a Trabant lemezről #2 – mit vártunk / várnánk / vártunk volna?
A Trabant a szívünk csücske. A Kutya éji dala, az Eszkimó Asszony Fázik dettó. A baráti kör, amelynek (“egyik”) középpontja Méhes Marietta volt, kultúránk aranykori alapítóinak köre. Miért nem éljenzünk most, hogy megjelent az első lemezük? Egyszerű: azért, mert ez így nem pontosan az, mint amit vártunk volna.
40 éven keresztül a legnagyobb becsben tartottuk a zenét, amit anno a Balaton, a Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport, a Trabant és az Európa Kiadó csináltak (a felsorolás időrendet tükröz). A Trabant számok még mindig a levegőben lebegtek, kiadatlanul, a Spotify-on elérhetetlenül. Valaminek történnie kellett, hiszen Lukin Gábor rengeteg igen jó minőségű felvételt készített anno, sávokat külön-külön felvéve. Egy kincsen ült mostanáig, totál érthető, hogy ki kellett adni. És boldogok vagyunk, ha ez egy kezdet, és jön még további 7-8 lemez, 7x-8x 45 percnyi Trabant zenével (?), utána pedig még 8 a remixekkel, és koncert felvételekkel. Boldogok vagyunk, ha ez egy kezdet, de borzasztó ez a vákuum, ami az egészet körülveszi. Azaz, ez a nagy semmi.
Ahol most üresség van, ott egy fantasztikus ünnepségnek kellene zajlania…
1985/90 az ünnepség elmaradt
A rendszerváltás egy borzasztó fura dolog volt, hogy csak ennyit mondjunk. Mindenesetre, a normál ember eufóriában úszott: á la csatlakozunk a Nyugathoz! Végre!
A nagy átalakítás, amit Gorbacsov 1985-ben bejelentett, a Lengyel Szolidaritás mellett a Budapesti Avantgárdnak is köszönhető volt. Mert egy olyan művészeti virágzás indult be, leglátványosabban az underground zene és a film terén, de az irodalomban is (már a ’70-es évek végén), amely elsodorta a Szovjet Birodalmat. Furán hangzik, sőt, viccesen, ja. De egy birodalom addig működtethető, amíg az emberek elhiszik, hogy jó helyen vannak és jó időben. Ha hisznek a jövőben. Az élvonalbeli művészet (és filozófia, és politikai aktivizmus, lásd BESZÉLŐ) azonban megváltoztatta a tudatot, és ezzel kimosta a talajt a rendszer alól. Így tényleg mondhatjuk, hogy a rendszerváltást (egyebek közt) a Budapestben keltett hullámok idézték elő.
Szemben azonban Prágával, ahol a Bársonyos Forradalom egy diadalmenet volt, a Prágai Tavasz befejezéseként, Budapesten egy szürke rendszerváltás zajlott. A szürkeség része volt az is, hogy a pár évvel azelőtt oly népszerű underground zenéket hovatovább “elavult” régiségekként tekintették. Nem mindenki persze, de a társadalom nagy többsége, akik akkor ismerkedhettek volna meg a “szövetségesekkel”, akiknek a BÉKÉT köszönhették, inkább kimentek Gorenje hűtőládákat vásárolni Bécsbe, a tudatot átalakító forradalmi művészetet pedig elintézték azzal, hogy amatőr zenészek.
a felejtés hullámai
1990-ben hirtelen (bár jól előkészítve) kitágult a világ, és a hivatalos állapot a szabadság lett, Amerika és a kapitalizmus és nagy Bush pedig a demokráciát jelentették, szóval, egy Mosoly Birodalma-szerű helyzet alakult ki: mindenki egy oldalon. Mindenki győztes, és mindenki ünnepel. Ebbe a nagy szabadságba az olyan zenék, mint a Pirosbetűs napok, nem illettek bele. Eufória volt. Senki nem akart szomorkodni a múlt hangulatát felidézve. Földreszálló emberek? Sokan várnak a csodára? (“nincs mit enni vacsorára?”). Vagy – Európa Kiadó – minden hiába, szerelmem, Várna? Vagy – Kontroll Csoport – egy ismeretlen katona sírjában élsz? Vagy – Bizottság – már megin’ ez a depresszió?
Volt egy Balaton koncert, amin Víg Mihály valami olyasmit mondott, hogy “azt kívánom magamnak, bárcsak vidámabb számokat írtam volna annak idején…”. Úgy tűnt, valahogy mindenki valami ilyesmit kívánt. És jöttek a felejtés hullámai…
A kazetták elkoptak, költözésekkor elkallódtak, és eleve a CD lett a menő formátum. És jött az internet, és azzal még több Nyugat. És rengeteg amerikai film, és azok mind átformálták a tudatot, a viselkedést, a viszonyulást.
És mi történt a ’80-as évek avantgárd / undeground művészcsoportjaival, s a művészettel, amit csináltak? Felejtés… Felejtés… Mintha Poe hollójának analógiájára Whitman tengerparti hullámai Paumanok szürke partján (New York) suttogták volna a homokra kifutva…
Most persze eszünkbe juthat az Eszkimó Asszony Fázik tengerparti “elmúlás” jelenete, amelyben Marietta felveti, hogy olyan rossz, “hogy úgy 60-70 év múlva már egyáltalán nem fogunk élni”. És hirtelen felmerülhet az is, hogy mennyire és mennyiben volt szomorú az a film?
Az biztos, hogy a mozik vetítőtermeiből kábán tántorogtak ki a fiatalok… de nem szomorúak voltak, csak megilletődöttek. A szépség mindig elmúlással jár, és ebben a filmben az egésznek, amit láttunk, vége lett. Marietta Amerikába disszidált. De vegyük észre, a film emellett a természetes szomorúság mellett a világ legderűsebb filmje, a világ legnagyobb és legszebb kalandjával: művészetcsinálással, zenekarcsinálással, zenéléssel és szerelemmel. Hűen a mottóhoz: “Kalandra fel!”
Ha ezt a filmet ma készítenék el, egy hollywoodi álomnak látszanak az egész, annyira derűs benne minden, leszámítva Laci alkoholizmusát :) Ahhoz pedig, hogy a vége se legyen szomorú, elég lenne pár apró változtatás: Laci a kórházban felépül, és integet, hogy már jól van, és a telefonja képernyőjén ott vibrálhat a hamarosan induló tv sorozat főcíme. Marietta “eskimo woman feels cold” jelenete után pedig a hullámokra ki lenne írva: “Marietta következő nap délben érkezett meg New York-ba, az idő derűs volt, sok napsütéssel…”. És már tényleg csak annyi hiányzik, hogy az a fránya zene :) ússzon át abba, hogy “Rövid séta a végtelenbe”, és akkor mindenki totál feldobódottan léphet ki a moziból :)
De vicc nélkül: a film abszolút derűs. Amíg a zseniális Megáll az Idő vége full lehangoló, az ember életkedvét elveszi – vagy éppen változtatásra stimulálja –, addig az Eszkimó Asszony egy “high life” film, autóval, pazar lakásokkal, lakrészekkel, külföldi utazásokkal, tengerrel, vitorlázással, és zene csinálással, koncertezéssel, és szerelemmel… A világ egyik legderűsebb filmje :) És ez a derűs film, a Trabant zenéjének, sőt, a Trabantnak a filmje…
A rendszerváltás azonban, illetve az új kor, a posztmodern a felejtés hullámait hozta, és “a város”, az Európa Kiadó Tengerpart-jával együtt lassan-lassan, de mégis inkább a gondolatnál sebesebben, az enyészeté lett…
a nyugati kultúra elhomályosította a magyart?
A ’90-es évekkel kitágult a világ, a Nyugati kultúra gyönyörű dolgokat hozott, és gyönyörű zenéket! Azt hihetnénk, hogy ez mosta el a ’80-as évek underground zenéit. De nem. Mert a magyar kultúra a nyugatira már a ’70-es évektől teljesen rá volt kapcsolódva. A zenéket az értelmes értelmiség hipsz-hopsz behozta, és magnetofonok segítségével belső, szabad “peer-to-peer” disztribúciót valósított meg, szabadon, a fizetés leghalványabb árnyalatának jelenléte nélkül.
Miközben Trabantot / Balatont, Kontrollt, Európa kiadót és és Bizottságot hallgattak a magyar fejek, Bowie-t, Led Zeppelint, Lour Reed-et, B-52’s-t, és szó szerint ezer más zenét is hallgattak, Laurie Anderson-t ideértve, aki ’82-ben friss újdonság volt. Nem volt olyan Nyugati zene, ami a rendszerváltással jutott volna be a magyar kultúra vizeire.
A nyugati kultúra másképp homályosította el a ’80-as évek underground művészetét. A korabeli TV és a korabeli politika (Öböl Háború, nagy Bush), a rengeteg reklám, az új árak és új termékek egy teljesen más világot hoztak létre. Ebben nem lehetett “értelmezni”, nem lehetett beleélni magunkat egy olyan helyzetbe, hogy a lány otthon ül a TV előtt, nézi, amint a világ fokozatosan – “szinte percek alatt” – “kék és mustárzöld” lesz… vagy nézi a mindenféle híreket, lehalkítva persze, “Földreszálló emberekkel”, utcán játszó afro-amerikai fiatalokkal… és mintha egy Lichtenstein képregény főszereplője lenne, közben örül, hogy felhívta a barátja, és hogy hallja a hangját.
Nem lehetett elképzelni, milyen az, hogy az utcán “a szétlőtt boltok előtt kígyózó sorok…”, mert senki nem is akarta elképzelni (plusz nem is volt ilyen, “csak” Lengyelországban). Ugyanígy azt sem lehetett elképzelni, hogy valaki éjjel összepakolja az összes művét, az összes képét – “önarcképét” – és nekivág, hogy Nyugatra disszidáljon, és hajnalban egy nepper okoz neki jókedvet az indulás előtt. A Megáll az Időt akkoriban ugyanígy nem lehetett értelmezni. Mert ami beköszöntött, az az amerikanizáltság, és a fogyasztói társadalom szindrómája volt. Egy vidám agymosás, gyakorlatilag. És immár utazni is szabadon lehetett… Mindenki élvezte – e sorok írója is.
elmaradt ünnepség
Az avantgárd 1984/’85-ben totál nyerésre állt, a rendszerben már senki se hitt, ha az egy kosárlabda meccs lett volna, akkor láthattuk volna élő adásban, hogy a labda ott pattog a gyűrűn, és mindenki tudta volna, hogy a következő pillanatban – IGEN! – keresztülsuhan a hálón, és ott a pont, és megvan a történelmi győzelem! De lekapcsolták a villanyt, az áramot, és elsötétültek a képernyők, és többé senki nem beszélt arról a meccsről. Helyette megkezdődött a valóság átalakítása, ami ’89/90-ig tartott.
az ünnepség ezúttal (is) elmarad
Ez a lemezmegjelenés ma lehetett volna egy történelmei pont az egykor félbemaradt i-betű tetején. Egy Happy End, egy beteljesülés – ünnepséggel. Nem nagy dologra gondolok, csak beszélgetéssorozatokra, például a Tilos Rádióban, egy dedikált számra az Artmagazinban, néhány hétnyi ismeretterjesztésre, megnyitókra, Zuzu-Vető, Marietta művekkel, Víg Mihály beszélgetésekkel, koncertekkel a Hunnia bisztróban, lemez dedikálásokkal, egy Trabant-Balaton könyvvel – bármilyen művészeti esemény sorozat jó lett volna.
A lényeg: megadni a módját. Ez nem költségvetés kérdése. Király Tamás tudott szülinapot tartani a Margit híd alatt, amikor épp lement a vízszint. Ma Budapest minden kultúrhelye totál nyitott lenne egy Trabant-Balaton ünnepség-sorozatra, akár teljesen low-key stílusban is.
Ha csak a Három Hollóban van egy este, amikor videón beszélgetnek a zenekar különböző tagjaival, Víg Mihályt beleértve, aki biciklin érkezik és élőben jelen van, már az megérte… volna…
Hogy mit vártam volna? Mindent! Fotók, hangok, filmek, zenék áramló özönét – mai underground csatornákon. Ünnepséget, amely megadja a fényét annak a fantasztikus virágzásnak, amit anno Budapest élvonalbeli avantgárd / underground művészei idéztek elő és tápláltak, és vittek győzelemre egy rendszer szürke építményével szemben.
Meg kellett volna ünnepelni a szépséget, amit a Trabant és Balaton zenék, és az Európa kiadó hoztak kultúránkba, az életünkbe. A Világ veleje Fesztivál, amely keretében Víg Miháy meghívta Mariettát, és Lukint és Vetőt, és Trabant koncert-sorozatot csinált, amit Xantus János is láthatott, csodálatos minta, ami kínálja magát az ismétlésre. Nem, nem a konkrét koncertezésre gondolok, hisz nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, hanem a művészeti eseményre. A “gödrösök” remekbe szabott interjúkat készítettek.
Hiába lesz még 7 lemezkiadás, ez az első kellett volna legyen a dolog, a nagy ünnepség, a nagy pillanat, amikor mindenki egymásra néz, szóval, mindenki a másikra, és kimondja, basszus, azért ez gyönyörű volt…