk ki képet, úgy, hogy biztos, ami biztos). Mellesleg, egy khaki cuccba öltözött, kapucnisban nyomuló, koszos arcú, hátizsákot cipelő, zavart viselkedésű, adott esetben félelemkeltően reagáló karakter (meglökik, és úgy fordul meg, mintha ki akarná nyírni az illetőt, és nem azt mondja, mint egy buddhista, mosolyogva, hogy „no problem”), nem véletlenül hívja elő a nézőből a terrorista sztereotípiát – a film vezet minket, ez kétségtelen.

 

játék a karakterekkel, karakter-klisékkel

A sztereotípiák ezerrel támadnak az összes karakter esetében, Hoffman-ét már említettük, alkohol, cigi, plusz az elbukott ügy a háttérben, magányos, meg minden. Ugyanígy klisé a sok német ügynök, egyikük direkt kocka fejjel, szögletes szemüveggel, oldalra fésült hajjal, de klisé a bevándorló család is, sőt, az amcsi stáb helyes tagjai is azok, hiszen nem tudunk meg róluk semmit, nem ismerjük meg egyiküket sem, csak ránézés és előzetes élményeink alapján alakítunk ki képet róluk, nem pedig a tetteik alapján. Mielőtt azonban elkezdenénk gy látni, hogy Corbijn rossz filmet csinált, érdemes jobban belegondolni ebbe a klisé-jelenségbe.

 

Corbijn vonzódása a klisékhez könnyen érthető, ha a fotóművészetére gondolunk. Egy-egy klisé nála nem arról szól, hogy nem dolgozza ki a karaktert, hanem, hogy hanem, hogy eljátszadozik azzal, hogy valaki a puszta megjelenése, illetve az elsődleges attribútumok alapján „minek néz ki”, és konkrétan izgalmas feszültséget teremt a kinézet és a mögötte lévő személyiség között. Még saját magáról is készített ilyen karakter-tanulmányokat ki voltak állítva e képei is a LUMU-ban (BTW, lásd a cikkünk a kiállításáról). A karakter-klisé számára, úgy tűnik, olyan, mint egy hangszer, amelyen előadja a „képet”, ami fotó esetében a személyről szól, filmjében pedig (játékfilmjeiben, hisz' a Control más) az általa létrehozott főszereplő karakterről. Ismert, kultikus kliséből építette fel például Clooney-t is. Jóformán az egész 70-es évek benne volt. E filmben pedig Philip Seymour Hoffman karakteréből hozott létre egy nagyon izgalmas remixet.

De nemcsak a főszereplővel, hanem a többi karakterrel kapcsolatban is, akik tényleg nincsenek kidolgozva, és csak olyanok, mint egy sima amcsi filmben (lásd az ügynök kollégái), roppan érdekes felfedezést tehetünk, hogy tudniillik, egy nagyon is átgondolt művészi koncepcióval van dolgunk, és nem holmi filmes felületességgel. Rájövünk, hogy az egész film egyetlen „kép”, egy portré Philip Seymour Hoffman karakteréről, a kiégett ügynökről. Minden erről szól. Minden róla szól. Minden körülötte forog – nevezetesen mindhárom nő.


A legérdekesebb felfedezés mind között az, hogy a filmben az egész krimi vonal is csak háttérként szolgál. Egy korrekt, konkrét sztori, megvan a maga súlya is, de összességében nem ennek a sztorinak az elbeszélésről szól a film, hanem a férfi és három nőkarakter ütköztetéséről.

 

A három női karakter – szemben a többi szereplővel – nem klisé, ők aztán rendesen ki vannak dolgozva, sőt. Seymour Hoffman német asszisztense, aztán az amerikai követségről a nő, és Rachel Mcadams a fiatal ügyvédlány és emberi jogi aktivista. Mindhárom nő egy-egy külön izgalmas sztori, a film Seymour Hoffman és az ő viszonyukról szól. A férfi viszonyáról e három nő felé. A lá: férfi az emberélet útjának felén.

a fiatal jogvédő lány

Rachel Mcadams tökéletesen van megalkotva. Bringás lány, kapucnis kabátban, jogvédő. Tökéletes német karakter. Gyönyörű, ahogy biciklizik, egyetlen része sem mű annak, amit látunk, egyetlen részlet sem. Tökéletes, megfigyelhetünk egy ilyen szabad és független lényt egy mocskos szálakkal átszőtt világban. Egyébként, a filmek erről szólnak, pontosan ezt az élményt hivatottak adni: egy-egy ember megismerésének az élményét, élethelyzetekben való megmártózás élményét, a reflektáció, reflexió élményét, de ezt a küldetésüket általában csak béna kompromisszumok árán tudják teljesíteni, lásd a Még Mindig Tudom, Mit Tettél Tavaly Nyáront-t, amelyik a világ leghangulatosabb jelenetsorával kezdődik, ősszel az egyetemen, majd a koleszban, gyönyörű délutáni napsütés – évekig el tudnánk nézni, azaz tudtuk volna, de a filmnek engedelmeskednie kell a felizgatott közönség akaratának, szóval, el kell, hogy szabaduljon a horror. Rachel Mcadams karaterét azonban van szerencsénk háborítatlanul élvezni. Jelenetről jelenetre. Még amikor elfogják, és „vallatják”, az is csak arról szól, hogy közelről szemléljük ezt a fantasztikus lányt, és „empatizálunk” vele.

 

Azt, hogy a film ténylegeen erről szól, Seymour Hoffmannak e nőkarakterek közti utazásáról, egyrészt magunktól is jól látjuk, másrészt maga a rendező is tudatában volt ennek, sőt, ezt meg is erősíti. Amikor Willem Dafo-val beszélget Seymour Hoffman, azt mondja neki a lányról, hogy felejtse el, túl öreg már hozzá, hozzátéve (nem idézet), hogy nézi, gyönyörű, meg minden, de elérhetetlen a számára, nem tudja elérni, és úgy folytatta, hogy Dafoe számára is, és az ő számára is. Azaz kimondja, elárulja, hogy nagyon is hatással van rá e lány szépsége, de tisztán látja, hogy elérhetetlen, és nem is szabad megpróbálkoznia vele.

Ez egy eléggé komoly állapotrajz egy férfiról. Az Utolsó Tangó Párizsban-t juttatja egy-az-egyben az eszünkbe. Mellesleg, Seymour Hoffman arcában, tekintetében, testalkatában, sőt, a kabátjában is van valami Brando-ból, de a kiégettsége igazán az, ami az Utolsó Tangó-ra rímel. A kiégett férfi itt bele sem megy abba, hogy elcsábuljon, gyönyörködik a lányban, és pontosan tudja, hogy elérhetetlen.

 

a szerelmes asszisztens

A másik lány, a német asszisztens azért is izgalmas, mert eleve német (nem úgy, mint a többi „német” karakter, akiket amcsik alakítanak). Közte és Seymour Hoffman közt először egy Poirot & Miss Lemon típusú viszony látszik felvázolódni, de aztán, miközben Rachel-t figyelik meg éppen (!!), Philip megcsókolja a lányt – s teszi mindezt épp egy beszélgetés közepén, ami arról szól, hogy melyik nő „a nő” az ő életében, és ki is mondja, hogy ő az, a német lány. Megfigyelni, távolból nézni a gyönyörű, élettel teli Rachel Mcadams-t, és közben megcsókolni az ugyancsak gyönyörű, de élettel egy árnyalattal kevésbé teli asszisztensét mindenképp egy érzelmileg roppant finoman kidolgozott filmmé avatja Corbijn második játékfilmjét :)

 

az amerikai csúcsragadozó

A harmadik nő karakter, az amerikai nő az amerikai követség összekötője, ugyancsak izgalmas. Vele szemben Seymour Hoffman, a kiégett férfi, aki szóvá is teszi, hogy lenézi az amerikaiakat, egy izgalmas csábítás-történeten megy keresztül: az ügynök, akit elcsábít egy ügynök. A nő a szemünk láttára töri fel Seymour Hoffman-t, felnyitja, mint egy cukorkás zacskót, hogy kivegye belőle, ami kell neki. Eleve tökéletes a szereposztás (bár most nem a filmbéli szereposztásra gondolunk, bár az is érdekes, hiszen Robin Wright akkoriban, amikor Corbijn Sean Penn-ről azokat a fotóit készítette, javában Sean Penn-el élt, tehát Robin Wright minden bizonnyal egy speciális személy Corbijn világában, a film végén úgy is írják ki, hogy „and Robin Wright” – de nem erre a szereposztásra gondolunk). Adott egy amerikai nő, aki a kormánynak dolgozik, s akiben a legkevésbé kellene megbíznia a kiégett amerikai férfinak, viszont ez a nő korban is, stílusban is, gondolkodásban, és amerikaiságban is tökéletes Seymour Hoffman számára. Sőt, hovatovább, ez a nő az, aki emlékezteti őt legmélyebb énjére, arra, aki ő valójában és mindig is volt, a profi és szociopata, csúcsragadozó amerikai ügynökre.

 

Corbijn itt is biztosra megy: van egy jelenet a filmben, amelyben Seymour Hoffman egy kocsmában leüt egy férfit, és Robin Wright nem mulasztja el megjegyezni, hogy „imponálni akar nekem”. Tökéletes pszichológiai jellemrajz és állapotrajz. A másik nagy rendezi megerősítés az elcsábulás pillanatának ábrázolása, amikor a férfi átveszi azt a mondatot, mint végső érvet, amit a nő mondott neki („azért, hogy a világ egy biztonságosabb hely legyen”).

 

Utolsó Tangó Hamburgban

A film drámaisága leginkább egy görög tragédiáéra emlékeztet, ahol a tragikum el van rendelve, egyenes következménye az adott karakterek ütközésének, nem is történhetett volna másképp. Itt is ez van. Utolsó Tangó Hamburgban. A kiégett ügynök, bár választhatná a tökéletes, az amerikaiságon túli lányt, de nem teszi, mert inkább a ragadozót választja, mert önmagában nem sikerült túltennie magát ezen az énjén, s azért nem sikerült, mert meg sem próbálta, mert édes számára, mint méz. Ha nem így lenne, nem csábult volna el, rögtön az első privát jelenetben, abban a gyönyörű és gyönyörűen fényképezett kávézóban, a város felett. Ha ez nem így lenne, e nőt minden amerikai közül a legjobban nézte volna le. De így van, így igaz, Seymour Hoffman karaktere nem tudott és nem is akart túllépni korábbi önmagán. Helyette ott élt Hamburgban, és csak arra várt, hogy egyszer ismét az lehessen, ami egykor volt. Ht megkapta – szinte ironikus, ahogyan magára ölti a taxis jelmezt ... de ne menjünk bele a spoiler-veszélyes részletekbe. Maradjunk annyiban, hogy egy jó és érzékeny film bontakozik ki a felszínét tekintve lapos krimi alól. Így ezúttal (szemben a Clooney-s filmmel) nem csalódtunk Corbijn-ban, s alig várjuk a következő filmjét.

 

 


-jepe-
2014-09-04

Címkék: Anton Corbijn, Robin Wright, Philip Seymour Hoffman, Rachel Mcadams, Marlon Brando, Utolsó Tangó Párizsban