nem vagy belépve:
microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia
    

2018-12-01

Menyhárt Jenő valódi protagonista lett – Európa Kiadó, nem tűntek el, maradtak...

posztmodern múlt #1

A kultúra egy beszélgetés, csak úgy tudsz hozzászólni, hogy kapcsolódsz. Ez a cikk nem "kapcsolódik", hiszen per pillanat semmi sem indokolja Menyhárt Jenő és az EK említését, azaz valami mégis… egy dallam (Tengerpart), ami valahogy felbukkant egyikünk fejében...

a jövő ott volt

Akkoriban persze úgy tűnt, hogy az „igazi hős” státusza a pillanatnak szól, amely teljesen euforikus volt, mert már érezni lehetett (80-as évek vége), hogy az élet, a rendszer, meg az egész, úgy ahogy volt, el fog süllyedni. Az EK egy nyerő hullám tetején szörfözött, Menyhárt Jenő pedig „igazi hős” volt, kihívta rendszert, meg a kort, és nyert, hiszen a jövő csapatában játszott. A rezsim, amely ember milliók életét tette tönkre, kipukkadt, mint egy olcsó lufi, és szabad lett a pálya. A jövő nyitottá vált…

 illustrationEurópa Kiadó koncert a Sziget fsztiválon (2009) – fotó: Jósvai Szilvia

a következő kor (a posztmodern valóság) 

Az új kor, 90-es évek új volt, és teljesen más, mint bármi, ami azelőtt volt. Az ellenkezője volt minden korábbinak. Többé például már nem anticipáció volt jellemző a jövőt illetően, ami majd egyszer eljön, bekövetkezik, hanem egy mindenre kiterjedő eufória, és a biztos tudat, hogy szabadság van, demokrácia, a dolgok sínen vannak, és totális happy end van. A 80-as évek izgatottságát, amelyet a jövő feltárulása miatt éreztek az emberek, a megérkezettség és az ünneplés állapota váltotta fel.

Volt egy EK koncert a PeCsa udvarán – mintha egy parkolóban játszottak volna – és azt lehetett érezni, hogy mindaz, ami pár évvel azelőtt még teljesen lelkesítő, beindító volt, valahogy érvényét veszítette. Értsd, ki akar forradalmat akkor, amikor már minden meg van nyerve? Ráadásul ki ellen? Minek az ellenében? A szabadság, a demokrácia bevezetése, a Nyugat-Európához való csatlakozás ellenében? Na neee… A zene persze jó volt, de már más… Más számok is voltak repertoáron, s a koncert is délutáni napfényben zajlott, mint egy matiné, szemben egy valódi „esti előadással”… Az, hogy akkor minek voltunk tanúi, csak jóval később vált világossá… nagyjából most (2018-ban). Az történt, hogy valami, aminek el kellett volna tűnnie, nem tűnt el… hanem maradt, és deklarálta meghosszabbított létezését, folytatta az utazást, folytatta a kísérletet, folytatta az élő adást, annak ellenére, hogy hivatalosan már le lett fújva az egész. Úgy döntöttek, maradnak, s itt „kísértenek” – konzekvensen, s hűen korábbi, eredeti önmagukhoz…

illustration
Európa Kiadó koncert a Sziget fsztiválon (2009) – fotó: Jósvai Szilvia

A posztmodernről sokat lehetett olvasni előtte is, utána is, és még ma is, amikor már rég vége van – igen, kb. 2011 óta a poszt-posztmodernben élünk (bár a legtöbb értelmiségi erről nem tesz említést, hiszen könnyebb a régóta ismert jelenségre hivatkozni, mint jelezni, hogy ez már valami más). Sokat lehet róla olvasni, de a konkrét élményről kevés szó esik. Az az EK koncert a PeCsa udvarán azonban egy életre megvilágította, mi a posztmodern valóság élménye: a „túliság”, az, hogy már minden megvolt, minden kívánság teljesült, bezárt a bazár, s ezzel együtt a művészet is – mármint az avantgárd művészet – értelmét vesztette, s vele együtt bármilyen alternatív kultúra akarása.

Minek bármit, amikor minden? Minden bármit akarni, amikor már minden megvan, sőt megvolt? Minek bármi mást akarni, amikor már minden olyan, amilyennek lennie kell? Minek drámázni, lármázni, progresszív rengéseket kelteni a színpadon, amikor mindenki már csak szórakozni akar? Minek művészi feszültséget kelteni valamiféle katarzis ígéretével, amikor az emberek a hullámzás és „dramatikus görbék” helyett egy vízszintes vonalat akarnak, mint a Flatliners c. filmben, ami végtelenségig húzható, mint egy tévésorozat vagy egy techno szám.

 

nonstop departure

Fura, hogy az Európa Kiadó már a 80-as években annyit búcsúzott (korabeli hangfelvételek tanúsága szerint), mint más országokban az összes feloszló zenekar összesen (talán). Ezt a búcsúzást, távozást (departure) akkor, a 90-es évek elején külön hangsúlyossá tették a Tengerpart c. számmal, lásd:

 

„Örökké elmegyünk,
pedig sehol se várnak ránk,
és mindig csak képeket
hagyunk magunk után”

 

A számhoz videóklipet is készítettek. Emlékszem, amikor Gazsi Zoltán operatőr mesélte, hogy mi lesz a koncepció, hogy ti. lemennek a BBS udvarára, és egy mini „steadycam” segítségével felveszik Menyhárt Jenőt, amint egymaga énekel és mozog. Lehet, hogy már utólag mondta, a lényeg, hogy akkor még nem láttam a klipet. Akárhogyan is, elmondva erőltetetten minimálnak tűnt, mintha visszautasították volna az összehasonlítást a kortárs popzene többi videóklipjével (mint ahogy valójában tették). Oké, a gyorsítás/lassítás jól hangzott, de akkor is… full minimál – amit persze lehet úgy is mondani, hogy totálisan esszenciális.

illustrationállókép a klipből, operatőr: Gazsi Zoltán

Erről a klipről is csak pár éve derült ki a számomra, hogy mi volt valójában. A művészek intelligenciája pengeéles, s a divattervezőknél is pontosabban tudják, mi kell, mi nem kell, mi oké, mi jó, és mi cutting-edge. Menyhárt Jenő ezzel a klippel – és a számmal – totális cutting-edge. Mellesleg, két annyira fontos dolgot is deklarált e klippel, hogy az egész felér egy manifesztóval:

#1: a klip deklarálja, nem tűnik el (ő ill. az EK nem tűnnek el), nem oldódnak fel a vadiúj jelenben, mint egy kockacukor a vízben, nem oldódnak fel a popzenei iparban, de közben nem is áll(nak) félre… hanem folytatják az alternatív kultúra csinálást…

#2: plusz deklarálja azt, hogy nem veszi(k) be, hogy már happy end van, sem azt, hogy bármiféle happy end valaha érvényteleníthetné a művészetet… szabad individuumok művészetét… szabad individuumok számára…

Hogy mi jön ki ebből? A klip „oda lett téve”, profin be lett juttatva a kulturális cirkulációba, s ezzel egy életre szóló nyomott hagyott a zenekar, egy művészi lenyomatot a 90-es évek elejéről, bizonyítva, hogy az „Európa kiadó” stílus (művészi aspektus, illetve attitűd) abszolút létezett, jelen volt, működött, keresztülvihető volt. Ezzel az egész posztmodern fikciót érvénytelenné tették… – oké, ez utóbbi állítás egy pici magyarázatra szorul…

 

„Európa kiadó” vs. „a posztmodern fikció”

Az Európa Kiadó az azonos nevű könyvkiadó nyomán választotta a nevét. Az Európa Kiadó zsebkönyv méretű könyvei a 80-as években egy nagyon konkrét stílust képviseltek, mondhatni a fiatal, beindult, progresszív stílust. Nem is okvetlenül a megjelent művek voltak modernek és a progresszívek, hiszen 1800-as években élt költők műveit is megjelentette a kiadó, hanem azok, akik ezeket a könyveket vették, olvasták, és stílusjegyként tekintették, s a szívük alatt hordták, vagy a farzsebükben :) Ezzel a névválasztással a zenekar látványosan összekapcsolta magát az irodalmi hagyománnyal, a jelen és a múlt irodalmával egyaránt, ideértve a tényt, hogy Pilinszky János mellett az Európa Kiadó költészete volt a legmodernebb és leghipnotikusabb, az embereket legjobban megszólító és telibe találó költészet, amelyet – Pilinszky költészetével egyetemben – a totális filmszerűség jellemzett. A lényeg most csak annyi, hogy az Európa Kiadó kimondottan értelmiségi zenekar volt, sőt, felvállaltan „az értelmiségi zenekar”, amely beillesztette magát az irodalmi, művészeti hagyományba is.

 illustrationMenyhárt Jenő könyvének (Amerika Kiadó) bemutatóján a néhai Gödör klubban
fotó: Jósvai Szilvia

Az 'értelmiség' viszont pontosan az a jelenség „volt”, amely a posztmodern állapot bekövetkezésével elvileg megszűnt létezni. Elvileg, mármint a posztmodern fikció szerint. A tézis nagyjából úgy szól(t), hogy az értelmiség „megmondó szerepe” – egész pontosan valóság-elemző és stratégiai iránymutató, egzisztenciális példamutató szerep volt ez – megszűnt, és immár a döntések bekövetkezése után tudnak csak kommentálni, de ráhatással már nem bírnak a döntésekre (politikai, társadalmi döntések). Ez a tézis nem volt más, mint az értelmiség felmentése a morális felelősség alól, amiatt, hogy iránymutatói, elemzői státuszukat feladva a hatalom (ipar, kereskedelem, multicégek, sőt, még politikai pártok is beleértve) alkalmazottjaivá váltak. Felmentés volt ez az alól a lehetséges vád, ill. önvád alól, miszerint az értelmiségi szerephez egy értelmiségi ember alanyi jogon (gondolkodom, tehát vagyok) ragaszkodik, minden áron, még egy Orwelli kisebbségben is – egy egyfős kisebbségben (a minority of one).

Az, hogy az Európa Kiadó ott virít az 1990-es évek kulturális térképén, integetve a helikoptereknek, hogy „helló, világ, itt vagyunk!” – aka „itt kísértünk” ugyanazzal a művészetünkkel, lásd Love '92, az 1982-es Love '82 után – azt bizonyítja, hogy az értelmiségi szerep nem szűnt meg létezni, csak nemigen akarta senki élesben felvállalni. 

Élesben értelmiséginek lenni rázós ügy, hiszen az azt jelenti: függetlenül a hatalomtól, a kereskedelemtől, no és a bevételektől (hiszen úgy értelmiséginek lenni, hogy pontosan azért kapod a pénzt, amit csinálsz, átverés, a valódi verzió az, hogy csinálsz valamit, és néha pénzt is kapsz érte, de amit csináltál, az láthatóan nem megrendelésre készült, s nem is egy elégedett rajongói tábor kielégítésének céljából). Az, hogy az Európa Kiadó a 90-es években még mindig létezett, nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy a posztmodern korszak leírása hamis volt, mert semmi nem zárta ki az értelmiségi életmódot, csak az összeférhetetlenség, illetve a megélhetés – értsd, ha egy nagy cégtől havonta fizetést kapsz, nem mondhatod, hogy rossz az un. kapitalizmus, mert vagy kirúgnak, vagy nem hiteles, amit mondasz, vagy mindkettő.

Tengerpart – egyszemélyes minoritás

A Tengerpart c. szám videója úgy lett beillesztve a történelembe – a magyar kultúrába és művészettörténetbe – mint Ady vagy Örkény, vagy Pilinszky, vagy Bódy, vagy Szinyei-Merse művei. Ez pedig nemcsak a létrehozás és a megjelentetés ténye miatt jött létre – gondolj csak bele, hány száz „videóklip” készült a 90-es években! – hanem a videó és a zene, és a videóban szereplő művész, és az ő performanszának hitelessége miatt. A videóklipben Menyhárt Jenő az egyensúlyát élvező, az egyensúlyát bármikor megtalálni képes, az egyensúlyát sosem elvesztő művész (individuum) aktív boldogságállapotát jeleníti meg, mint egy Kamikaze, aki egyedül repül, mint feLugossy anno, a 80-as években.

Operatőr: Gazsi Zoltán, Menyhárt Jenő barátja

illustration
ez nem egy beágyazott youtube video, hanem egy kép, amire kattintva a videóhoz jutsz... katt

A Tengerpart (nak a) videója (is) egy gyönyörű műalkotás, egy művész felvállalja az Orwelli „minoritást”, s egyedül, egymaga sétál be az arénába, a videó kamera képmezőjébe, s zúdítja magára a nézők tekintetének perzselő kihívását. Menyhárt Jenő, a szórakoztatóipar művészetbe való behatolásának idején – akkor, amikor a művészetnek is már szórakoz(tat)ásnak kellett lennie – visszautasítja ezt az elvárást, és művészetet ad a képernyőn keresztül. Egymaga mozog, énekel, „táncol” – végez magnetikus mozgást, mintha Tai-Chi-zna – a videóban, egy néhai filmgyár udvarán, amely helyszínnek a film világában ugyanolyan szerepe volt, mint a könyvekében az Európa Kiadónak, lévén az a néhai Balázs Béla Stúdió és a Pannónia a Filmstúdió közös udvara. Mellesleg, Menyhárt Jenő díszletként használta a filmgyárat, megfordítva az alapvető viszonyt, hogy ti. a filmgyárak használnak díszletnek mindent. Ez nem kis pop-művészeti teljesítmény. Plusz, mulandóként jelölt meg valamit, a filmgyári udvart, amik akkor még stabil volt, mint az Akropolisz.

Menyhárt Jenő felvállalta az egyszemélyes minoritást, és megbukhatott volna. Simán lehetett volna például, hogy azt mondják a rajongók, valamint a kívülről érkező, nyitott, de a magyar kultúra által érintetlen művészet-kedvelők, hogy ez az egész nem jelent semmit. De nem így lett. Sőt, pontosan az ellenkezője lett igaz. Ez a videó rengeteget jelent. Azt jeleneti, azt demonstrálja, hogy a művészet még az egyszemélyes művészi (értelmiségi) harcálláspontból is keresztülvihető, hiszen még a 90-es években, az „eufória” idején is lehetett művészetet csinálni. Nemcsak baromi jól néz ki az egész, de óriási energiája is van, mint az olyan közléseknek, amik a valóságot pontosan és átélhetően írják le (mint például az, hogy „four”, Winston szájából az 1984-ben). S mivel ez a klip létezik, a posztmodern tézis (az értelmiség szerepéről) hamis. Visszamenőleg is az.

 

igazi hős

Menyhárt Jenő igazi hős, valódi protagonista, valódi értelmiségi, komoly párhuzamban az R.E.M. Michael Stipe-jával. Anno jó időben volt jó helyen, és felvállalta a helyzetéből adódó szerepet, az „igazi hős” szerepét, de nem hagyta abba. Lehetett volna csak egy eldobhatós szupersztár, ott és akkor, az EK pedig egy popzenekar, az akkori idők gyorsan lejáró szavatosságú terméke. Az EK a 80-as évek színpadán lehetett volna csak egy „előzenekar”, amely felvezeti az est fénypontját, a rendszerváltást, az új rendszert, a megérkezést a Kánaánba, és szépen eltűnik, amikor kell. De az EK úgy döntött, „kísérteni” fognak, azaz, maradnak – a saját jogukon, a művészet jogán.

illustrationMenyhárt Jenő egy tranzit váróban időutazás közben -- oké: könyvének (Amerika Kiadó) bemutatóján a néhai Gödör klubban
fotó: Jósvai Szilvia

Az Európa Kiadó művészetének köszönhetően egy láthatatlanságra tervezett kor, a posztmodern, totálisan láthatóvá vált, visszamenőleg is. Köszönhetően a művészetüknek, a posztmodern kor vége is tisztán láthatóvá vált, s ma már tudjuk, hogy túl vagyunk rajta.

Ha Menyhárt Jenő és a zenekar igazi hősök voltak a 80-as években, amikor szerepükhöz híven lebuktatták a rezsimet, és utazási vágyat (wanderlust) gerjesztettek mindenkiben a jövő, az akkor még ismeretlen jövő felé, akkor még sokkal inkább igazi hősök ma, amikor lebuktatták a totális happy end korát, azzal, hogy nem tűntek el, hanem felvállalták a „kísértet” szerepet.

Mi ez, ha nem egy mementó? A művészet s az élet lényegére való emlékeztetés? A művész szerepének állandó és (értelemszerűen) sosem változó minőségére való emlékeztetés? Mi ez, ha nem a rendszerek váltogatásának lebuktatása?

Ezzel együtt, az EK maradásának legeslegnagyobb hozama az, hogy láthatóvá tették a kort, amely eleve láthatatlannak volt tervezve. Láthatóvá tették a posztmodern-t. Nem léptek le, hanem maradtak, s így átjárás létesült a modernből a modern-utániságba, hiszen ugyanazok a művészek ugyanazt csinálták ugyanott, ugyanúgy, ugyanannak a közönségnek. A következő korban. Ezzel bizonyították, egyszersmind, hogy az ember van felül, a humanista bölcsész, a költő van felül, s a költészetet s zenét szomjazó emberek.

 

BBS hajó

Ami miatt a Tengerpart c. szám és a videó különösen gyönyörű pillanatfelvétel, az az, hogy ebben Menyhárt Jenő megjeleníti a „zenekart”, amidőn „egy teraszon” játszik… Azaz, amikor egy teraszon játszanak. Film a filmben.

Ez a jelenet a valóságban egy BBS hajón is lezajlott, legalább egyszer. A Vigadó térről indult a hajó, és a Margit hídnál a holdfény már ott tükröződött a Duna hullámain, és az EK ott játszott, és ezt a számot is előadták. A Duna önmagában, mint folyó, az időt és az időben való utazást reprezentálja, értsd, végigutazni a várost hajóval, úgy, hogy közben az EK zenél, egy maximálisan efemer élmény. Bármikor. De a BBS hajó fedélzetén a hidak alatt áthaladni az est, az őszbe forduló nyár végi kora éjszakai sötétség-vákuumában különösen felemelő élmény volt. S különösen efemer. Köszönet Durst Györgynek és a BBS-nek.

videó felvétel egy BBS hajó koncertről

elolthatatlan, mint egy égő olajmező

Annak idején csak azt érzékeltem, hogy van egy szám, amiben ilyen apokaliptikus képek vannak, mint „fenn az egek lángba borulnak”, ma már azonban ez a szám „egy zenekar” perzisztens jelenlétének a manifesztuma. Pont nem az eltűnésről szól, hanem a maradásról. A zenekar, amelynek valamikor a 80-as évekkel együtt el kellett volna süllyednie, még mindig itt van. Oké, már nincs… (lásd az „Ellátó Ház” alias „THE HIVE” színpadán előadott EK koncerteket, ahol az EK önmaga poszt-posztmodern paródiájává vált, amidőn egy híres és tehetséges színésznő az anyám tyúkja szokvány előadásait überelő nulla-értelmezéssel énekelte a számot, „Hello, bébi”, mintha kareokizott volna egy japán popzenére), de már a posztmodernnek is vége. A lényeg, hogy az Európa Kiadó bizonyította, hogy volt élet, lehetett volna élet a posztmodernben is (és lehetne akár ma is), mert a művészet, a valódi művészet, s a valódi művészet s valódi költészet utáni vágy elolthatatlan, mint egy égő olajmező. 

-jepe-
2018-12-01

Címkék: Európa Kiadó, Menyhárt Jenő, posztmodern, poszt-posztmodern, EK