A Hét Pszichopata és a Si-Cu

Martin McDonagh láthatóan nehezen tud kijönni a Tarantino-i hagyományból, erejét megfeszítve igyekszik egy kellően véres, vicceskedő, néhol paródiába hajló krimit létrehozni, amihez olyan kultszínészeket alkalmaz, mint Christopher Walken, vagy Tom Waits.



Van itt minden, egy Marty névre hallgató, ír származású forgatókönyvíró (Colin Farrell), akit természetesen önmagáról formált meg McDonagh, egy borzasztóan fárasztó, amatőr színész barát, Sam Rockwell túljátszott alakításában, egy lengyel kutyatolvaj (Christopher Walken), neki egy rákos felesége, egy véreskezű maffiózó (Woody Harrelson), aki azért időnként elsírja magát a kutyája sorsán - ez bizony egy Pulp Fiction, vagy egy Kutyaszorítóban utánérzés, ami most, 2012-ben már eléggé anakronisztikusnak tűnik.

Ráadásul maga a történet sem áll össze, egy idő után rájövünk, hogy Colin Farrell leendő forgatókönyve a főszereplő, ami mindenféle pszichopatáról szól, de sajnos ez sem annyira érdekes, mint amennyire szerette volna az író-rendező. Ide-oda csapong a cselekmény, a cél persze az, hogy amolyan Tarantino-san a végén összeérjenek a kusza szálak, és a film főbb szereplői valahogy kapcsolatba kerüljenek egymással, de ez sem működik, az erőszakon kívül nincs mi lekösse a figyelmünket.

Talán az egyetlen kicsit humoros mondat az, amit az iszákos írekről mond Sam Rockwell Colin Farrell-nek, a régebben kicsapongó életmódjáról ismert ír színésznek, de ez is csak mérsékelten humoros, éppen annyira, amennyire egy sztereotíp élcelődés hatásos lehet.

Ha a történet gyengélkedik, a remek színészi alakítások még megmenthetik a menthetőt, no, ez itt nem jött össze, mintha a főszereplők nem vették volna komolyan a filmbeli szerepüket, munkájukat, és Colin Farrell-től Tom Waits-ig mintha mindenki félálomban nyomta volna le a forgatási időszakot.

Az a filmbeli gondolat -miszerint vagy az élet írja a legjobb forgatókönyveket, vagy fordítva, a forgatókönyvekhez kell igazítani az életet, mindenáron- csak mérsékelten bontakozik ki, és véres gyilkosságok árán, úgyhogy a magunk részéről inkább hagynánk ezt a vonalat is, hiába ez lett volna a nagyon eredeti, központi gondolat, nem jött át rendesen.

Martin McDonagh szerette volna megismételni az első filmje – számunkra érthetetlen- sikerét, és ezért a két bevált elemet (a humort és az erőszakot) vetette be, nem túl nagy sikerrel. Az sem tesz jót a végeredménynek, hogy a véres jópofizás időnként átmegy paródiába, mert ha elmosódnak a műfaji határok, akkor utána már még kevésbé tudjuk beleélni magunkat a cselekménybe. Nem volt jó élmény megnézni ezt a filmet, és kár Walken-ért, vagy Tom Waits-ért, hogy ilyen felületes és mesterkélt filmben kellett ismét felbukkanniuk...