Elrabolva 2

Hogy miért terjed a szélsőjobb? Világos, a gazdasági nyomor, a kilátástalanság, a megszorítások révén, de van egy másik apróság, az amerikai kultúra, amely liberális csomagolásban, „a demokrácia őrző-védői” felirattal ontja a szuper széljobbos filmeket, már a westernek óta, sőt.



Mivel a film mindkét része (Taken 1 és 2) teljesen egyforma karakterisztikát mutat, ugyanazt az effektet valósítja meg látványosan (bevon minket egy sztoriba, amiről csak a végén ismerjük fel, hogy halálosan primitív – ha felismerjük, hiszen sokan varázsütésre ébrednek fel a hipnózisból a filmek végén, és onnantól már csak emlékezetből dolgoznak, és ha közben jónak látták, utólag nem értékelik újra), gondoltuk, hogy egyszerre leírjuk mindkét filmről, hogy milyenek, és hogyan működnek.

TAKEN 1.

Klasszikus, a maga nemében. Párizs a liberalizmus fővárosa, a szabadság, a művészet, no és a szerelem fővárosa, ide készül Liam Neeson nagylánya. Neeson egy különleges kiképzésű katona, aki privát biztonsági szolgáltatóként dolgozik. Mármost, az apák, ugye paranoidok, ezerrel féltik a lányaikat, különösen a szerelem fővárosától. Neeson egy ilyen apát játszik – a film elején. Mind a volt felesége (Famke Janssen), mind a lánya gyakorlatilag kinevetik, hogy mennyire paranoid. Ugyan már, mondják, mi történne Párizsban? Na, aztán beüt a baj.

Párizs helyett gyakorlatilag Iránt mutatják be, mert a lányt már a reptérnél megkörnyékezi egy emberrabló hálózat egyik tagja, és még aznap délután elrabolják őt és a barátnőjét. Az esélyek nem jók, általában, „az ilyen esetekben” 72 órán belül teljesen eltűnik az áldozat, és valamely harmadik világ béli bordélyházba kerül.

 
Taken 1

Az aggódó apuka itt jön be a képbe. Előkapja a fegyvereit, és irány Párizs. Egyik nyomot göngyölíti fel a másik után, versenyt futva az idővel. A néző pedig le van nyűgözve, mert ez Hollywood, itt minden megtörténhet. Ha valakinél ott az erkölcsi fölény, akkor mindenre képes. Neeson apuka egy atomjégtörő keménységével halad előre a nehéz terepen. Mindenkit elintéz, és mindenkitől csak éppen annyi nyomot szerez, hogy a következő pontig el tudjon jutni. De ez is elég, mert ha valaki ennyire szereti a lányát, akkor mindenre képes.

A film közepére már tarthatatlanságig elszabadulnak a szupermen-es motívumok, mint amilyen az, hogy bemegy egy szobába, ahol 5 gépfegyveres ücsörög, állig fegyverben, de őneki mégis sikerül mindegyiket elintéznie, mielőtt bárki reagálni tudna. Ez innentől már csak fokozódik. A film legvégén pedig egy albán maffiózóval kell megküzdenie, és persze itt sem csak a tesztoszteron tombol, de a más népek iránti gyűlölet is.

 
A film végére megtanuljuk, Párizs - Balkán. Az amerikai apukáknak pedig mindig igazuk van.

TAKEN 2.

A második részben kézenfekvő, hogy a bosszú lesz a főmotívum. Az albán maffiózó apukája felutazik Isztambulba, hogy visszavágjon az elvesztett fiáért. Isztambul az a hely, ahol a Neeson-család éppen nyaralni akart (az apuka ott dolgozott, anyuci és a lány pedig leutaztak hozzá, hogy azt mondják, „meglepetés!”). Nos, ha Párizs Balkán, akkor Isztambul ezerszeresen az. A szupermen motívumok pedig, ennek megfelelően, itt még hamarabb szabadulnak el. Hiába rabolják el, hiába bilincselik oda egy masszív vascsőhöz, ő mégis könnyedén kiszökik. Előtte persze még bevonja a lányt, akinek az a feladata, hogy pár percenként felrobbantson egy gránátot, így tud hang alapján tájékozódni a szupermen apuka.



Egymás után robbannak a gránátok Isztambul belvárosában, Neeson pedig hang alapján megtalálja a lányát, elintézi az üldözőit, és kezdődhet a visszavágó visszavágója. Másnap könnyűszerrel visszatalál oda, ahol fogva tartották, és a feleségét még mindig fogva tartják, mert elrablásukkor fejben rögzítette, milyen hangokat hall. Szerencsére, ahol egy utcasarkon előző nap egy fickó egy egzotikus hangszeren játszott, másnap ugyanott ül, ugyanazt játssza, és minden más nyom is hűségesen ismétli magát. Neeson így visszatalál oda, ahonnan előző nap kiszabadult. Azt, hogy a tetőn, ahol kimászott,miért nem nézett körül, hogy megjegyezze, hol van az illető hely: rejtély. De ez egy rejtélyes film egy rejtélyes apukáról.

Pszichológiailag egyébként az egész film a '97-es Váltságdíjra épül, amelyben Mel Gibson (a szélsőjobbos filmek egyik fő sztárja) úgy dönt, nem fizet váltságdíjat, és inkább ellentámadásba kezd – a nézők pedig örülnek, hogy történik valami. A Taken ugyanerre alapoz.

Ez a második rész egyébként, bár hasonlóan ügyesen vonja be a nézőt, jóval hamarabb szétesik, mint mielőtt vége lenne. A nagy leszámoláskor például már kifejezetten a kijárat felé kacsintgatunk, amikor Neeson nekivetkőzik, hogy megküzdjön a főellenséggel. Fogalmunk sincs, honnan tudja, hogy valamelyik ajtón nem fog bejönni valaki, hogy lepuffantsa, meg amúgy sem tűnik jó ötletnek egy „nagy verekedés”, szóval eléggé bénán veszi ki magát.

Amit még nem említettünk, végül nagy erénye mindkét Taken-nek, hogy különlegesen hatékonyan felejthetőek. Filmet, amit láttunk, még sosem felejtettünk el annyira, mint a Taken 1-et. Így a második rész megtekintése után gyorsan megnéztük az elsőt (ezért jött létre ez a kettős cikk).
Ami érdekes: a Taken 1 sokkal jobb, mint a Taken 2. Az összes kérdés már tényleg csak annyi, hogy vajon hogyan nevezhetünk jónak egy filmet egyáltalán, ami üres, béna, bosszúszomjas indulatokon alapszik, és totálisan felejthető? Oké, mondjuk ki: sehogy … Tényleg el kell gondolkodnunk, mi az, amit szórakozás címén művelünk .)