microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia

2012-11-07

Lakner Antal: Munkaállomás

saucerful of sci-fi – viselkedés kutatás értelmezés nélkül


A sci-fi beütésű címhez valóban sci-fi hangulatú tárlat tartozik, ahol sci-fin azt értjük, hogy klasszikus módon, egy a mi civilizációnkkal párhuzamos rendszerben teszünk kirándulást, amelyben minden emlékeztet arra, ami a miénkben látható, de mégis minden más, mert egy egészen más logika uralkodik az egész mögött. Civilizációnkat a funkcionalitás egy bizonyos fajta logikája és gyakorlata csiszolta olyanra, amilyen, ehhez képest nem könnyű alternatív logikát találni, de Laknernek sikerült: a diszfunkcionalitást, illetve a szelíd funkcionalitás-mentességet. Ebből a kódból épül fel a Lakner sci-fi.

Ami napjainkat megkülönbözteti például a '80-as évektől, mondjuk az első felétől (mielőtt beütött volna a posztmodern), az egyebek közt az, hogy akkoriban a művészet még alapértelmezetten forradalom volt. Adva volt mindig egy konzervatív jelen, illetve ”a” konzervatív jelen, és adva volt a lehetőség a művészet és akár egyetlen művész számára is, hogy bankot robbantson, hogy forradalmat csináljon, hogy egy olyan valóság-ábrázolást dobjon be a térbe, amitől mindenkinek megváltozik a viszonya a valósághoz is, meg a művészethez is.


a fotón: látogatók próbálják ki Lakner egyik objektumát: az "INERS" gyártmányú "perceiver" gépeket 

Egy műalkotás képes volt forradalmat csinálni. Megváltoztatni a rendszert. Az egész művészethez való viszonyunkat – lásd Bódy Gábor teoretikus munkásságát, amellyel éppen azt biztosította, hogy a rendszer ne legyen képes elnyelni a műveit (se kortársasiéit) a saját értelmezésével, hanem kénytelen legyen átvenni a művészek értelmezését, és változáson keresztülmenni.


Amióta beütött a posztmodern (nálunk kb. 1985), a művészet megszűnt forradalom lenni, illetve a rendszer, a művészet 'közege' (art scene, scenary, cultural space, subsystem) és az egész kultúra forradalom-biztossá vált. Olyan ez, mint a karambol-védelem az autókban, be van építve, hogy hogyan törik, a törés is része a védelmi rendszernek. Művészet terén a rendszer kijelölt egy zónát még azon művek, művészek számára is, akik normális helyzetben forradalmiak lennének – tisztára, mintha egy Monty Python geget látnánk: „forradalmian új művészek nagy áttörés művei - jobbra, kettes ajtó”.

A rendszer, mondhatni, felkészítette magát transzcendens eseményekre is. Akárki akármivel áll elő, a rendszer immár tudja kezelni, el tudja helyezni, el tudja nyelni. A világ legeredetibb művére is úgy lehet tekinteni, mintha már esedékes lett volna, mint valamely gyártó valamely termékének új szezonbéli aktuális vadiúj verziójára. Mint egy divattervező latest collection-jére. Minden és mindenki elhelyezhető, illetőleg senki elhelyezéséhez nem szükséges a rendszert sem átalakítani, sem tágítani.


a fotón: látogató vizet nyer a vizespalackból (ami kiállított darab, és fully functional)

A rendszer immár földrengésbiztos, de nem azért, mert annyira kemény, hanem mert annyira rugalmas. Az újonnan becsapódó művészek többé nem tudnak forradalmat csinálni, és talán nem is akarnak. A művészeti közeg mindenesetre barátságos a művészekkel, tiltás, elítélés, felháborodás nincs többé. Csak támogatás van. Valamekkora, 0-100%-ig.

A közeg maga is átalakult. Ott vannak a galériák, az akadémikus értelmiség és a kereskedelem metszéspontjaiban, galériák egész organikus hálózata, ott vannak a művészeti intézmények, és ott van a sajtó, no meg az egészet átszövő műkereskedelem. A közegnek nincs olyan pontja, amellyel egy művész szívesen fordulna szembe, de olyan pontja sincs, amely egy műről vagy egy művész aktuális munkáiról egymaga mondana értékítéletet, értsd, egy művész, még ha akarna, sem tudna a rendszerrel konfrontálódni (nem úgy, mint a Salon-ban III. Napoleon idején).

Konfrontáció helyett a művészek elfogadják a „képregény” (komplexum) aktuális állapotát, és igyekeznek valami izgalmas, frappáns oda illő újszerű dologgal kapcsolódni a szerteágazó kép- és gondolatfolyam szövetéhez. Valahol, valahogy. Kapcsolódni. Asztalborítás helyett. Mindenki szeretné beszövetni magát a szőttesbe, a kánonba, minél hangsúlyosabb motívumként. Ez a játék lényege.
Ezért amit napjainkban egy-egy kiállítóteremben látunk, az egy művész részéről többé nem a valóságra való reagálás, hanem a szőttesre, a művészeti közegre, plusz még a valóságra is.

Lakner Antal műveit csak így, a művészeti közeg tükrében tudjuk tekinteni, mert amit látunk, az egy út, egy megtett út, egy karrier pillanatnyi fázisa ebben a közegben. Projektről projektre, elfogadásról elfogadásra, visszhangról visszhangra a közeggel volt kölcsönhatásban a művész. A közeg mint természeti erő formálta e tárlatot is, a közeggel kölcsönhatásban jött létre, bizonyos tulajdonságok, attribútumok kiemelésével, bizonyosak deprekálásával. Mindezt azért jegyezzük meg, mert különösmód figyelemreméltó, hogy mi az, amit látunk, s hogy mi az, amit nem …

 

munkaállomás

Egy izgalmas, a képeken túli képzőművészeti alkotásól van szó, egy alkotáskomplexumról, egy projektről. Esztétikus és izgalmas falra akasztható képek nélkül produkál posztmodern típusú képzőművészeti gondolatiságot. A száraz modellszerűség helyett, tele redundanciával, izgalmas, stimuláló részletekkel.

 


Egy áttörés ez a nézőkkel létrehozott kontaktus terén. Sőt, végül maga ez a kontaktus az, amit az alkotó kiállít. Szüts Eszter omlettes projektje (A fizika törvényei szerint, 2011) jut az eszünkbe erről (egy ugyancsak filozofikus mű, egy végsőkig közvetlen omlettkészítős, reggelizős happening – plusz egy ehhez csatolt analitikus értelmezés, amely révén az omlett készítést és a reggelizést a galéria terében, a nagy ablakokon keresztül az utca felé kiállított műalkotássá avatja).

Lakner egy nagyon vidám és kellemes hőmérsékletű vízbe dobja a látogatót. A kiállítás roppant provokatív, mégis e provokáció hihetetlenül kellemes helyzetet teremt. A befogadó mentesül a képzőművészeti kiállítás-megtekintés kötelező követelményei alól, nem kell okos és elgondolkodott arckifejezéssel, félig transzban mászkálni a kiállítótérben, hanem minden műhöz eredeti módon viszonyulhat, úgy, ahogyan jólesik neki: játszhat! Nem kell értelmeznie sem semmit, sőt, időnként jópofa poénok is bátorítják, hogy tényleg engedje el magát, mert ez nem egy Munkácsy kiállítás, hanem egy szabad, intellektuális játéktér. Ahol a műalkotások mind megérinthetők (ez az egész előidézett szituáció roppant izgalmas és pozitív!).

 

Lakner ezt állítja ki, ezt a játékot – ami indirekte megvilágítja, micsoda erőfeszítéseket teszünk, hogy egy kiállítótérben valami kontaktust teremtsünk egy kiállított művel. Erdély Miklós megvilágította a montázséhség jelenségét (azt, hogy a montázs egy film esetén nem azért jön létre, mert a művész vagy a formanyelvi kifejezés ezt diktálja a befogadónak, hanem azért, mert a befogadó alig várja, hogy montázst csinálhasson, neki nem kell parancs, elég egy jel, egy utalás, hogy montázst csináljon abból, amit lát, mert izgatottan keresi a kifejezés értelmét, és elméje minden létező módon eljátszik azzal, amit letapogat), Lakner kiállítása pedig a „kontaktus-éhség” jelenségét világítja meg, eléggé pregnánsan. Azt, ahogyan felderítő intelligenciánk próbál értelmet keresni abban, amit kiállítottak.

Kár, hogy csak indirekte. Hiányzik az értelmezés. Mindaz, amit látunk, szabadon kipróbálható, szabadon hozzáférhető (beleértve a sok-sok játszó ember látványát), és ebből mindenkinek olyan gondolatai keletkezhetnek ebből, amilyet akar. Az alkotó azonban nem ad megerősítést, és egészét tekintve sem ad semmiféle értelmezést arra nézvést, hogy ez most mi akar lenni, hogy mi az, amit ő (illetve az általa kiállított objektumok által előidézett jelenség) most megvilágít. Az átlag néző úgy fogja fel a kiállítást, hogy entertainmentbe hajló művészet (ehhez hozzá van szokva, ez tetszik, ez ismerős – mellesleg, ma már Leonardo is entertainment). Úgy fogja fel, hogy a nehézkes értelmezést átugorhatjuk, és végre valami egyenlő azzal, ami, és ez felszabadító.


a fotón: Lakner Antal: spermaszínező tea (25 filter / doboz)

Nekünk azonban hiányzik az értelmezés. Az, hogy szembesítsen minket azzal, hogy voli la! – ez van! Az, hogy összegezze a kísérlet eredményeit. Igen, hiányzik az összegzés!! Hiányzik a megerősítés. Hisz minden mű befogadásában az az izgalmas, amikor ráérzel, hogy valójában miről szól, és az alkotó (ill. a mű) megerősít ebben. Egy öngerjesztő folyamat indul el ilyenkor, a lekérdezések és megerősítések újabb és újabb ciklusa során egyre közelebb kerülsz a műhöz és az alkotóhoz. A műben elhelyezett, a műre vonatkozó reflektáció az, amitől az tudatos mű lesz, és ami lehetővé teszi ezt az öngerjesztő befogadási folyamatot, és a katarzist. Lakner Antalnál ez azonban hiányzik. Vajon miért?

E kérdésre csakis úgy kaphatunk választ, ha megpróbáljuk elképzelni, milyen lehetett volna ez a reflexió, ez az önmagára vonatkoztatott gondolatiság e kiállításon?

 

ohne értelmezés

Megvilágíthatta volna, hogy az intelligencia alaptermészete, hogy mindent meg akar érteni, mindent, amivel találkozik, különösképpen mindent, amit valaki (mint egy kifejezést) odatett, kiállított (lásd Kubrick emberszabásúit és az obeliszket). Elég lett volna ehhez egy „control room”, amelyben térfigyelő kamerák kékes tónusú monitorain a kiállításon játszó látogatókat lehet látni. Mindenféle komment, csatolt gondolat nélkül is ez a kép már valamit megvilágított volna, plusz tudatos kifejezéssé avatta volna a térben előidézett jelenséget.


látogatók a kiállításon

Hogy miért mondott le erről? Talán mert akkor a látogatók egy kísérlet alanyaivá váltak volna, amely kísérletre nyilván kevésbé kíváncsiak, mint arra az élményre, amit a felszabadult játék lehetősége jelent? A „control room” megadta volna nekik a rálátás, a szupervízió szuper-user rangját, így biztos nem panaszkodtak volna. Akkor hát?

Nos, itt jön be a közeg mint „láthatatlan kéz” a képbe, amely egy láthatatlan akaratként fejti ki hatását a művészekre és műveikre. Lakner e műve különösen izgalmas a tekintetben (is), hogy e „láthatatlan kéz” mit koptatott le a műről (a tárlatról). Adott a sok-sok kiállított objektum, mint sok-sok lokális jelentéstulajdonítás (ott van valami, és azt valamiként tekintjük, valahogyan interpretáljuk befogadás közben). Ezekből, ahogyan haladunk végig a tárlaton, kibontakozhatnak lokális „montázsok”, sőt egy szeriális jelentéstulajdonítás, egy bigger picture is! Nos, itt csap le a rendszer, a közeg. Nincs bigger picture. Bigger picture not possible :)

Lakner a közegben mozog, művészete a közegben terjed, elsősorban nem a nézőkkel konfrontálódik, hanem a közeggel. Lakner elfogadta, hogy egy más dimenzióba került, mint a nézők, elfogadta, hogy a nézők bejönnek, játszanak egy kicsit, majd hazamennek, és kipipálják, hogy ezt is látták, és jó volt. Elfogadta a szabályt, hogy nem szólítja meg őket. Elfogadta a szabályt, hogy műveibe nem épít reflexív gondolatiságot, műveit nem értelmezi ő maga, hanem rábízza a közegre. A közeg immár nemcsak az a tér, amelyben a művészet megvalósul, elérhető, hanem az a közeg is, amely közvetíti a műveket. Közvetíti, prezentálja, s interpretálja is. A befogadót fogyasztóvá degradálja, az alkotót pedig üvegpalotába zárja, s egy plusz-egyedik kiállított objektumként tálalja :) Lakner azért mondhatott le az értelmezésről, mert nem a nézőkkel kommunikál, akik felé adekvát gesztus lett volna az értelmezés, hanem a közeggel, amely felé nem, s amely a közönség és ő közé áll, s immár exkluzíve közvetít.



Objektumai látványosan mind ugyanazt a logikát valósítják meg, ha úgy tetszik, mind ugyanannak az „INERS” cégnek a termékei, hétköznapjaink legkultikusabb eszközei (egér, telefon, bankautomata) vannak újraalkotva és installálva úgy, hogy a funkcionalitást kivonják belőlük (esetleg vicces funkcionalitást adnak nekik, mintha egy tündér elvarázsolta volna őket), hogy úgy láthassuk a tárgyakat, mint egy „vasalót” vagy „turmixgépet” az Orion Űrhajóban .) Ez a barátságos funkciótlanság kellemes sci-fit idéz elő, amiben a futurisztikum helyére saját jelenünket installálja, ez pedig olyan, mintha egy letűnt kultúra tárgyai közt matatnánk valami posztkorszakban (gyönyörű!).

A legérdekesebbek persze az e tárgyak közt matató emberek, hiszen gyakorlatilag 'eksztázisban', önmagukon kívül játszadoznak saját hétköznapjaik kultikus objektumaival, és próbálgatják a tárgyakon rögzült viselkedési sémáikat, hogy létrejöjjön a kontaktus, ami szokott. Ez gyönyörű – de az értelmezés elhagyása magát a tárlatot is egy funkciójától megfosztott, funkciója alól felmentett, felszabadított objektummá fokozza le. Ezzel pedig nem kevesebbet bizonyított be, mint hogy a művészet közege a befogadóknak (még ha az objektumokat egyesével megfogdoshatják is) csak korlátozott, passzív hozzáférést ad, és nem teszi lehetővé számukra az intellektuális felemelkedést … Helyette: szórakoznak – így közvetít a mindenható közeg.

-jepe-
2012-11-07

Címkék: lakner, lumu