Aglaja

A véletlen úgy hozta, hogy a film elején még fogalmunk sem volt, hogy a film egy valós személy valós élettörténete. Írni pedig, illetve kitalálni, tulajdonképpen bármit lehet (még akkor is, ha a néző/olvasó csak olyan fikcióba képes belehelyezkedni, amire a valóság, illetve saját élete, saját világa alapján ráismer).



Nem lehettünk tehát biztosak benne, hogy nem valami hatásvadász sztorira ültünk be, amit a cirkuszi miliő hivatott felfűszerezni, és aminek a nyugati közönség komfortos szórakoztatása a célja (hogy popcornos bödöneikből falatozva elszörnyülködjenek, lám, milyen szahar lehet tőlünk keletre az élet) – no és némi fesztiváldíjak besöprése, a magyar fesztiválfilmek klubjához csatlakozva. Ezzel szemben, mire a film véget ért, már nem is kellett volna elolvasnunk a feliratokat, hogy megtudjuk, a történet valódi, mert ez már a film felétől nyilvánvaló volt. Valódi élet, valódi történet, valódi személy, valódi érzésekkel, valódi élményekkel. Ilyet az ember pusztán írógép segítségével nem tud csak úgy összehozni, és hát persze nem is akar.

A történet egy anya-lánya történet. A kislány nemcsak a saját életét meséli el, a történet az ő és édesanyja története, s azon belül is azt osztja meg velünk, hogy hogyan nézte végig anyja pályáját, a kezdetektől. Az, hogy anyja (Ónodi Eszter) cirkuszi előadóművész, csak még hangsúlyosabbá teszi a tényt, hogy a kislány az anyja életét, mint valami műsort nézi végig, roppant közelről, de mégis kívülről (értelemszerűen), estéről estére szó szerint az életéért rettegve.

Aglaja egy olyan kislány, akinek az életében az anyja főszereplő, és ha így belegondolunk, ez tulajdonképpen természetes – lenne, ha a televízió, illetve a tömegmédia penetrációja nyomán (ami majd 100 éve kezdődött a képes lapokkal, magazinokkal) nem mindenféle ipar által futtatott sztárok, félistenek töltenék be ezt a szerepet a gyerekek életében.


Ezzel együtt rá kell döbbennünk, hogy mégis így van, a kislányok életében anyjuk még akkor is főszereplő, ha a létező legletompultabb életet élik a tévé előtt, anyjuk személye, élete akkor is a legfontosabb sztoriként jelenik meg a számukra, ha ezer szappanoperával kell is versenyeznie. Anyjuk élete a legfontosabb „valóságshow”, amit követnek, hiszen benne önmagukat látják. Az élet, a történet, ami a szemük előtt pereg, az ő jövőjük, legalábbis, annak egy verziója, így jön létre a fantázia, a vágyak és álmok síkja, valamint a várható, előre látható valóság, amelyet vagy egyszerűen csodálnak (rosszabb eset), vagy nem szeretnék, hogy számukra is bekövetkezzen. A lányok kiskorukban, miközben anyjuk életét nézik, a saját életüket írják, mint anyjuk életének javított, fejlesztett, következő verzióját. Az anyja cipőjét felpróbáló kislány pszichológiai alapjelenség.

A film gyönyörűen világítja meg anya és lánya elképesztően intenzív kapcsolatát – általában is. Ezzel együtt más téren is modell-értékű. Hihetetlen pontosan fedi le, gyakorlatilag mém-ként (bár ezt a szót eléggé hülyén használják manapság) a kulturális integráció jelenségét, beleértve legelsősorban is a roma integrációt. Aglaja egy román családba születik bele, akik a cirkusz révén gyakorlatilag teljesen el vannak vágva a külvilágtól. Innen indul, egy cirkusz, valamint a romániai diktatúra mélyéről.

Alulról és keletről. Innen halad Nyugat és a civilizáció felé. Nagyszerű a filmben, hogy rengeteg jelenet egyáltalán nem a verbalitáson alapul (nem vicc, de emiatt sokszor a Picasso Kalandjai-t is eszünkbe juttatja), ami információra szükség van, azt Aglaja narrációja közli velünk, maguk a jelenetek pedig már esősorban vizuálisak lehetnek.



Ez egy kifejezetten kockázatos megoldás, hiszen ha a jelenetek nem lennének igazán jól megrendezve (a színészek részéről pedig átélve, az operatőr részéről pedig a legárnyalatnyibb pszichés rezdüléseket is felerősítve megjelenítve), akkor az egész egy illusztrációs jelenet-mutogatásba fulladna. Hallanánk egy szöveget, amit a képek szolgaian, mechanikusan megjelenítenének. Ezzel szemben, amit a vásznon látunk, az valóban intenzív. Néha kicsit soknak találjuk a lágy, pengetős gitár-zenét, de ha utólag belegondolunk, ez is kifejezetten jó választás volt, mert hagyja, hogy a jelenetek önmaguktól érvényesüljenek, és nem játszik rá roppant hatásos zenékkel, amit pl. Kamondy Zoltán „Az Alkimista És A Szűz” c. filmjéről elmondhatunk.

Az is jó érzés, hogy a magyar filmkultúra hagyományától eltérően, távol tartotta magát a Bereményi-féle nagyívű elbeszéléstechnikától, kezdve ott, hogy például a cirkuszt sem jelenítik meg közhelyesen, vurstli-zenékkel, felvillanó bohócarcokkal, és egészében, az egész történet teljes hossza mentén érezni, hogy ez nem egy nagy szórakoztató eposz akar lenni, hanem egy lány saját, valóságos története, a saját szubjektív és egyszerű nézőpontjából. A történet, ami számára az élet. Ezen belül pedig egy román származású cirkuszi művésznő kalandos élete – az artistáé, aki az ő anyja, és ezért nem a csillogást figyeli, vagy annak primitív ellentettjeként a túlélésért folytatott küzdelmet (amit egy átlagos filmben látnánk), hanem az élet összes árnyalatát, teljesen közelről.

Ha már itt tartunk, a film főszereplője Ónodi Eszter, aki nemcsak élete legjobb alakítását nyújtja, de egyúttal a 2000-es évek legjobb magyar alakítását is, amihez foghatót utoljára a Simon Mágusban láttunk, Andorai és Halász Péter részéről. S ha már a Simon Mágusnál tartunk (ami a többi közül messze kimagaslóan a legjobb magyar film, ami az. un. rendszerváltás, sőt, talán 1985 után keletkezett) a film végén kapunk egy meglepetés dózist, mert a lányt a nagyszerű operatőrnek (Director of Photography) „sikerül” szakasztott úgy fényképeznie, ahogyan azt a Simon Mágus végén látjuk – az, hogy az operatőr ugyanaz, csak hab a tortán.)

Ahogyan a Simon Mágus végén is roppant izgalmas a lány arcáról a felvétel, hiszen azt beszéli el, hogy így-vagy-úgy, de ott van Simon Mágus, itt is hasonló izgalmas jelenet játszódik le: Aglaja levált az anyukájáról, és elkezdte saját, önálló életét, ami már egy javított, vadiúj verzió, és ami már nem keleten van és nem legalul, hanem egy európai nagyvárosban, és úgy, hogy végre ő is egy a többi ember közül (megtartva közben, és véletlenül sem feledve vagy elárulva azt, ahonnan jött). Tökéletes, gyönyörű kulturális integráció.

Csodálatos szabadság-történet, egy csodálatos, kibontakozó egyéniségről. Móga Piroska nemcsak gyönyörű színészlány, és nemcsak, hogy nagyszerű alakítást nyújt, de egyben tökéletes és érzékeny, a történetet nagyon finoman értő szereplőválasztás is (lásd a közönséges színpadi fellépéseit, ahol természetéből fakadóan eléggé bénán produkálja magát, de közben mégis ott van benne a nővé válni akaró tinédzser vak ösztöne is, lásd az autós jelenetet Kamarás Ivánnal, aki ugyancsak megérdemli az elismerést).

A film tényleg mélyről indul, nemcsak a sztori szempontjából, de azt tekintve is, hogy kezdetben, a legelején (ami a filmek legkritikusabb pontja) mennyire von be minket – a cirkuszi miliővel. Mélyről indul, de gyönyörűen halad felfelé, megállíthatatlanul, és tényleg elkápráztatja a nézőt. Egy olyan magyar film, aminek egyetlen jelenetéről sem látszik, hogy magyar. Gyönyörű helyszínek, díszletek, kellékek. Minden baromi szép és valódi benne, a történetvezetés pedig elegáns és közben kristályosan pontos – mindig pontosan érezzük, hogy mit hogyan él meg Aglaja, mintha a film a bőrünk alá is bekúszott volna.

A történetvezetés csúcspontja (egyik), amikor találkozik André-val, és (a Picasso Kalandjai itt is az eszünkbe jut) egyből úgy tekinti, hogy gyerekkori szerelme, Flygirl tért vissza valahogy hozzá (ami persze fizikailag lehetetlenség). A másik csúcspont, és ez immár a film szuper-csúcspontja, amikor az a kis filmbetét, amit a film legelején láttunk, egy VHS kazetta formájában újra felbukkan, s ezáltal elnyeri valódi jelentését – ez gyakorlatilag annak felel meg, hogy egy, a film legelején elkezdett gyönyörű és költői körmondat végül célba ér. Mert ilyen ez a film, egy darab gyönyörű kibontakozás, ami teljesen eggyé lényegül a lány, Aglaja kibontakozásával.

Minőségi film, ami a Simon Mágus mellett Bódy Gábor Psyché-jét is óhatatlanul eszünkbe juttatja, lévén egy különleges, női érzékenységű film egy különleges nőalakról (akiben ugyancsak ott van a roma vérvonal), s közel engedi az embert a női lélekhez. A Psychére persze már csak azért is emlékeztet, mert Deák Krisztina Bódyhoz hasonlóan roppant elegánsan kezelte nemcsak a külföldi forgatási helyszíneket, a korokat, korszakokat, miliőket reprezentáló kellékeket, díszleteket, de a szereplőket és német nyelvet is (ide értve Bálint Andrást és Molnár Piroskát is).

Gyönyörű, minőségi film, valódi művészet, és bár (manapság már) utáljuk az Oscar-díjat, örültünk volna, ha ezt a filmet jelöli Magyarország a jövő évi Oscarra, annyira magas fokon eredeti - nagy kár, hogy nem ezt jelölték, hanem az egyik fesztivál-filmet, a Csak a Szél-t, ami egyébként még bejöhet, mert a rasszizmus menő exportcikk. Mindegy.



Roppant izgalmas film az Aglaja, ezer dimenziója van, beleértve a feminizmust, azáltal, hogy eléggé pontos képet ad arról, ahogyan egy nő életét egy férfi segíti vagy megnehezíti, illetve arról, hogy mi az, amit valójában egy férfi egy nőnek adni szokott. Nagyszerű film, amely látszólag úgy indul, hogy egy lány története, végül azonban a lány, és a nő története bontakozik ki belőle.