Swing

fotó: Takács Attila

A film kezdete a feliratokkal ijesztő, ez a 20-as éveket, és mondjuk a Nagy Gatsby-t idéző zenés indítás, plusz a színes, francia vígjátékos animációk felébresztik bennünk a showműsor-fóbiánkat. De amint elkezdődik a film, lenyugszunk, mert teljesen hétköznapi (tehát nem Meseautósan fényképezett) képi világba csöppenünk. Huhh.

A nyitó jelenetek funkciója az, hogy bevonjanak minket a sztoriba. Ha nem is elsőre, és nem is zökkenők nélkül, de végül ez összejön. Ónodi Eszter egy vígjátéki felütéssel nyit, talán túl naggyal is: egy szétesett szingli anyukát alakít, aki az utcán van egy bőrönddel és a kisfiával, és nem tudja, hol fognak aludni (számunkra ez inkább drámai szitu, ezért is nem vagyunk vevők elsőre). Aztán jön Törőcsik Franciska (nincs rokonság), akinek jobb „sors”, jobb karakter jutott, mert egy óvónőt alakít, ami máris egy valódi hivatás – ezzel együtt másra vágyik, és nagyon fontos neki, hogy eljusson egy meghallgatásra, mert énekelni szeretne valami darabban. Törőcsik Franciska remekül lakja be ezt a kitűnő élethelyzetet, s így máris van egy élő és követhető karakterünk.

A film ekkor még kétesélyes, ekkor jön a nagy éttermi jelenet, ahol a három leendő énekesnő összetalálkozik, ennek kell átmennie, hogy a film beindulhasson. A jelenet persze picit húzósra sikerül, kulturálisan nem igazán lehet elhelyezni az egész szitut, kicsit műtermi, a szó minden értelmében, de végül mégis megvesszük, köszönhetően Törőcsik Mari-nak, aki egy idős énekesnőt alakít, aki a cigizéstől és köhögéstől nem túl megbízhatóan énekel – és időnként kidől. Ez valahogy vicces és kedves, és van benne élet. És itt kezdődik el a film, sikeresen installálta magát, innentől funkcionál (szemben rengeteg magyar filmmel, amelyek nem tudnak létrehozni egy egészséges viszonyt a valóság, és ezáltal a nézők felé, és így anélkül peregnek le, hogy valaha elkezdődtek volna).

Törőcsik Franciska (fotó: Takács Attila)

A sztori egyszerű, majdnem frappáns. Hirtelen ott van három nő egy étteremben, akiknek az élete valahogy zsákutcába jutott, és az éneklés valahogy áttöréssel kecsegtet a számukra, Goldie Hawn és az Elvált Nők Klubja jut az eszünkbe. Csákányi Esztert még nem említettük, pedig a trió harmadik tagjaként neki is volt egy jó kis nyitójelenete már, amelyben egy gazdag házat és Csákányi élethelyzetét profin összefoglalták, a díszlet és az operatőri munka révén. Szürke fal előtt szürke kanapé, a helyszínről süt, hogy gazdag ház. Egyetlen képben megrajzolják az egész miliőt, és benne a nőt, aki mit sem sejt – és akire veszély leselkedik. A trükk az, hogy van itt egy remek zenei idézet a Mechanikus Narancsból, ezt a számot (a Tolvaj Szarka nyitány, Rossini) ott akkor halljuk, amikor Alex megjelenik a „macskás nő” házában. Tökéletes „utalás”, illetve jelentéstulajdonítás, e zene révén az egész házról tudni fogjuk, hogy hipergazdagok, és azt is, hogy valami durva fordulat lóg a levegőben. Nevezetesen, hogy a most még mit sem sejtő Csákányi Esztert elhagyja a férje egy fiatalabb nőért.

A filmben, bár nők a főszereplők, nem ám csak a nők jók. Csuja Imre például, Csákányi Eszter férjeként igazán emlékezeteset alakít. Eem egy sima tapló, hanem éppenséggel egy olyan 50-es férfi, akiben van élet is és érzelem is, és csak rövid időre dől be a primitív stílusnak (amit egy magyar miniszterelnök is reklámozott egykor, hogy lecserélni az idősebb feleséget fiatalabbra). Csuja Imre az egyik legjobb dolog a filmben. Élő, érthető, átélhető jeleneteket köszönhetünk neki. Csak azért nem mondjuk, hogy ő a film legjobb karakterét megformáló színész, mert van még az övénél is jobb.

A srác, aki Ónodi Eszternek udvarol (Mészáros Béla), megdöbbentően jól lakja be a vásznat. Mindez annak köszönhető, hogy játék közben nem kényszerül csúsztatásra, imitációra, és őszintén tud jelen lenni a komoly jelenetekben, amelyekben a munka nélküli anyával bonyolódik románcba. Mészáros alakítása teljesen hiteles, és ez nem kis szó, hiszen egy 12 éves fiú előtt kell hitelesen előadnia, hogy őt is kedveli, az anyukájába pedig, úgy tűnik, szerelmes. Mészáros Béla a film legjobb karakterét hozza létre ... noha a bűvészt alakító srác sem semmi (bár a feladat egyszerűbb, mégis, az a grammra pontos karakter ábrázolás, amellyel az átverős, számító „széptevő” bűvész srácot alakítja Szatory Dávid, abszolút elismerést érdemel, a forgatókönyvíróval egyetemben!!).

fotó: Takács Attila

A legjobb férfikarakter, illetve gyakorlatilag a legjobb karakter Kulka János játéka nyomán születik meg. Nagyon jó, amit csinált. Elképesztően jó. A magyar kultúra nagykorúvá érett azzal, hogy Kulka ilyen szabadon előadhatta a meleg cross-dressing (a cross persze idézőjeles) meleg-bár impresszáriót, tulajdonost, producert.

Kulka elképesztő „hanyagsággal”, lazasággal alakít, nem védve magát, nem húzva semmiféle védelmi vonalat maga és a karakter közé – kockázatos, de az eredmény felemelő!! És tényleg kilométerkő egy olyan kultúrában, amelyben egy 2 meleg nő szerelméről szóló film, Makk Károly filmje, két külföldi színésznő szerepeltetését igényelte egykor. Bár az Egymásra Nézve 30 éves film, a helyzet azóta sem fejlődött sokat, ha egyáltalán, lásd a meleg karakterek vagy hiányzanak a filmekből, vagy pedig dekoratív másodkarakterek. Igazán nagyot alakít, eredetit és szépet, Robin Williams egy alakítását juttatja eszünkbe, értelemszerűen a Birdcage c. filmben. Finom és letisztult, nyitott, őszinte és roppant mód elegáns.

fotó: Takács Attila

Jó film. Azzal együtt is, hogy a forgatókönyv visszaél Törőcsik Mari idős korával, lásd azt a kórházas, matracos jelenetet, ezt tényleg nem kellett volna, plusz lásd a nagy fellépését a meleg bárban, ami a nagy felkonf ellenére nem akkora nagy dobás, sajnos. Nem Törőcsik Mari hibája, hanem a rendezésé. Ezek a cápaként cirkáló Madonnától vett görkoris angyalok nem annyira jók, mint amennyire jól hangozhatott az ötlet még a forgatókönyv szintjén. Az egész jelenetet túlfűtő pátosz annyira – patetikus .) Kár ezért az egész jutalom játékosdiért, mert ez így egy jókora giccs.

A filmbenegyébként legkevésbé a balatoni hakniként előadott swing-es fellépések jelentenek fénypontot. Az igazság az, hogy a film zeneileg totál gáz. Ha nem lenne az egy darab Törőcsik Franciskás éneklés jelenet (ami nagyon jó), akkor a film zeneileg szó szerint felsült volna.

Ami még nem annyira jó, az Ónodi Eszter viaskodása a karakterével, plusz a többi női karakterrel, akiket, úgy tűnik, nagyon le akar játszani a vászonról a sajátja kedvéért. Kedveljük a játékstílusát, régóta, nagyon is bírjuk azt az intenzív vibrációt, amit a vásznon létrehoz, csak most ugyanaz, amit a Valami Amerika 1-ben, vagy mint a nagyszerű légtornásznős filmben előadott, valahogy üresen és manírosan kong.

Jó a film, összességében egy élvezetes élmény, kár, hogy a vége úgy alakul, ahogy, mint a hegylakóban, hogy csak egy maradhat. Nem elég, hogy Törőcsik Franciskát végig elhanyagolják, háttérbe tolják, a végén még egyfajta megasztár jelenetbe is beletoloncolják :) Jobb sorsot érdemelt volna – és mi, nézők is egy jobb befejezést:) De a film tényleg rendben van. És ez egy magyar film esetében nagy szó.