túlfogyasztás – a végső szimptóma, a legnyilvánvalóbb indikátor

A túlfogyasztás sokak számára totál nyilvánvaló probléma. Mások azonban, akik például olvasták Greta T. könyvét – én magam kétlem, hogy egy tini tud 50 oldalnál hosszabb élvonalbeli minőségű szöveget létrehozni – meg vannak győzve, hogy nem az. Az alábbiakban mindössze arra vállalkozom, hogy egy közös kirándulás formájában összefoglalok pár gondolatot, melyek nélkül a túlfogyasztást nem láthatjuk annak, ami.

a túlfogyasztás, igenis, végezetes probléma – toppantott Galilei….

E fenti alcímben megfogalmazott állítás akkor nyer leggyorsabban igazolást, ha belegondolunk, mi történne, ha egy nem igazán végzetes problémát kiáltottunk volna ki végzetesként. Abban az esetben, minden bizonnyal azt a választ kapnánk, illetve ellenérvelést, hogy bár az illető probléma ténylegesen probléma, igaziból elhárítható, orvosolható, “kezelhető”, tehát nem ad hozzá a helyzet kezelhetetlenségéhez. A túlfogyasztással kapcsolatban – nem tudom szkennelni a világsajtót, de úgy képzelem – nem mondják ezt. Azért feltételezem ezt, mert ha bárki bárhol azt mondaná, hogy a túlfogyasztás kezelhető, a következő pillanatban maga demonstrálná az állítás hamis voltát. Például, kezelhető – írná valaki egy cikkben – hiszen több élelmiszert termelni abszolút lehetséges. Vagy kezelhető, “hiszen” a fogyasztók jobb belátásra tudnak térni, tudják módosítani viselkedésüket, fogyasztói működésüket, és vissza tudnak venni mohóságukból. Mindkét ellenérv már ránézésre is irracionális. Sajnos.

Az, hogy túlfogyasztás van, a létező legrosszabb hír. Éspedig azért, mert a túlfogyasztás azt mutatja, fizikai evidenciaként, hogy az embereknek nincs kontrolljuk afelett, ahogyan a civilizáció, amelyben élnek, működik. Az embereknek nincs kontrolljuk afelett, ahogyan a belőlük álló fogyasztói tömegek működnek. (Ez utóbbi állítás, mellesleg nem kisebb jelenséghez kínál kapcsolódást, mint az un. szabad akarat – az egyén szabad akarata –, amelyet oly sok filozofikus műben ábrázoltak “kérdésesként”, például az Ördög Ügyvédje c. filmben, hogy csak egyet említsünk, de természetesen Goethe Faust-ja, azaz, “a” Faust is ott szerepel a listán, s Madách Ember Tragédiája is, hogy Marx Tőke c. művét ne említsük “az élet meghatározza a tudatosságot” – s az attitűdöt és a viselkedést – trilliószor bizonyítást nyert tételével.)

A túlfogyasztás a létező legrosszabb “hír” – indikátor –, mivel azt mutatja, az embereknek nincs kontrolljuk afelett, ahogyan a belőlük álló tömegek viselkednek, működnek. Továbbá, az emberek zömének nincs kontrollja afelett, ahogyan a saját életüket élik. Hogy csak egyet említsünk, nem tudnak lefogyni. Nem tudnak kevesebbet fogyasztani. Nem tudják módosítani fogyasztásuk rendszerét, működését. Tipikusan azok képesek csak erre, akik a nagyobb jólétet élvező rétegekhez tartoznak. Igen, aki szegény, az örülni fog, hogy a McDoald's ^{TM R} egyik éttermében ételt tud vásárolni a gyerekeinek. És örülni fog, hogy olcsón tud venni gyümölcsöt, és nonszenszként tekint arra az “elvileg” (kapitalista Lucifer-állítás) számára is elérhető opcióra, hogy egészséges(ebb) ételekre álljon át, ahogyan ezt a Food Inc. c. remek filmben egy anya elmagyarázza.

És ahogyan a dohányzás sem rossz szokás volt – csak a média próbálta ezt elhitetni az emberiséggel, évtizedeken át sikerrel – hanem egy felülről, a médiatartalmak által gerjesztett, s addiktív vegyszerek alkalmazásával “alulról” biztosított tömeges addikció, az elhízás sem az egyén “bűne” (hibája), hanem életkörülményeinek fizikailag s pszichológiailag meghatározott, konkrét velejárója. Az elhízás (is) az életkörülmények szintjén determinált. Az áldozatok pedig azt gondolják, “biztosan a génjeim”… És a média nem segít nekik, mert akkor a hirdetőikkel mennének szembe – illetve elvágnák magukat a folyamatos hirdetési pénzfolyamtól, egyetlen gyors és határozott mozdulattal.

Amit állítok – ami “szerintem” (is) napnál nyilvánvalóbb evidencia –, az az, hogy az embereknek, azaz a társadalmak polgárainak nincs kontrolljuk afelett, hogy hogyan élnek, táplálkoznak, fogyasztanak, stb. Ez a “fogyasztó társadalom” nevű tartási-, tenyésztési-, uralkodási rendszer egyik belépő szintű előnye, illetve alapkoncepciója :)

aki azt állítja, hogy van kontroll…

Sokan állítják, hogy van kontroll. Esetükben is, a lét meghatározza a tudatosságot. Ők a nagyobb jólétet élvező rétegekhez tartoznak. Sokan például azt állították, időről időre, hogy a klímaváltozás nem is igaziból létezik, mert mindig is volt hasonló. Ezen belül pedig azt, hogy a klímaváltozásnak nincs köze a kibocsájtáshoz, az un. “emberi tevékenységhez”. Ez utóbbi állítást támogató médiatartalmakért pedig évtizedeken át gigantikus pénzeket fizettek a médiának, titokban. Azaz, a propagált véleményt meghatározták a titkos “szponzorok”.

a kontroll próbája az evés – lássuk azt a kontrollt!

Nem táplálkozásra akarok itt utalni, hanem csak a puding-idiómára. Ha tényleg létezik kontroll, mármint, ha az emberek ténylegesen rendelkeznek kontrollal életük, működésük felett – olyan szinten, hogy mondjuk a fogyasztásuk koncepcióját s mértékét önmaguk tudnák meghatározni –, akkor lássuk azt a kontrollt. És ne csak utalgassunk rá.

Példaként tekintsük 2004-et. Ekkor jött ki a Holnapután c. film. És a film előtti hónapokban egy Pentagon Jelentés arról, hogy a klímaváltozás bármelyik pillanatban meglephet minket, gyorsaságával és természetével egyaránt. Bármelyik pillanatban, nem a majdani, távoli jövőben, hanem akár “holnapután”. Ahogyan Greta T. kijelentéseinek ma, úgy ennek a filmnek is megvolt a csodálatos korlátolt hatásfoka, lévén, hogy egy szórakoztatóipari termék volt. És voltak benne fizikai túlkapások: egy helikopter megfagy a levegőben? HA-HA-HA! Azaz, voltak benne fák, amelyek lehetővé tették, hogy aki nem akarta, ne lássa az erdőt. A levegőben megfagyott helikopter helyett a hirtelen lehűlés forgatókönyvéről, s a Golf Áramlat esetleg talán bekövetkező leállásáról kellett volna vitatkozni. Ekkor azonban azt lehetett volna mondani, hogy a film egy abszolút érvényes szcénáriót ábrázol. Így viszont mindenki mondhatta, hogy “de hát ez csak egy hollywoodi film, tele tudománytalanságokkal”.

De a lényeg az, hogy 2004 óta semmi változás nem történt az emberiség, illetve a civilizáció működését tekintve, kibocsájtás terén sem. Ilyen pedig nem fordul elő egy normál körülmények közt működő élőlénnyel sem. Például valaki át akar sétálni egy hídon, de ki van írva: “veszély”, és az illető másfelé fog sétálni, nem pont arra.

A következő film impulzus Franny Armstrong filmje volt, Age of Stupid (2009). Abban teljesen részletesen (vizuálisan) is meg volt fogalmazva a klímaváltozás szcénáriója. Volt benne “point of no return” is, 2015 körülre prognosztizálva. És szerepeltek benne erdőtüzek és migráció is.

A film kivételes, különleges, precedens és követés nélküli abban a tekintetben is, ahogyan a globális bemutatót s a forgalmazást Armstrong megszervezte, nem említve az egész finanszírozását (!). Minden idők legkülönlegesebb aktivista filmje azóta is, és tetejébe mindennek, a COP 15-hez lett időzítve. A cél az volt, hogy a soha vissza nem térő alkalmat ne tudja megúszni a globális hatalom azzal, hogy a médiában elbagatellizálják az eseményt. Tudatosságot ébresztett, és globálisan. És sikere volt, hiszen a COP 15 minden COP-ok messze legszenzációsabb, legkomolyabban vett COP-ja lett (alias “klímacsúcs”). A média s a társadalmak tudatosságának reflektorfényében. Obama stábja is beszállt, ők a “There's no Planet-B” szlogennel járultak hozzá.

És akkor lássuk, mi változott? Mi történt? Mi történt másképp, a szokásos kapitalista koncepció helyett egy immár a klímakutatás feltárt tényeivel egybehangzó koncepció jegyében? Semmi. Semmi lényeges.

Lássunk egy másik példát: People's Climate March – by AVAAZ és 360.org. Mindez 2015-ben. Mikor volt a következő? S mekkora hatása volt ennek?

Hozzáteszem, a tüntetők Európa-szerte azt skandálták: “Stop the Climate change!”. Ez pedig egy eléggé tudománytalan szlogen, gyakorlatilag nevetséges. Kritizálni azonban nem lett volna ésszerű, mert mindenki azt akarta, hogy csak hadd éreztesse a hatását.

És még egy példa. 2019, műanyagmentes hónap. Amilyen jól hangzik, annyira nyilvánvaló, hogy dajkamese. Az, hogy 1 hónapon keresztül kevesebb műanyagot használnak a ráérő tehetősebb polgárok, azaz, a társadalom 10%-a, s nekik is a 10%-uk, és ők is csak minden második nap, semmilyen érdemleges hatással nincs sem a jelentre, sem a jövőre, sem rövid- sem hosszú távon. Még az is hír volt, hogy pár száz kilogramm műanyaggal kevesebbet használtak a magyarok. Abszurd, komikus. Ráadásul, ténylegesen műanyag mentesen senki sem élt.

Szóval, hol van az a kontroll? És egyáltalán hogy néz ki egy ilyen kontroll?

no control, no “we”

Nincs kontrollunk afelett, ahogyan éljük az életünket. De ennél is durvább, hogy nincs is olyan, hogy “mi”. There's no such thing as “we”.

Értsd, nem tudjuk módosítani a rendszert magunk körül, mivel “mi”, mint a cselekvés alanya, nem is létezünk. Nincs az a csoport, nincsenek azok az emberek, akik módosíthatnák a rendszert maguk körül. Azt mondja valaki: “meg tudjuk állítani, sőt, egy limit alá tudjuk szorítani”, mondjuk 10 év alatt ezt és ezt. Ebben benne van, hogy “mi”. Benne van a “we”, alanyként, és ez az alany csinálja azt a cselekvést, amiről szó van. De ez az alany a valóságban nem is létezik. Fikció. És nemcsak egy globális “we” nem létezik, de… még Európán belül sem létezik egy “we”. Sőt, egyes országokon belül sem.

a túlfogyasztás nem egy múló rosszullét

Ha valaki el akarja bagatellizáni a túlfogyasztás jelenségét, az első, amit mondhat, az az, hogy “le tudjuk redukálni a fogyasztás mértékét” – annak ellenére, hogy nincs is olyan, hogy “mi”. S hozzáteheti, “tudjuk optimalizálni”. Detto nonszensz, ugyanaz a hamis megközelítés. Ráadásul, túlfogyasztás nem egy viselkedészavar, és nem egy múló rosszullét.

A túlfogyasztás az uralkodó rendszer – demokratikus kapitalizmus, fogyasztói társadalom – alapkoncepciója, s működésének motorja. Az egész a profit termelésből – profit szedés, profit taking – jön. Minden cégnél megnézik ciklusonként, havonta, évente, hogy hogy néznek ki a működés “számai”, és analizálják, hogy hogyan lehetne ugyanazt még hatékonyabban csinálni. Nincs két egymást követő év, amelyek közt ne nyúltak volna valahol hozzá a termelési-eladási rendszerhez nagyobb bevétel, nagyobb hatékonyság érdekében bármely cégen belül.

A hatékonyság növelésének legegyszerűbb módja a nagyobb mennyiség eladása. Aki többet termel valamiből, olcsóbban tudja termelni azt. Mármint a gazdaság aktuális játékszabályai alapján ma még – de ez ez bőven elég. A nagyobb mennyiség olcsóbban jön ki. Ma még.

A NÖVEKVŐ fogyasztás gazdasági érdek, a túlfogyasztás egy menetrendszerű fázisa, állomása a növekvő fogyasztásnak – nem igaz?

folyamatos növekedés… plusz egy limit….

Ennek a szituációnak 2 kimenetele lehetséges. Vagy a limit győz, vagy a folyamatos növekedés. Esetünkben, sajnos, nyilvánvaló, az utóbbi, azaz, hogy a folyamatos növekedés megállíthatatlan…

Miért? Mert nincs kontrollunk afelett, ahogyan a civilizációnk működik. Másrészt, mert nincs olyan, hogy “mi”.

túlfogyasztás = nincs kontroll

A túlfogyasztás nem kevesebbet demonstrál minden áldott nap, mint azt, hogy egy leállíthatatlan, lelassíthatatlan, kontrollálhatatlan folyamat dübörög, így néz ki a civilizációnk működése. Sem a mikro- sem a makro dimenzióban, sem az egyén fogyasztása, sem a nyersanyag kitermelés, erőforrás (föld, levegő, víz) felhasználása terén nincs semmiféle kontroll. Azaz, van kontroll, de ez a kontroll nem az embereké, hanem – emberi szemmel nézve – absztrakt organizmusoké, cégeké, kapitalista cégeké, corporation-öké. Ezeknek abszolút van hatalmuk, és ez minden pillanatban megnyilvánul. Minden, ami történik, a corporation-ök kontrollja alatt történik.

És itt jegyezzük meg, nem csak az egyes ember fogyaszt, hanem az ipar is, és ami azt illeti, az ipar a legnagyobb fogyasztó, a túlfogysztás pedig szintén nem az egyénnél kezdőik, hanem a kereskedelemnél. Az egyének csak atomok. A közösségek pedig csak tömegek.

Nincs szükség egy Greta T-re ahhoz, hogy bárki lássa, hogy nemcsak fenntarthatatlan a működés, ami zajlik – civilizációnk működése –,. hanem egyszersmind katasztrofális is. Pontosan olyan, mint amikor a fékre kellene lépni, azonnal, mert látható, hogy elfogyott az út, és egy szakadék következik, de tövig nyomjuk a gázt. A túlfogyasztás ennek az állapotnak az egyik legnyilvánvalóbb indikátora.