microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2012-11-10

Reality

szociográfia bután, de mégis izgalmasan


Ez a film nem lőtt túl messze attól, hogy egy zseniális szociográfia legyen, illetve csak egy vékony vonal választja el ettől, de ez a vékony vonal a világot jelenti, mert zseniális szociográfia helyett egy meglehetősen buta film lett, amit az sem ment, hogy a butaságról szól … Mert mit ér a butaság puszta bemutatása értelmezés nélkül?

A film már az első jelenettel leleplezi magát. Egy hintót látunk több utcán végiggurulni, fehér lovakkal, az egészet helikopterrel fényképezik. Végül kiszáll belőle egy ifjú házaspár, akiknek az esküvőjén vagyunk. De aztán jön a következő jelenet, és az ifjú pár helyén valaki más szerepel, mert valójában már egy másik esküvőn vagyunk. Értsd, két esküvőt is bemutatnak nekünk, mielőtt kiderülne, hogy egyáltalán ki a főszereplő.



Egy film nyitójelenetének, nyitójeleneteinek a megkomponálása külön művészet, mert ez az, ami vizuális sűrítménye az egész filmnek, ez az, ami pusztán vizuálisan megtanítja a nézőnek (egyfajta használati utasításként), hogy a film milyen stílusban, és miről fog szólni, közben pedig, mint egy bakelitlemez befutó barázdái, vagy egy újságcikk lead-je, bevonzza a néző figyelt, bevonja és „engage”-eli a nézőt a film sztorijába, történésébe. A Reality már itt, a film nyitójeleneténél megdöbbentő ostobaságot mutat.


Bár lehet, hogy az olasz nézők más kultúrában élnek és más filmnyelvet beszélnek, lehet, hogy számukra ez a Bollywood-os kezdés nagyon is működik, hiszen azt meséli el, hogy adott egy pompázatos esküvő, de a mi főszereplőnk nem a gazdag főszereplők közül kerül ki, hanem csak egy csóró, aki nőnek öltözve lép fel valami vicces jelenettel, és ebben a társadalmilag degradáló öltözékben az a maximum, amit el tud érni, hogy hatalmas sztárt, aki helikopterrel érkezik, megkérje, hogy a gyereke kedvéért adjon már egy autogramot. Ha ez rendesen lejön az olasz nézőknek, akkor – bár az ostobaságot fenntartjuk – a diszfunkcionalitás vádját ejtjük.

 

A helikopterrel érkező sztár nyilván egy valóságshow-ból, egy big brother-ből feltört híresség. Főszereplőnk pedig elhatározza, hogy ő is ilyen akar lenni. Nagy nehezen mi is megértjük, hogy ez a szitu. Persze lehetett volna mindezt olaszosan, klasszikus olaszosan is felvezetni. Egy csórónak az olasz filmkultúrában óriási hagyománya van, Pasolini Túró-jától kezdve. A Túró azért is izgalmas, mert bemutatja az az őrületes szakadékot, ami a Cinecitta, az Olasz Hollywood és az olasz emberek világa közt húzódik. A filmesek, akik közül a rendezőt Orson Welles alakítja, arrogánsak, és egy egészen más világban élnek. Az olasz csóró egy statiszta, aki fillérekért alakít latort a kereszten, és közben éhezik, és minden vágya, hogy ellopjon egy darab túrót a stábbüféből, és megegye. De először hazaviszi a túrót, mert a felesége és a gyerekek is éheznek. Utána el kel rejtenie a túrót, amit másodszor lop, mert mennie kell a jelenetbe, és mire visszatér, hogy megegye, egy kutyus már megette. A végén éhen hal, ott a kereszten, statisztaként. Eléggé komoly film a társadalmi szakadékról – ez nem is szakadék, ez két külön dimenzió.

 

A Reality ehhez képest (is) egy felületes sztori, felületesen kivitelezve. Mégis, menet közben meglehetősen izgalmas. A film ugyanis egy roppant elgondolkodtató szociográfia. Nézzük az embereket, nézzük a hétköznapjaikat, és elborzadunk, úristen, így él egy ember, ennyi egy ember élete? Egy helyi ügyeskedő vállalkozónak dolgozik, és idős asszonyokat vesz rá, hogy rendeljenek meg egy tészta-készítő gépet, hitelre, fizessék ki az első részletet, a többit meg ne, és adják el nekik a gépet, amit ők tovább értékesítenek. Ez a munkája azon felül, hogy halat árul a főtéren. Egy csodálatot panorámát kapunk arról, hogyan zajlik az élet a hétköznapokban, hogyan működik a gazdaság. Ismerős, tiszta Magyarország: senki nem csinál semmit, nincs igazi gazdaság. Az emberek egy farmon élnek, életjáradékot kapnak, vásárolnak, esznek, tévét néznek, néha meg kimennek a strandra. Nagyjából ennyi. Ez a szociográfia rész egészen szép … bár sajnos, mint már említettük, nincs értelmezve, csak bemutatja, hogy ez van, ráadásul humorosan, és nem ironikusan, poénkodva és nem kritikusan, nincs benne intellektuális él.

 

Az olasz társadalmat, azon belül is a média, a televízió hatalmát és azt, hogy ez micsoda állam az államban, micsoda külön dimenzió, a Videokrácia c. zseniális dokumentumfilm mutatta be. A film egy zseniális szociográfia a világ legbetegebb és legkorruptabb elitjéről, a prostitúció, a korrupció és a hatalom világáról, Berlusconi privát birodalmáról. Eszméletlen .. az ember lélegzete eláll … Azokra, akik média-sztárok, még a törvények sem vonatkoznak … hihetetlen mód ostobák, és fetrengenek a rengeteg pénzben és lehetőségben. Csak azért, mert a hatalom, a média felfedezte őket … Magyarország persze óhatatlanul is az eszünkbe jut Bakács Tiborral és Stohl Andrással, akikkel kapcsolatban kiderült, hogy más dimenzióban élnek, mint a többi ember. A Videokrácia pontos szociográfia, az ember nem is érti, hogy sikerülhetett felvenni a jeleneteit. A Reality ehhez képest egy részben RAI produkció, értsd, annak a birodalomnak a szórakoztató ipari terméke, amelyről a Videokrácia szól, és szórakoztatásként adják el azt, amin az embereknek eléggé alaposan le kellene döbbenniük.

 

A film izgalmas, de csak intellektuálisan, és csak úgy, mint szociográfia. Mint szociográfia azonban hiányos és nem is valódi, mert nem igazán értelmez semmit. Mégis, a jelenetei ledöbbentenek minket, akár az, amikor a család otthon ül, akár az, amikor az élmény-fürdőben vannak, vagy hogy hívják ezeket a vízi parkokat (amik persze nálunk is népszerűek). Döbbenet jelenetek, döbbenet életképek – a cselekmény viszont eléggé diszfunkcionális (a főhős elosztogatja a háztartási cikkeiket, székeket, lámpákat, mert fel akar tűnni, azt szeretné, ha felfigyelnének rá a big brother producerei).

 

S ha már itt tartunk, pont az a rész, ez a motívum, hogy a valóságot egy valóságshow-ként éli meg, ez a legkevésbé jó eleme a filmnek. Ez inkább csak egy váz, amire felpakolták az összes jelenetet. Tényleg lehetett volna jó film is, ha például egyetlen percre elgondolkodtat azon, hogy mit jelent az, hogy valaki sztár, hogy valaki csak azért sztár, mert őt mutatják a tévében? Bár a film a valóság és a valóságshow-ra bekerülés közti szakadékot, kontrasztot hangsúlyos motívumként szerepelteti, a valóságshow-t inkább csak mint valami álmot jeleníti meg, amire a szegény emberek vágynak, és nem mint valami iszonyat brutál dolgot. Ezzel együtt a film végén a nagy elgondolkodtató jelenet közben a néző tényleg elgondolkodik valamennyire … és valószínűleg az olasz nézők is, és rájönnek, hogy ez a valóságshow egy eléggé primitív dolog, és nem is kell ez az embernek ….

 

Ez szép, szép, de ennél jóval többet várunk mind a film közbeni értelmezés, mint a film végi tanulság, mind a valósághow-k ábrázolása terén. Vannak tényleg nagyon jó jelenetek, lásd a helikopteren érkező fickó később egy eléggé bizarr fellépésen vesz részt: egy színpad felett lóbálják kötélen … ez gyönyörű. Vannak jó jelenetek, de a cselekmény langyos, és tényleg hiányzik a mérhetetlen korrupció, és a mérhetetlen hatalom a képből …
Mert ez tényleg egy RAI produkció, tényleg annak a korrupt álomgyárnak a terméke, amiről a filmnek szólnia kellene … Az, hogy a főszereplő Aniello Arena börtönben tölti büntetését kettős gyilkosságért … csak hab a tortán. Nem utólag került börtönbe, már a film előtt is ott ült (1991-ben ítélték el maffiatagként elkövetett kettős gyilkosságért, az ítélet óta állítólag új életet kezdett) a rendező ott fedezte fel egy börtönszínházban, de kérdés, hogy hogyan eshet a választás egy börtönszínházban felfedezett kettős gyilkosra? Végül rájövünk, hogy úgy, hogy ez is egy show, ugyanannak a gyárnak a terméke … azért érdekes a kettős gyilkosság, mert ez is csak showbiz ..

-jepe-
2012-11-10

Címkék: videokrácia, Matteo Garrone



:::::::
  LÁSD: Reality info-file
:::::::  (Reality 2012.)