Hunger Games bef. epizód

Hogy miért van ez?

Mert a szórakoztató ipar nem művészet. A lényeg nem a profi megvalósítás, hanem a leglátványosabb tálalás, az érdeklődés legnagyobb hatásfokú felkeltése, felfokozása, s nem az érdeklődés kielégítése.

A szórakoztató ipar, legyen szó egy sikerkönyv-trilógiáról vagy egy Hollywood-i filmről, nem művek létrehozásáról szól, hanem eladásról. Biznisz. Ez pedig egész más, mint amit a művészek csinálnak (amikor épp nem a szórakoztató iparban dolgoznak). A showbiznisz nem átgondolt műveket hoz létre, hanem ötlet-vázlatokat, sztori-villanásokat, mozipalkátokat, könyvborítókat, trailereket ad el, amiknek a kész film vagy könyv csak illusztrációja. Amikor egy film vagy egy könyv „jól van megcsinálva”, megírva, az nem azt jelenti, hogy minden részlete a helyén van, hanem hogy végig leköti a nézők figyelmét, és azok nem akadnak fenn semmin. Fontos az is, hogy a nézők/olvasók a lehető könnyebben tudjanak beszélni az élményükről – amivel ellentétes lenne az, hogy valaki megkérdezné, hogy és vajon mit akart ezzel egészen pontosan mondania a film? A lényeg, hogy jól csússzon.

Mi jön ki a szituációból?

Az, hogy egy film sztoriját megpakolják elgondolkodtató képekkel szituációkkal, de semmilyen gondolat nincs benne élére állítva, rendesen kifejtve, minden csak felvillan, és a legtöbb, amit a néző mondhat, az az, hogy „ja, aha!”, „durva!”, stb. A gondolati egyszerűség (elnagyoltság) annak a biztosítéka, hogy mondjuk 100 millió nézőből a lehető legkevesebbnek lesz problémája a filmmel, mondjuk, 10000 nézőnek (= 0,01%), miközben a potenciális nézők zömének (99%-ának) erősen felizgatja a fantáziáját a trailer, illetve a reklámkampány.

Ez az üzleti matek konkrétan oda vezet, hogy a sikersztorik garantáltan hanyagul, homályosan előhívott sztorik, tele olyan (erős) képekkel, amiken a néző/olvasó fantáziája még jó ideig rágódhat, sikertelenül. Vannak persze kivételek, tipikusan mesefilmek, például Csillagok Háborúja, Gyűrük Ura, vagy itt van a Mátrix, de a folytatások még a jól induló filmek esetében is egyre homályosabbak lesznek (ami természetszerű, hiszen a folytatások zöme üzleti érdekből jön létre, és nem azért, mert még volt anyag a sztoriban :)).

A Hunger Games nem egy profin kibontott sztori. Egyáltalán nem az. Egy hanyagul, felületesen összedobott cucc, ami hemzseg az önellentmondásoktól:

A médiát nézik a népek, a képernyőn sztárok láthatók...
Sztárharcosok, akik egymással küzdenek...
Utálják, hogy ezt kell csinálniuk, de nem tehetnek mást...
vagy ők, vagy valaki más...

Minden részben egy darabig megy az önsajnálat és a moralizálás, hogy ez mennyire durva, utána viszont kezdődik a harc. Azaz, a néző pont azt kapja, amit a filmbéli nézők kapnak, egy harcot sztárokkal. A film nézői egy fokkal sem kapnak jobb státuszt, mint a filmbéli nézőtömegek. Lebutított nézőkként nézik amint a sztárok egymást gyilkolják a képernyőkön – a bevezető filózás, lelkizés, moralizálás után, persze :)

kamu társadalom-kritika

A Hunger Games látszólag anti-kapitalista, de totál nem az, sőt. Szóvá teszi, hogy durva, hogy egyesek annyit fogyasztanak, hogy hánytatót kell inniuk, hogy még többet ehessenek – miközben mások éheznek. Ez a legfelületesebb szintje a kapitalizmus-kritikának. Ez nem kapitalizmus-kritika, ez csak annyi, hogy „rossz a rendszer, tök durva! meg kellene változtatni”. Kamu kapitalizmus-kritika tiniknek a fogyasztói társadalmakban.

Ez a felszíni kritika csak olyan, mint kiakadni azon, hogy embereknek elveszik a lakásukat, de nem kiakadni a devizahitel alapvetően gyilkos konstrukcióján, vagy mint az, hogy miközben a hajléktalanság ellen küzdesz, mert jó fej vagy és helyén van a szíved, nem juthatsz el odáig, hogy leessen, hogy mi a hiba a rendszerben, és hogy addig, amíg egy társadalom nem dönti el, hogy minden egyes tagjáról gondoskodik (ami tuti h involválja az egyetemes alapjövedelem intézményét, meg egy nagy adag anti-kapitalizmust), addig csak jól néz ki a lobogó (banner), ami alatt állsz, de az ügy nem a valódi dologról szól. Ez bármelyikünkkel megtörténik, bármikor, 24/7 – 365, a rendszer pontosan így van kitalálva, hogy eltévedj benne. Nem a te hibád, az ember hibája max az, hogy elhiszi, hogy nincs itt semmi hiba.

a bebejező rész...

Ez az utolsó rész, éppenséggel nem is annyira rossz. Ez az első rész, aminél érezhető, hogy egyáltalán gondolkodtak a társadalom koncepción (a könyv szerzője). Lásd Julian Moore karakterét a nyilazós jelenetben. Plusz, sikerül például a legvégén egy mondatban még a média szerepét is felemlíteni, hogy az az igazi haszonélvező. Társadalomtudományi állításnak ez persze nem elégséges, de kedves gesztus egy regény trilógia / film-sorozat végén utalni erre. (Mármint nem arra, hogy a Hunger Game showbiznisz haszonélvezője a média, hiszen ez végig a film fő sablonos „állítása” volt, hanem, hogy amikor az egyik rezsimet felváltja a másik, annak a változásnak is a média a fix pontja, ami maradt a helyén, és élvezi a növekvő bevételeket).

Ezzel együtt, a sorozat/trilógia egészét jellemző módon hiper-demagóg az a fordulat, hogy „és akkor szabad választásokat írnak ki minden körzetben” :) Ez nem happy end. Ezen 1989-90 óta már túl vagyunk. Azóta tudjuk, hogy a szabad választás nem szabad, csak hivatalosan, a valóságban a médiamegjelenésekre fordított pénz dönt, illetve az általános kép, ami a médiában megjelenik az adott pártokról, pártvezérekről. Ez nem szabadság, hanem „mass persuasion”, tömeg-meggyőzés. A demokrácia nem ez. Illetve, ez nem demokrácia, csak egy szükséges feltétele egy lehetséges demokráciának. Ez a „szabad választás = demokrácia” csak egy modell, amit az amerikai filmek erőltetnek, no és az amerikai hadsereg erőltetett az Iraki- és Afganisztáni háborúk idején. Felszabadítás, szabad választások, demokrácia beindítás, stb. A valóságban a szabad választás csak előfeltétel, és totál nem happy end. Ráadásul, az első szabad választásokat mindig iszonyat durva társadalmi folyamatok, az extremitás felerősödése, kísérik.

csipetnyi anti-feminizmus

A Hunger Games a legdurvább fricskát a legvégén tolja be a nézőknek. A film-sorozat, amelyből a média a feminizmus egyik legnagyobb ikonját hozta létre, Katniss-t az íjjal a kezében, végül egy olyan jelnettel ér véget, amelyben a feminista ikon, Katniss, egy csávó karjaiban hever szex után, és az egész eddigi élete úgy jelenik meg, hogy minden erről szólt, hogy végre ezzel a pasival lehessen, mert neki ez a legfontosabb, hogy ennek a pasinak a nője lehessen. Upsz. Nemhogy szó sincs e jelenetben nemi egyenlőségről, de a legtradicionálisabb képet mintázza meg, „a nő a pasi karjaiban”, majd utána, a következő kép: a nő a pasi mellett neveli a gyerkőcöket, és időnként lelő egy-egy fácánt, mert majd hülye lesz vegának lenni – örüljünk, hogy a garázsban nem parkol ott egy privát JET repülő a Porsche mellett :)

Itt egyébként, ebben a legutolsó képben az egész film visszamenőleg lelepleződik. Ez a happy end ugyanis, ha megnézed, nem arról szól, hogy a népek jó élethez jutnak, hanem arról, hogy Katniss arisztokrata életet élhet, végre – lásd hatalmas ház egy bazi nagy birtokon. Tuti, hogy a többiek, a sok-sok proletár, akit a filmben láttunk, nem engedhet meg magának ilyet. Azaz, az anti-kapitalista zászló, plusz feminista-, nemi egyenlőség zászló alatt futó film végül odateszi az üzenetér priviben csak neked, hogy „de neked, kedves néző, lehet százezerszer jobb életed, mint az összes többinek”, és kacsint :) És plusz odateszi, hogy „de azt nem gondoltátok, csajok, hogy nem a gyerekszülés lesz életek fő műve, álmaitok pasijának az oldalán?”

Így kerek a Hunger Games történet. Jobb lett volna kihagyni az elejétől, és inkább youtube videókat nézni Jennifer Lawrence-ről, amint íjával célba lövöldöz :) Vagy más lányokról / fiúkról. És komolyan beszélni a nemi egyenlőségről, meg a társadalmi osztálykülönbségekről, és a kapitalista rendszerekről. De hát majd legközelebb, ez most ennyi volt :)