FINISSZÁZS – kultúrforradalom vagy globális elsivatagosodás?

A jelenség, amivel most szembetaláljuk magukat, durva és eléggé mélyről ismerős. Figyelmünket persze (nem ok és alap nélkül) teljességgel leköti a Fidesz kultúrharca, aminek az új „Újszínház”, és az „újalkotmány” jellemző megnyilvánulásai. Ez az egész kultúrharc annyira nyilvánvaló, és annyira gonosz, hogy szinte azt kívánja az ember, bárcsak tényleg ez lenne az a pusztító erő, amivel szemben állunk. Bárcsak … A társadalomban zajló egyéb folyamatok, egyéb felbukkanó jelenségek tanulmányozása azonban arra int, hogy itt egy nagyságrendekkel nagyobb valamiről van szó, mint ez a mostani kormány.
Ezzel a nagy valamivel pedig egyedül akkor tudunk szembeszállni, ha képesek vagyunk egy roppant gyors kulturális paradigmaváltásra, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy egy (globális) kulturális éraváltás kellős közepén vagyunk éppen, most is, ahogy beszélünk.

A jelenségek sosem elszigeteltek, maximum mi követjük el azt a modernista hibát, hogy elszigeteltként tekintjük őket. Vegyük alapul mindjárt a gazdaságot, meg a válságot, meg a recessziót. Ezt a szituációt a modernista közgazdaságtan. illetve az ezzel a szoftverrel működtetett intézmények, akik a gazdaságokat monitorozzák, kontrollálják, értékelik, analizálják, még mindig a hagyományos alapon közelítik meg, amivel a gazdaságokat egy borítékolhatóan lefelé tartó spirálba kényszerítik.
Hagyományos alap: a gazdaságokat GDP-vel mérik, és növekedést várnak el tőlük, ha ez elmarad, akkor kölcsönöket vesznek fel, és hozzá még átstrukturálják a gazdaságot úgy, hogy modernista szempontból hatékonyabb legyen – ami a gyakorlatban annak felel meg, hogy valakinek adnak egy adag kölcsönt, és hozzá jól leszűkítik a mozgásterét, elveszik az életéből azt a pezsgést, ami miatt az egész működött, és így csak „takarékoskodással”, egyre nagyobb szintű nyomorgással képes kijönni a kölcsönként folyósított összegből, miközben az adósság-állománya szezonról szezonra tovább duzzad. Világos, hogy ebben a folyamatban semmi sem mutat felfelé.

A gazdaság e spirális zuhanórepülése, ne feledjük, csak részben a meglévő folyamatok következménye, az egész nem történne meg, ha mi megfelelően diagnosztizálnánk, hogy mi a szitu (de ezt nem tudjuk megtenni, mert a közgazdaságtant a világ nagyhatalmai a legkeményebben őrzik-védik).

De lássuk, mi a helyzet a kultúrában?

Nyilvánvaló, hogy egy és ugyanazon válság különböző terekben, dimenziókban történő megnyilvánulásaival van dolgunk. Tekintsük mindjárt a mozik és a filmkultúra helyzetét.

Kezdetben vala a TV nagy s végső penetrációja, 2005 környékén. Erről akkoriban nyilván keveset olvashattunk, hiszen ez még a posztmodern éra volt, amelyben az értelmiség egérutat adott a valóságnak, azoknak az erőknek, akik a valóságot alakították, az egész nagy objektivációs folyamatnak.

2005 körül a tékák forgalma visszaesett, a sok tévénézés miatt. Ugyanekkor megjelentek a letöltések, illetve elértek egy kritikus extenzitást. Ugyanekkor megjelent a Youtube – ami a vizuális kultúra legújabb korszakát nyitotta meg. A Vörösmarty mozira kikerült a tábla: hétfőnként 50% kedvezmény!

Mit reagáltunk mi, akik nemcsak fogyasztói, nemcsak végfelhasználói minőségünkben veszünk részt a kultúránkban? Nem beszéltünk róla. Azzal hitegettük magunkat, hogy a letöltések miatt van az egész, és arról meg minek beszélnénk, hiszen azzal, hogy beismerjük, mindenki letöltve néz filmeket, csak olajat öntöttünk volna a tűzre. Pedig hiba volt nem beszélni róla, lévén, hogy nem is a letöltések okozták ezt az egész éraváltást.

A valódi „ok” egészen más volt, egy sokkal komplexebb dolog, a képekhez, filmekhez, videókhoz való viszonyunk megváltozása. Először is kiábrándultunk az amerikai filmekből, kiábrándultunk az amcsi filmek valósághoz való viszonyából, telítődtünk az amcsi sztorikkal, amely telítődést a televízióban futó sorozatok csak tovább fokozták. A televízió nagy térhódítása révén mellesleg beindult egy szabad-a-gazda effektus: minden régi filmet, a '90-es évek teljes filmkultúráját elkezdték orrba-szájba leadni. Egy ilyen tömeges léptékű retrospektív újranézés óhatatlanul is előidéz egy korszakváltást.

Maga a youtube is elindított egy globális szabad-a-gazda jelenséget: a világ összes ritka videófelvétele hirtelen hozzáférhetővé vált. Legendás rockzenekarok sokak által sosem látott felvételei most egyetlen kattintással elérhetővé váltak. Mint egy végkiárusítás – leszámítva, hogy ez pozitív, sőt, euforikus jelenség, hiszen ingyen van :) Eközben pedig a letöltések révén mindenki szépen berendezte a könyvtárát – a legkedvesebb kedvenc filmjeiből, ami persze egy újabb szabad-a-gazda effekt, illetve egy újabb szintű kollektív retrospektív újranézési hullám.

Nagyjából így lett vége a posztmodernnek – 2008, 2009 környékén. Nagyjából így lett vége a klasszikus film- és mozi-kultúrának. Ha ezt a váltást észleltük volna, és lereagáltuk volna, akkor most egészen más lenne a szitu … De persze nem késő lereagálni … értsd, a valóság egy olyan jelenség, amit előbb-utóbb úgyis lereagálunk, ahogyan szegény jegesmedvék sem színlelhetik, hogy minden ugyanaz, mint pár éve … :(((

építő jellegű film- és mozikultúra építése

Filmezni olyan, mint égő papíron írni – mondta Bódy Gábor, Pasolini nyomán. Mi pedig most elmondhatjuk, hogy filmes kultúrát teremteni olyan dolog, mint tűzvészben építkezni – versenyt futva az ellentétes erők, folyamatok pusztításával. A filmes kultúra nem olyasvalami, ami szükségszerűen létrejön. Maga a kultúra sem az. Tovább megyünk, az sem szükségszerű, hogy ha van egy Föld méretű bolygó, akkor annak felszínén élet keletkezik. Nos, a kultúra is éppen ilyen, vagy létrejön, vagy kifejlődik, vagy létrejön a virágzás – vagy nem. És tegyük hozzá, a demokrácia is ezzel analóg rendszer (sőt, a kultúra és a demokrácia egymást kölcsönösen, pozitívan gerjesztő jelenségek, a kultúra demokratizálódást gerjeszt, a demokratizálódás pedig a kultúra kibontakozását segíti – konzervatív kultúra, ha nincs mellette ott a kortárs valódi kultúra, csak hamis bóvli, nem létezik, ahogyan az elnyomó rendszerek kultúrája sem).

Kultúrát, filmes kultúrát létrehozni leginkább csak úgy lehet, hogy megértjük, mi az, ami szeretne létrejönni, és segítünk neki, katalizáljuk a megszületését.

Az ember persze a fejéhez kap, és azt kérdi, tényleg azt állítjuk, hogy ahelyett, hogy megpróbálnánk újraéleszteni a kultúránkat, kezdve a filmkultúrával, inkább arról érdemes beszélni, hogyan hozzuk létre a következő (nem kormányzati, hanem kulturális) éra kultúráját? Tényleg arról beszélnénk, hogy aminek vége, azt nincs értelme visszaírni, és helyette inkább előrefelé vágtassunk – hogy hamarabb hozzuk létre az új éra kultúráját, mielőtt ez a tomboló kultúra-zabáló szörnyeteg még embrió állapotában felzabálná? Röviden: igen. Azzal a kiegészítéssel, hogy nem egy másik kultúráról beszélünk, hanem „a kultúránk” következő fázisáról, következő formájáról (tehát nem lemondva a régiről .))

Próbáljuk tehát (minél gyorsabban) megérteni, hogy mi az az új kultúra, ami éppen kibontakozni próbál. Kezdjük az alapoknál. A varázslatos jelenség, a filmvetítés megfejtéséhez legjobb, ha egy Szirtes András-filmklubot veszünk alapul. Adott egy vetítés: Kifulladásig. Előtte. Pasolini: A Túró.

E vetítés modell értékű. Először is, miért néz meg valaki egy filmet, amit ezerszer látott, egy hideg pincében, egy nem túl kényelmes széken, miközben otthon a jó kis óriástévéjén kitűnő minőségben levetítheti magának? Sőt, vegyük még inkább a Túrót! Miért megy valaki egy helyre, hogy ott megnézzen egy 15-20 perces filmet, amit a youtube-on holtbiztosan megtalál (azaz még az esti mozizási szertartást sem kell megteremtenie, mert tényleg egyetlen kattintásra van a filmtől)?

 
A válasz zavarba ejtő: az ember a társaság és a diskurzus, a kultúra-építésben való részvétel kedvéért megy megnézni egy filmet. Nem, nem fog másokkal okvetlenül beszélgetni közben, de közösen tekinti meg a filmet másokkal, és ez pszichológiai dimenzióban óriási intenzitású kommunikációkat tesz lehetővé. Létrejön egy közösség (a közönség), s megszületik egy diskurzus, egy beszélgetés-fonal, amely része a kultúra alapját képező nagy diskurzusnak, s amely a vetítés után is tovább él.

Mindez azonban csak akkor jön létre, ha a film jól van megválasztva, ha a hely és az idő is stimmel, és a közönség is megfelelően van megkomponálva. Más esetekben egy vetítés akár az ellenkezőjét is előidézheti, tovább atomizálhatja a társadalmat, tovább gyilkolhatja a kultúra alapját képező diskurzus-komplexumot az emberek fejében. És ez már többé nem művészmozi / nem művészmozi kérdése, nem kommersz film / nem kommersz film kérdése. Lásd a napokban a Titanic Fesztivál horrorfilmeket vetít, ami tuti nem olyan hatást idéz elő, mint egy Tarkovszkij vagy a Drága besúgott barátaim.

A kérdés ma már csak pusztán az, hogy a vetítés egy „jótékony rendszert”, egy pozitív csoportterápiás szituációt hoz-e létre, amely kapcsolatot hoz létre a résztvevők között, és megalapít egy diskurzus-fonalat (azaz egy rendező, organikusan fejlesztő, építő folyamatot generál), vagy tovább rázza-e, tovább rezegteti-e a társadalom e csoportba gyűjtött részecskéit, mint egy ipari betonvibrátor, tovább eszkalálva a társadalmi szétesettséget. Vegyük észre, az ipar, az entertainment, a hatalom mind össze akar minket préselni, egy atomizált társadalommá, egy szürke betonmasszává, miközben a művészet, amely a kultúra alapját képezi, az összes pozitív csoportos emberi megnyilvánulás pontosan ellenkező irányú folyamatokat próbál gerjeszteni. Az egyik egy börtönt épít, a másik egy humánus társadalmat, amelyben az emberek boldogok.

Az új mozi-kultúra megalapításánál tehát roppant fontos az eltökéltség, amellyel egyebek közt még az ostoba (és butító) entertainmenttel is szembe kell fordulnunk (amibe un. művészfilmek is simán beletartoznak). A feladat az, hogy olyan vetítéseket rendezzünk, olyan stílusú vetítések alaprendszerét hozzuk létre, amelyek a társadalmat, a kultúrát építik, és nem porlasztják. Okosan kell megkomponálnunk az új mozikultúra keretrendszerét, hogy felépítsük a pályát, a játszóteret, amely egy bizonyos játék kibontakozását inspirálja .)))

az új film-kultúra

Az új mozikultúra lényegének megfogalmazásához nagyon fontos, hogy megfogalmazzuk, mi az, amit nem ér, mi az, ami idegen struktúra, idegen intelligencia, mi az, ami vírus (lásd most, horror fesztivál a Toldiban, Powered by Titanic Filmfest). A kultúrába épült idegen akaratú organizmusok (entertainment, box-office, piaci alapon működtetett intézmények, megmondóemberek, de még a fesztiváldíjak fetisizálása is) szövési hibákat hoznak létre, és korrumpálják a kultúra működését. A kultúra akkor működik jól, ha önmagát építi, ha vetítésről vetítésre tovább nő a kibontakozás, az egész rendszer vitalitása. A posztmodern során alaposan eltérített kultúra (amelybe az entertainment totálisan beleépült) vetítésről vetítésre egy szétzuhantabb állapotot idéz elő – a ritka kivételektől eltekintve. Elfogadhatatlan, hogy nem létezik filmkritika (de erről majd máskor).

Az új filmkultúra létrehozásánál tehát egészen új alapokat kell létrehozni. Amit meg kell fogalmaznunk, az az, hogy nem ér a fogyasztói „kultúra” erőltetése. Nem ér a filmnézést buta kis szórakozásként tekinteni. Nem ér a filmnézés plázásítása – azaz, hogy bemennek az eberek, aztán kijönnek, és hazamennek. A filmnézés lényege a diskurzus generálása. És minden egyes alkalommal, amikor a diskurzus nem jön létre, vagy nem döccen tovább – a filmnézési session kudarcba fulladt, megérdemli a FAILED stemplit. A diskurzus nem egy puszta beszélgetés, hanem „a beszélgetés vonal”, a kultúra gerincét alkotó beszélgetés fonal, amely mint ilyen, természetesen a valóságra reflektál.

Meg kell értenünk, hogy a filmnézés közösségi aktus, amely a valóság felfedezésére irányul, és semmiképp sem olyan jellegű szórakozás, amit a tévé előtt is elvégezhet otthon az ember, akár egymaga is. Az új mozinak tehát nem szabad buta, ostoba szórakozást nyújtania (illetve ezzel próbálkoznia). Helyette okos szórakozást, okos ismeretszerzést, élményszerzést kell kínálnia, és ezt az ígéretet valóra is kell váltania.

Eljön a FILM-J-k ideje .) FJ-k .)) Izgalmas filmes szessönöket kell létrehozni, amelyek képet adnak nézőknek a valóságról, és közösséget teremtenek, és beszélgetést generálnak. Az iparszerű moziztatás ideje pedig lejárt – értsd, a magyar hangya, akik „megmondó emberekre” alapozva kívánták (volna) elérni, hogy tömegek nézzenek meg filmeket, csak a tömeg vonzása miatt, nem oké.

Ami máris látszik, az az, hogy nemcsak a vetítési körülmények gondos és totál újszerű megváltoztatása szükséges, de a vetítésre kerülő filmeket is újszerű módon kell megválogatni (beleértve azt, hogy ha egy film fesztiváldíjas, azt többé nem tekintjük garanciának, lásd az orosz Faust filmet, aminek sem a Fausthoz, sem az értelmes, inspiráló filmnézés session-höz nincs semmi köze).

Bizony, az új filmkultúra filmjeit nem okvetlenül játékfilmeket gyártó stúdióktól kell beszerezni. A dokumentumfilmek ugyanúgy érdekesek – ha jók, és ha jól vannak bemutatva. Egy filmnek többé nem kell megaprodukciónak lennie, nem kellenek francia színészóriásnők, és nem kell másfél órásnak lenniük. Az új film: egy izgalmas néznivaló, egy izgalmas „anyag” - körülbelül ahogyan Bódy Gábor a videókönyv koncepciójában a videóra gondol. Az emberek nem odafentről szenzációként leküldött nagy, elismert produkciókat kell, hogy megtekintsenek (csupán), hanem ezzel párhuzamosan mindenféle izgalmas anyagokat is, amik elemelkednek az entertainment szintjéről (tehát mondjuk egy film a biciklizésről ér, ha van benne gondolat, de nem ér, ha csak szép képek, mint látványos sport). A lényeg, hogy az új anyag megtekintése képes-e diskurzust generálni (és diskurzuson sohasem veszekedős, viták létrejöttét értjük! azaz nem közönség-megosztó provokatív anyagokat!!).

Az új filmek egy része nyilvánvalóan lehet lokális gyártás. Sőt, éppenséggel, a lokálisan készült filmek teremthetik meg az érdeklődést az új filmkultúra iránt. Ez pontosan ellentétes azzal, amit a globalizáció során műveltek például a helyi FAKE popzene létrehozása terén, hogy a külföldi zenékkel pakolták körbe, vezették be és támogatták meg a nagy nehezen legyártott magyar termékeket. Budapestiek készítsenek budapesti filmeket, bármilyen filmes anyagokat (videó), amely értelmes érdeklődésre számot tarthat – és akkor beindul a helyi filmkultúra. Mindez párhuzamosan értendő a hagyományos művészfilmek vetítésével.

az új mozi-kultúra

Az éppen zajló nagy kulturális változás egyik nem várt fejleménye, hogy a filmeknek többé már egyáltalán nem használ, ha sötétben játsszák le őket. Az emberek éppenséggel idegenkednek a sötét vetítőtermekbe való beüléstől, attól, hogy beüljenek egy 2 órás idő-alagútba. Akkor hát minek?

Tegyük fel hát a zavarba ejtő kérdést: mi a jobb, a Toldi egyik termében, a sötétben (egy 3 órás sötétség és immobilitás alagút formájában) megnézni, végignézni Soderbergh Che c. filmjét, amit megmondóemberek „must see”-nek minősítettek, vagy … ugyanez alatt az idő alatt a Toldi „nappalijában” egy LCD képernyőn megnézni egy bármilyen anyagot, legyen az videóművészet, dokumentumfilm, bármi, úgy, hogy közben lehet diszkréten beszélgetni, kávézni, netezni, satöbbi. Ez itt a kérdés! A sötét mozitermekbe beterelt emberek, mint jelenség, a tömegszerűen kezelt fogyasztók modelljére épülnek. Ideje hát szakítani ezzel!:)

Bódy Gábor a videobuch koncepciójának kidolgozásakor nem sötét termekben, hanem nyitott társasági térben vetített videókról beszélt, és ha besétálunk a Toldiba, vagy a néhai Odeonba, nehéz nem észrevennünk, hogy az aktív tér immár a kávézó. Miért ne lehetne hát itt vetíteni? Miért ne lehetne itt is vetíteni?

Az LCD képernyők korában, amikor minden kocsmában ott van egy tévé, sőt, már az orvosi rendelőkben is, talán nem túlzás feltenni a kérdést, hogy egy mozi kávézójában miért ne lehetne ott egy LCD screen? A filmekhez a hangot az asztalokon elhelyezett fülhallgató bemenetek révén lehet megszerezni, de a filmeket meg lehet tekinteni úgy is, hogy valaki egy lokális wi-fi hálózatba lép be, és a saját gépét használja. A filmek megtekintéséért pedig a pultban fizetnének, ugyanúgy, mint a teáért. 400 forintért az ember egy 1,5 órás blokkot megtekinthet. Ha már látta, legközelebb csak 200 forint (a filmmegtekintéseket egy globális adatbázisban tároljuk, ki mit tekintett meg, mikor – ez anonim adatbázis, de lehet nem-regisztráltan is filmet nézni, de olyankor mindig 400 HUF az ára).

Mindez nem működik? Nem működne? Miért? Miért ne?

Elvégre egy kávézóról van szó, amelynek a funkcióját a filmek (videók) megtekintése nem korlátozza, sőt. Ez csak plusz. Az egyetlen ellenérv a forgalmazás, a jogdíjak esete lehet. Ha adott egy magyar videó, ami mondjuk 30 perces, és 15 millió forintból készült, akkor tényleg felmerül, hogy jó sok délután és jó sok ember kell ahhoz, hogy a film behozza az árát. 50%-os bevétellel számolva (a másik 50% a mozié, a kávézóé), 200 HUF a bevétel, per fő. Egy 30 perces videóra kb. 100 forint bevétel esik. Ehhez 150 ezer nézőre van szükség, amit egy Odeon mozi nem okvetlenül tud könnyen felmutatni. Ugyanakkor ez a nézőszám egyáltalán nem túl nagy, tehát lehetséges az elérése, és ha 5-6 mozi is részt vesz benne, akkor 3 hónap alatt akár össze is jöhet az összeg.

Ráadásul … 15 millió forinttal számoltunk. Miközben egy roppant izgalmas, 30 perces videót 500 ezer forintból simán létre lehet hozni (még akkor is, ha ez a tény még nem bizonyított, lévén, hogy ez az egész új filmkultúra most alakul ki). Azaz, nem 150 000, hanem 7500 megtekintés is elégséges! Gondolj bele, csinál valaki egy izgalmas videót, és 3 hónap alatt egyetlen mozi kávézójában behozza az árát. Ez azért eléggé izgalmas!! Ez egy új filmkultúra alapja lehet! Ha pedig valaki készít egy 25-30 perces videót 100 ezer forintból, akkor az már rendes pénzkeresetnek is minősül, és olyan filmforgalmazási teljesítmény, amire a magyar filmiparban nem túl gyakran van példa. És persze az új, low-low budget filmkészítést az állam ugyanúgy köteles támogatni, tehát a végeredmény az, hogy minden egyes forint bevétel.

Ez az új mozi-kultúra pedig úgy jöhet létre, hogy közben a mostani meg sem moccan, arrébb sem kell tenni, egyszerűen minden maradhat a régiben, csak a régi mellett beindítjuk az újat. Árulkodó előjelek, hogy a KINO-ban a büfében kellett fizetni a mozijegyért is … és az is, hogy sok mozinak az előterében többen voltak, mint a nézőterein … Érdemes lehet hát belegondolni :)