Braun András, a gondolkodó művész

Ma már, ahogyan Flusser ezt egy „image” tömörségével megfogalmazta, az van, hogy mindannyian mások emlékezetében élünk. És ez nemcsak a múltra vonatkozik, hanem a jelen valóság-percepcióira is. Értsd: akkor él valaki, ha sokan gondolnak rá, ha „ikon” az illető valamilyen szinten. Máskülönben… nem létezik.

Braun András létezik, és ez óriási szerencse. A pohár persze csak félig van tele – és nemcsak azért, mert ő már nem tud hozzászólni ehhez a beszélgetéshez, hanem azért is, mert minden interpretáció valahol félreértés – ahogyan Sugár János számtalanszor megjegyezte. BTW, korábban (kb 1995 előtt) sosem gondoltam volna az Andrásról, hogy bármiféle filozofikus vagy elméleti előadás izgatja, de együtt voltunk (ő és még páran) „a Sugáron”, és jó volt. És ami mindennél különösebb volt, az az, hogy utána is beszéltünk arról amiket mondott. Sőt, még másnap is. Nem úgy, mint egy revelációról, de mint gondolati viszonyítási pontról. Megvoltak a fenntartásai, de nyitott is volt, és értékelte is az értelmes elméleteket. Megjegyzem, nagyon sok emberrel beszélgettem a Sugár Jánosról – de arról, hogy konkrétan milyen állításokat fogalmazott meg, csak pár emberrel, és – hogy őszinte legyek – most egyedül a Braun jut az eszembe.

A következő kép, amire emlékszem, az az, hogy számos tudományos magazin ott van a kanapén, a fraktálokról, a kanapénak valahogy narancssárgás színe volt – Rózsa Ferenc street – András a fraktálokról beszél. Egész délelőtt. Egyfajta folytatásaként annak, amiről az előző esti Sugár előadáson szó volt… de ez már az ő saját felfedező tripje volt (Sugár nem beszélt fraktálokról – just for the record). Úgy beszélt erről a csodálatos jelenségről, mint egy felfedező, mintha a fraktálok a civilizáció fejlődésének útját is megváltoztathatták volna. Le volt nyűgözve, ragyogtak a szemei, amikor a fraktálokról beszélt.

Azt hiszem, szerencsém volt, hogy meghallgathattam a gondolatait a fraktálokról. Ez az a kép, ami bár nem a legélesebben él bennem – hiszen ezer kép él élesen bennem róla – de közben mégis a legközpontibb kép talán. Ha az Andrást rendesen meg akarom érteni.

Izgatta minden, ami mechanikus és kézzel fogható, és ami működik. Iszonyatosan imádott bicikliket összerakni. Szerelni. Bármit. Hédi (Hedi Baebler) neki hozott először bringát Svájcból az összes budapesti haverja közül, és András iszonyat szuperül rakta össze. Csúcs bicikli lett.

Minden, amit egy ember fel tud fogni, az az András számra azt is jelentette, hogy meg tudja fogni. Működő szerkezetek építése – a csúcs. Velem egy motort akart építeni, és kifaroltam a projektből, és nagyon megsértődött – érthető módon.

Ékszereket is épített. Nóra (Szigeti Nóra) lefotóztatta az ékszereit, annyira imádta őket. Andrást mintha a dolgok építése, működtetése, működőképessé tétele izgatta volna, folyton. A szerelés, aminke van értelmes, és produktuma. Minden ékszer egy sztori. Egy konstrukció. Mint egy biológia órán – „ez egy ilyen lény, így épül fel, így működik”. Andrásnál: „ez egy ilyen ékszer”. A konstrukció önmagában a sztori, amiről szól.

András törzsvendég volt a Tilos az Á-ban, a bringáját is bevitte, és odatette a néhány másik bicikli mellé, az egyik Palotai Zsolté volt. Az első biciklisek egyike volt Budapesten, és új szintre emelte a bicikli fogalmát és jelenségét.

Szakács-zseni volt, de nem úgy, mint aki elvégzett egy mesterszakács kurzust, hanem mint egy feltaláló. Az egyéb alkotótevékenységében, művészetében alkalmazott kreativitását alkalmazta főzéskor is – csak úgy, mint bicikliépítés során. Jamie Olivér? Hm, inspiráló, de nem annyira, mint Braun András. Egy bármilyen kiürült hűtőből is tudott főzni, ha a hűtő üres volt, akkor a spájzból, s ha az is, akkor a legközelebbi éjjelnappaliból – fillérekből. Két darab krumpliból és egy paradicsompüréből is vacsorát rittyentett – de a legtöbben nyilván a pompázatos rác pontyaira s egyéb extra kajáira emlékeznek leginkább, bár azokat is ugyanazzal az organikus egyszerűséggel készítette, mint minden mást. Semmi fölöslegeset nem pakolt bele semmibe, és mindig azzal az alkoholtípussal főzött, amit éppen ivott a társaság, és minden főzése társasági élmény volt, rítus, egy közösségi vállalkozás, ahol ő volt a projektvezető. És mint egy jó mérnök, mindig pontosan tudta mit csinált.

Állandóan dolgozott. Csomószor olyan projekteken (mint egy kávézó/étterem belső design-ja, kifestése), de sosem különült el, hogy ez most a „pénzes meló”, ez meg a „művész meló”. Egyáltalán nem.

Egy roppant értelmes, folyamatosan gondolkodó, beindult srác volt, akivel a legjobbakat lehetett beszélgetni bármiről, bármikor – és aki folyton le tudta hozni az összes beszélgetést a valóság konkrét talajára.

Az ember úgy van vele, hogy lényeg, hogy a végeredmény jó legyen – hogy a képek jól nézzenek ki. De Braunnál, Andrásnál, egyszerűen nem szabad megfeledkezni a tényről, hogy folyamatosan kommunikált arról, amit csinál, és az összes gondolatáról, és arról, hogy mik a csodálatos jelenségek (például a fraktálok). Mindent meg akart „fogni” (angolul „grasp”). Az ő művei így jöttek létre, mint Leonardo rajzai a megfigyelt valóságról. Folyamatos gondolkodás, valóságelemzés termékei.

Egy gondolkodó művész „volt” (nem bírom leírni, hogy „volt”, idézőjel nélkül, hiszen ma is része a valóságnak, amiben én is élek). Kísérletező és gondolkodó. És roppant őszinte. Imádni való szinten őszinte és nyitott.

Mindent szétszedett, és minden alkatrészt hasznosított. Ha lehetett. Volt egy saját világa, amiben élt, mint egy gyerek – de közben persze totál felnőtt volt, sőt, mindent tudott mindenről, és keresztüllátott mindenen – a saját világában élt, mint egy párhuzamos valóságban, de úgy, hogy közben abszolút két lábbal járt a földön.

Ma, egy évvel az elvesztése után, talán fontos lehet megjegyezni, hogy… Braun András egy meglehetősen racionális ember „volt” – egy igazán jó srác, akinek nem volt különösebb „művész öntudata”, legalább is, nem úgy mint másoknak, és akinek a művei mindig a gondolkodásának a kivetülései voltak. Tudom, nem pont úgy működött, mint egy filozófus, hanem, mint egy földön járó művész, ezzel együtt állítom, hogy a „művész státusz” alapvetően nem érdekelte, csak mint a folyamatos gondolkodás és alkotás állapota – ami az élete volt.