nem vagy belépve:
microcspv    "peace is precious"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2013-11-10

Metro Manila

kiút a gettóból – a szegénység fizikája (gyönyörű film a szegénységről)

Nem szeretjük az önmagáért való erőszakot, és a nyomor öncélú bemutatását sem, de amint megjelenik a szociográfiai minőség, minden értelmet nyer. A Metro Manilát mindenki imádja, gyönyörű film, bekúszik a bőröd alá – megmondani azonban, hogy mitől ennyire gyönyörű, nem is olyan egyszerű, mint bárki gondolná. Erre vállalkozunk ...

Először is fontos beazonosítanunk azt a filmtípust, amivel a Metro Manilát össze lehet téveszteni, de nagyon nem az. Bár a szegénységről szól, teljesen másképp teszi ezt, mint a legtöbb film, amit az utóbbi 10-20 év során láthattuk. Nemcsak jobban, pontosabban, szebben, mélyebben és közben izgalmasabban szól a témáról, amit szemlátomást küldetésszerűen vállalt fel, de van valami az aspektusában, amely tényleg minden ehhez hasonlítható filmtől megkülönbözteti. Ez pedig a nyomor-turizmus totális elutasítása, látványos meghaladása, s egy új látásmód megalapítása.

 

A filmek általában úgy működnek pszichológiai, illetve pszichés szinten, hogy a vásznon felvonultatott karakterek mint kísérleti alanyok, nyulak vannak bedobva egy helyzetbe, mi pedig megnézzük, hogyan boldogulnak. Vannak szuperhőseink, akik garantált túlélők, és akik jellemző módon több embert ölnek meg a film során, mint a negatív hősök együtt – lásd Bruce Willis és a Die Hard esetét :) Más esetekben azonban, amikor az amerikaiság és társadalmi-, kulturális elfogadottság nem védi a főhőst, mi, nézők arra vagyunk felkészülve, hogy bármikor elveszíthetjük. Ilyenkor agyunk pici távolságtartást iktat közénk és a protagoniszt közé, mint egy védelmi vonalat, hogy ha dől a sztori, ha meghal a főhős, akkor minket kevésbé viseljen meg, és lássuk tisztán a különbséget közte és magunk közt.

 

Mindkét esetben azonban egy közös, éspedig a turista üzemmód, az, hogy szuper-túlélőként és megérinthetetlenként nézzük végig a filmet. Mert akár Bruce Willis öldököl, akire egy biztosító nem kérne felárat, mert úgysem történik baja, akár egy olyan történetet nézünk, ahol, sajnos, bármi megtörténhet, mert nem az USA-ban játszódik, nem a Beverly Hills-en, vagy/és túlságosan valóságközeli a történet, ugyanaz az agyműködés részünkről: elvesszük a sztoriból, ami számunkra hasznos (túlélés, hatalom, mások legyőzésének vagy/és a boldogulásnak a magas szintű képessége).

(Ezzel együtt, ne feledjük, eddig is voltak nagyon-nagyon jó filmek – a szerk megjegyzése :))

A legrosszabb ilyen turizmust kínáló film az Isten Városa volt (és persze Mundruczó Kornél néhány filmje is idekívánkozik), amely a nyomort brutál ömlesztett formában küldte a néző arcába, anélkül, hogy bármilyen formában értelmezte volna, megvilágította volna, hogy miért és hogyan történik mindez, és anélkül, hogy emberekkel azonosult volna a néző – ami által a film megtekintése egy lövöldözős videójáték élményével egyenlő.

A Metro Manila különleges film, költőien szép – és felkavaróan pontos. Nem egy elröppent történet, hanem kristálytiszta szociográfia. Adott egy fiatal pár a gyerekeikkel, és egyszer csak úgy jön ki a matek a rizsterményük eladásakor, hogy nem tudnak többé megélni. Miért? Mert elviszik a rizst a felvásárlóhoz, aki azt mondja, 2 pénzt ad azért – amiért tavaly 10-et. Tudnak valamit csinálni? A következő terméshez szükséges magokat sem tudják megvásárolni a pénzből. Ennyi. Ezért utaznak fel Manilába – a nagyvárosba.

 

A nagyvárost e pár és a gyerekek szemszögéből olyan eredeti, annyira átélhető módon láttatja (egyből az Amerikában c. film jutott az eszünkbe), hogy már itt azt mondjuk, ez gyönyörű film. Ekkorra két nem európai, nem amerikai, nem védett egzisztenciájú emberrel, tehát olyanokkal, akikkel bármi megtörténhet, annyira mélyen azonosultunk, hogy mélyebben már nem is lehet, ők mi vagyunk, ugyanolyanok, mint mi, s mi ugyanolyanok, mint ők, az empátia mindent visz – és ez csak a film eleje.

 

Mi történik két fiatallal, akiknek van ezerkétszáz pénzegységük – és a frissen érkezettek átverésére szakosodott bűnözők ezt egyből el is szerzik tőlük? Egy Tarantino-filmben lopnának egy autót és elmennének valami bűnözőhöz, és bevállalnának valami balhét. Itt más a helyzet. Manila annyira dermesztően nagy, hogy a néző azonnal megérti, minden munkára, minden lehetőségre tízezrek vannak. Itt nincsenek főhősök, mindenki a nyomor felszínén akar fennmaradni, és az esélyek a nullával egyenlők – nem mellesleg, ez egy zseniális kapitalizmus-kritika, mert amíg az emberek Tarantino-n röhögcsélnek, cukros vizet és chipszet küldve az arcuk mögé, addig a kapitalizmus számukra egy játék, amiben azok buknak el, akik valamit elszúrnak, tudod, akik alkoholisták, akiket ért valami súlyos csapás, satöbbi, és szó sincs arról a dermesztő tényről, hogy NINCS ELÉG HELY.

Nincs elég élőhely. Látszólag elfér egy csomó ember – de a valóságban csak kevésnek jut élet, és mivel sokan vannak, az a kevés is még nagyobb nyomorba taszítható, mert nem védi őket semmi, és a sok-sok éhes ember még kiszolgáltatottabbá teszi az egész társadalmat általában, hiszen bármely munkát bárki elvégez egy falat kenyérért. Ez a kapitalizmus matekja, amit alaposan elrejtenek mindenki elől – lásd a Gettómilliomos c. filmet, amely egy Bollywood-i vígjátékba torkollik, tetszett nekünk is, nagyon, de mégis, elrejti a valóságot. A valóság pedig az, hogy a gettóból nincs kiút – mert ha a kiút kiszolgáltatottságon és bűnözésen át vezet és csak 1/1000 000 számára lehetséges, akkor az nem kiút. Ezt mutatja meg, egyebek közt a Metro Manila, és ha már láttál egy ilyen szolidáris társadalom-szemléletű filmet, utána a Gettómilliomost nem leszel képes még egyszer megnézni ... mi megnéztük, tetszett, de ma már nem tudnánk megnézni, ez garantált – így néz ki a szemléletváltás, és ez a következménye !:)

 

Mi történik hát hőseinkkel a Big City-ben? Mikor esik le a kislány számára, akiknek fáj a foga, és aki egy Las Vegas-i stílusú díszlethotel szökőkútját nézve azt hitte, hogy ez már a mennyország, és akit lenyűgöznek a nagyváros fényei (az ember társas lény, és ahol sok ember van, és vannak fények, étel, nyüzsgés, ott egy ember okkal remél túlélést, boldogulást, sőt, különleges lehetőségeket is, gyönyörű, ma még elképzelhetetlenül szép jövőt maga számára is – ezért szépek egy nagyváros fényei), mikor esik le a számára, hogy apjával, anyjával és kistestvérével teljesen egyedül vannak, mintha egy sötét veremben lennének, teljesen egyedül, kiszolgáltatottan, és nincs semmi esélyük? Mikor esik le?

 

A film megmutatja a szegénység fizikáját, azt, hogy hogyan néz ki a kiút a gettóból. Megmutatja, láthatóvá, átélhetővé teszi, hogy hogyan néz ki a felemelkedés. Ott vannak, akik kihasználnak, kizsákmányolnak, sőt, akik csaliként, eldobhatós bábuként, áldozatként használnak fel saját életükhöz. Ott vannak, és el kell fogadnod, amit kínálnak, mert nincs más. Ott vannak, és az az egyetlen esélyed ahhoz, hogy valami pénzhez hozzájuss, hogy ők megkapják azt a pénzt, amit a te átveréseden, kihasználásodon, a te áruba bocsátásodon nyernek. Ott vannak a nagyhalak, és hagynod kell, hogy megpróbáljanak megenni, ez az egyetlen esélyed a túlélésre.

 

A film gyönyörű – és nem „csak” a végeredmény az, hanem az egész produkció is. Ha megnézed a stáblistát, hamar leesik neked, hogy ez egy különleges film, amire alkotója nagyon komolyan készült, és nem az volt a célja, hogy befusson és sikeres legyen, hanem hogy megmutasson egy történetet, amit mindenkinek látnia kell, mert ez a történet a korábbi filmekhez képest elképesztően tisztán világítja meg, mi ez, amiben élünk (és ez a művészet küldetése, nemde?).
A rendező srác, Sean Ellismaga írta a történetet, és a forgatókönyvet is (ez utóbbit másodmagával). Ráadásul ő volt a film DP-je, operatőre is. Egy fiatal és végtelenül rokonszenves srác, aki az anyukájának ajánlotta a filmet, aki tavaly, a film megjelenésének évében halt meg.
Sean Ellis
szemlátomást nem szórakoztatásban utazott, nem a nyomort akarta kiárusítani, olcsó jegyeket kínálva a nyugati turistáknak a nyomor közelképeire, hanem valami egészen mást akart, meg akarta világítani, milyen és hogyan működik a valóságunk, amelyben élünk. Tette mindezt rengeteg érzéssel, amelyben egyetlen gramm csöpögősség sincs, csak rezzenéstelen arcú, de belül végtelen mély empátia. Érzéssel és értelemmel, szociográfiai következetességgel, úgy, hogy ez a film a legmagasabb költészet mellett egy doktori disszertáció tudományos rangját is megérdemli. Szociográfia – a javából. Költői fogalmazvány világunkról, a kapitalizmusról, szociológiai, tudományos zsenialitással. Gyönyörű film – mindenkinek ajánljuk ...

-jepe-
2013-11-10

Címkék: Sean Ellis, Metro Manila, szociográfia, szegénység, kapitalizmus



:::::::
  LÁSD: Metro Manila info-file
:::::::  (Metro Manila 2013.)