Az Alagút

A kitűnő minőségét egyszerűen kifejezve annak tulajdoníthatjuk, hogy a témát élő közelségbe hozza, és teszi mindezt akkora intenzitással, hogy nem is 1961, a fal építésének éve kerül át 2001-be, hanem mi találjuk magunkat ebben a 40 évvel ezelőtti világban. Határozottan furcsa érzés, hiszen hozzászokhattunk, hogy a történelmi időket feldolgozó filmek mindig biztonságos távlatot kínálnak (leszámítva persze a legjobbakat, mint a Ryan Közlegény Megmentése), pont olyan távlatot, illetve távolságot, mint amilyet a híradók esetében kínál a tévéképernyő. Azt érezzük, hogy egy nagyon átlátszó, de végtelenül szilárd pajzs, illetve hártya van köztünk, és a híradóban látottak között, ettől lesz az egész virtuális és valóságos is egyszerre. Bejutunk valahova, de mégsem vagyunk ott, színtiszta óvszer-effektus. És ha már itt tartunk, a vidámparkok is ilyenek, hullámvasút, megijedsz, de közben tudod, hogy minden biztosítva van, vagyis a veszély, amit élvezel nem valódi. Ugyanígy van a híradóknál, csak ott biztonságos veszély helyett biztonságos borzalmat fogyasztunk, a történelmi filmek esetén pedig biztonságos történelmet.

Nos, ez a "biztonság érzet" ezúttal elmarad. A film által kavart időörvény az első 10 percben beszippant minket, és attól kezdve 1961-et írunk, mégpedig nem is akárhol, hanem Berlinben. Ha nem mondanák előre, akkor is tudnánk, hogy ez a film megtörtént "történeten" alapul, és ez bizony félelmetes, mert befolyásolhatatlan.

A történet középpontjában egy testvérpár van, Harry, a férfi élsportoló volt, úszóbajnok, de már abbahagyta, sőt, börtönben is ült politikai engedetlensége miatt. A börtönévek alatt, melyekre a film csak viszonylag lazán tesz utalást, Lotte, a lánytestvér tartotta benne a lelket látogatásaival. De nemcsak Lotte tett meg mindent Harry-ért, Harry dettó ugyanilyen erős szálakkal ragaszkodott húgához, és amikor ő átjutott Nyugat-Berlinbe, elhatározta, hogy visszamegy a lányért.

Lotte kezdetben azért nem ment át, mert a kislánya nagyon kicsi volt, plusz a férje teljesen ellenezte a dolgot, és egyébként is minden olyan zavaros volt. Mindenesetre Harry szinte alighogy átjutott, hozzálátott Lotte átmenekítéséhez, és társaival perceken belül egy a határon húzódó ingatlant (elhagyatott gyárépület) béreltek, és nyomban meg is tették az első csákánycsapásokat a légvonalban 145 méter hosszú alagút kiépítéséhez.

Elképesztően izgalmas, ott vannak, egyszerű őszi koraeste, és amíg mások a színes televíziókat bámulják, vagy csak simán vacsiznak, addig ők centiről centire nyomakodnak előre, és ennek az előrenyomulásnak az a legszebb oldala, hogy "visszafelé" irányul. Tehát nem Kelet-Berlinből ásnak, hogy átjussanak, hanem Nyugatról visszafelé. Ezáltal saját magukat, a kik már biztonságban vannak, ismét, sőt sokkal fokozottabb mértékben veszélyeztetik, ráadásul nem is a maguk kedvéért, hanem másokéért. Mindez nemcsak roppant izgalmas, de felemelő is. Sok film ad egyfajta finom szabadságérzetet, például a Mátrix közben és után úgy érzi az ember, hogy mindenre képes, a rendszeren felül áll, talán még kungfuzni is tud. Ez az érzés bizony itt is megvan, mégpedig eléggé konkrét formában. Látjuk, hogy amíg mindenki más elfogadja, elkönyveli, hogy "ez van", "itt van ez a fal, és kész", addig ők úgy döntenek, hogy még a két katonai szuperhatalom között feszülő vasfüggöny alatt is átásnak, csak hogy szeretteiket biztonságban tudhassák.

Ez a film leginkább a Felhők Közül a Nap c. nagyon finom Melanie Griffith-es, Michael Douglas-es filmre emlékeztet, hangulatában. Ezen túl pedig jól visszavág a Napsugársétány (Sonnenallee) c. filmért is. A Napsugársétány egy meglehetősen ellenszenves vállalkozás volt, pop formában, arról szólt, hogy milyen szépek is voltak azoka régi szép idők - Kelet-Berlinben. Láttuk, hogy egy nő majdnem egész idő alatt arra készült, hogy átszökik, és amikor végül átjutott, nem maradt ott, hanem hazajött mégis. Ez egy nagyon ellenszenves dolog volt, mert arculcsapta az emlékét milliók szabadságvágyának, egészen konkrétan úgy állította be, mintha az emberek nem is akartak volna, akár az életük árán is átszökni a falon.

A filmben szereplő nők nagyon szépek. Fritzi és Lotte egyaránt. Fritzi eredeti neve Friderike Scholz, és Nicolette Krebitz alakítja, Lotte szerepében pedig a román születésű Alexandra Maria Lara látható. Fritzi úgy csapódik a csapatba, hogy hallja, amint srácok a kocsmában az alagútról beszélnek, és odamegy hozzájuk, hogy csatlakozni akar. Először megkötözik, mert azt hiszik, hogy kém, de aztán teljesen egyenrangú csapattárs lesz belőle, és a végén őt küldik át az alagút másik oldalára az emberekért. Nagyon szép csaj, és nagyon profi karakter. Fritzi egyébként ma is él még. Annak idején azért csatlakozott, mert át akarta hozni szerelmét. Éppen, hogy elkezdett randevúzni egy fiúval, a srác azt ígérte, hogy akkor pénteken elmennek táncolni, de addigra felhúzták a falat (illetve kezdetben csak szögesdrótot). Ha már itt tartunk, megjegyzendő, hogy megdöbbentő pontossággal reprodukálták az akkori dokumentumokat, a szögesdrót-kifeszítésről készült, azóta több, mint elhíresült filmfelvételek például most milliméter pontossággal elevenednek meg. Visszatérve Fritzi-hez, a barátja, Heiner ottragadt, és így a szerelmük kibontakozása is megakadt ennél a nulladik fázisnál. Igazi romantikus fiatalok módjára azonban eltökélt szándékuk volt, hogy találkoznak, és beteljesítik a szerelmüket. Heiner ott dolgozott a fal (mármint a kőfal-fal) építésén, Fritzi pedig arra sétált nap, mint nap, és leveleket dobáltak át egymásnak. Tinédzserek voltak. Aztán egyik nap Heiner azt mondta, "szerdán találkozunk". Ezen a napon Fritzi is nagyon izgatott volt, és ez Harry-nek is feltűnt, és követte a lányt. A jelenet, ami ekkor következik, sajnos minden képzeletet felülmúl, ugyanakkor mégis "csak" olyat mutat, ami valóban meg is történt. Heiner át akar jutni futás, mászás kombinációjával a falon, ám lelövik, többször is eltalálják, és már eljut a legutolsó falig is, vagyis 30 centire van a szabadságtól, és még él. Harry ekkor felmászik, és a kezét nyújtja a sebesült fiúnak. A kelet-német határőrt a társai megfékezték már, Harry keze fél méterre van Heiner-étől, ám akkor az amerikai katonák ordítják, hogy nem érdekli őket semmi, azonnal tűnjön el a faltól. Heiner meghal. Ez a kegyetlen ebben a filmben, hogy ami megtörtént, az megtörtént.

Amikor Heiner átrohant, a fal már eléggé magas volt, pár nappal korában egy egész csapat embernek úgy sikerült átszöknie, hogy egy Roburral teljes gázzal nekihajtottak az akkor még alacsony falnak, és hiába lőttek rájuk géppisztollyal, többségük élve mászott ki a járműből, már a másik oldalon. Ha már itt tartunk, az is nagyon jó a filmben, hogy nem "sztorizás" folyik, hanem egy darab történet, amely felöleli az egész korszakot.

A film egészen az utolsó percekig annyira izgalmas, hogy az ember nem bír nyugodtan ülni a helyén (néha felugrik, arcát eltakarja, stb.). Nagyon érdekes, hogy a főszereplő férfi, Heino Ferch meglehetősen hasonlít Bruce Willis-re, így most olyan, mintha egy akciófilm a vászon helyett az életben játszódna, igaziban. A legfélelmetesebb dolog viszont mindenképpen a besúgói szervezet, amely az NDK lakosság életét megkeserítette. Ha a fal nem lett volna önmagában elég kihívás, mindennek a tetejébe még a titkosrendőrséggel is másodpercre kiélezett versenyfutást kellett vívni, és az utolsó percben Harry-nek még a kelet-német katonai egyenruhát is magára kellett öltenie.

Nagyon-nagyon jó film, nemcsak izgalm-, hanem tartalmas is, nehezen felejthető, nem mindennapi élmény.

-zé-