microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2013-01-05

A Nyomorultak

felemelő film egy lehangoló korszakról


Victor Hugo Nyomorultak-ja egy klasszikus darab, bár mi a magunk részéről nem olvastuk (még). Ellenben láttunk egy csomó feldolgozást belőle, úgyhogy volt elképzelésünk a sztoriról, a szívfacsaró történetszálakról, Párizs népének a nyomoráról, egy bűn elévülhetetlenségéről, vagyis az egészről. A mostani filmfeldolgozás, ami egyben musical is, mégis okozott meglepetéseket, kezdve azzal, hogy a sok nyomorból és elesettségből egy felemelő élményt tudott létrehozni.

Részleteiben is hűen követte a cselekmény a regényt, vagyis ha valaki jól ismeri a darabot, előre tudhatta, kb. mi fog megjelenni a filmvásznon a következő jeleneteben. Mégis, Tom Hooper fiatal angol rendező (A Király Beszéde) remek munkájával végig izgalmas és átélhető volt a történet, dacára annak, hogy másfél évszázad választ el minket a regény születésétől.

Hálásak voltunk azért, hogy a film nem az Hugo által leírt párizsi nyomor és kiszolgáltatottság ábrázolására koncentrál legfőképp, vagyis nem az utcán rohangáló patkányok, éhező és beteg emberek százainak látványa hatott a néző érzékenységére, hanem a Fantine nevű egyik főszereplő szomorú sorsán keresztül alkothattunk képet a kor francia valóságáról, bár ez a kép túlzások nélkül is borzasztóan lesújtó.

Igazából két elem miatt lett jó a film, az egyik a remek szereposztás, a másik pedig a nagyon jó zene. Hugh Jackman-t kitalálni Jean Valjean szerepére nagyon eredeti ötlet volt, az ausztrál színész a lehető legeurópaibb karaktert hívott elő, élvezet volt őt nézni, és mellesleg hallgatni is, mivel meglepően jól énekelt.



Ugyanezt már nem mondhatjuk el Russell Crowe-ról, aki továbbra is kitűnő színész, viszont hangja az nem sok van, úgyhogy egészen érdekesek voltak a vele, vagyis Javert felügyelővel kapcsolatos éneklős jelenetek. Ami pedig Anne Hathaway-t illeti, Fantine-ként lenyűgöző volt (csodás hanggal), az "I dreamed a dream" c. éneke meglehetősen szívfacsaró és beindítja a könnycsatornákat.

Bár nagyon sok érzelem-felkeltő dramaturgiai elem szerepel a könyvben és a filmben (szegénység, szerelem, viszonzatlan szerelem, megbocsájtás, bűnhődés, hősiesség, önfeláldozás a magasztos eszmékért), mi a forradalom ízét éreztük a legerősebbnek ezek közül, az 1830-as párizsi felkelésről szóló történetszál (és ezek lelkesítő és elszomorító dalai) volt a leghatásosabb mind közül, a legjobb jelenetek ezzel kapcsolatosak: szinte ott voltunk a barrikádokon az akkori fiatalokkal, és velük együtt döntöttünk arról, hogy feladjuk-e azt, amiért harcoltunk addig, és vonuljunk el fegyvert letéve, vagy egy reménytelen helyzetben is tartsunk ki a végsőkig, akár az életünk árán is. Lelkesítő és jó jelenetek ezek, amik miatt szerethető lett az egész film.



Mi, akik a musical-eknek nem vagyunk nagy barátai
(enyhén szólva), igazán bírtuk ezt a filmet, a Broadway-darab filmes átirata a lehető legjobban sikerült, és ebben a remek zenének nagy szerepe van. Kellemes élmény végignézni a 157 perces filmet, ami ezek fényében egyáltalán nem tűnik soknak. A Tom Hooper-féle Nyomorultak az eddigi legjobb feldolgozás, amit láttunk, tele érzelmekkel és forradalmi érzéssel - hős és elszánt fiatalokkal, ami amúgy a legjobb és legaktuálisabb kép mifelénk...

-lido-
2013-01-05

Címkék: Anne Hathaway, Hugh Jackman, Russell Crowe, forradalom



:::::::
  LÁSD: A Nyomorultak info-file
:::::::