Az Utolsó Hárem
Harem Suare 1999.
Ferzan Özpetek rendező nevével már jó párszor találkozhatott a művészfilm-kedvelő közönség, tekintsük meg hát közelről is, mit fed ez az igazán jól hangzó név, és ez a közepesen jól hangzó filmcím együtt.
A film egy páholyban ülő, kicserzett arcú, sminkesek által olaszosra beőszített szakállú férfi arcával indul. A férfi dohányzik. Egyből vesszük a lapot, ez nem az a világ, amihez hozzászoktunk. Odalent, a színpadként szolgáló térben egy nő énekel, és néhány mellékszereplő sürög-forog körülötte. Ez egy opera, a Traviata, a pezsgőária. Olaszul énekel, playback-ről, ami nagyon el van csúszva, pedig a nő láthatóan tud énekelni. A zenekar meglehetősen kamara jellegű, sokkal kisebb, mint amit a hangsávban hallunk, de ez is részletkérdés. A lényeg a szakállas ember. Ő a szultán, II. Abdulhamitt, az utolsó szultán, akinek az utolsó háreméről szól ez a film.
A történet a század elején játszódik, nyugati agyunknak jobban esett volna, ha kiírják, hogy "1912 zulu", de ha nem, hát nem, egyetlen egyszer írnak ki dátumot, akkor már vége van a háremnek, és akkor 1922 van.
A főszereplő lány Safiye, akit a Penelope Cruz-ra roppant mód hasonlító belga Marie Gillain alakít. Safiye frissen érkezik a hárembe, és fel kell találnia magát, mert mint megtudjuk, ott sem fenékig tejföl az élet habos torta. Sok-sok másik nővel kell ugyanis rivalizálni, és egyáltalán nem is biztos, hogy az ember lánya így is egynél többször kerülhet a nagy szultán ágyába. Hoppá.
Elvártuk volna, hogy láthassuk, hogyan került Safiye a hárembe, hogyan szervezték be, hogyan képezték ki, jó lett volna látni, hogy milyen volt az élete előtte, és hogy hogyan érintette őt ez az "új élet", hogyan élt a többi lány, a kortársai, akikből nem lett háremista. Elvártuk volna, de nem
kaptunk semmi ilyen jellegű felvilágosítást. Csak azt látjuk, hogy Safiye már oda is került, sőt, túl van a két éves kiképzésen, és minden célja az, hogy minél nagyobb szeletet harapjon ki magának a szultánból.
Mindez azt jelenti, hogy a filmet tulajdonképpen az utolsó szultán nézőpontjából írták meg, a régi rendszer evidenciái nézőpontjából: "ott van az új csaj, aki minél ígéretesebb karriert akar befutni". Ez bizony nagyfokú hiba.
A történetet egyébként nagyon érdekesen mesélik, van egy nő a háremben, aki meséli a történetet, hogy egy nő, aki lekopott a háremből, egy történetet mesél. A vége az, hogy ez a mese-beli nő elmeséli, hogy hogyan lett vége a háremnek, ami azért érdekes, mert őt magát pont ebből a háremből mesélik (mármint ha lehet követni ezt a dolgot). Ez egyébként a film legjobbik oldala. A rosszabb oldala ott kezdődik, hogy soha nem tudjuk meg, ki is a főszereplő valójában. Először látjuk hogy Safiye egy fiatal hárem-fogoly, és ennyi, nem tudjuk, hogyan került oda, mennyire örült neki, vagy mennyire utálta. Utána láttuk, hogy mi mindent megtett az előrejutásért, például egy új csajt, aki a helyre került volna, egy ügyes csellel kivégeztetett, a csaj egy zsákban a tenger fenekén végezte, mert bedől Safiye trükkjének. Most akkor ez egy pozitív nő egyáltalán? Sosem tudjuk meg.
Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a mese-beli nő, aki a történetet elmeséli, a saját életének a történetét mondja el nekünk, vagyis ő maga az idős Safiye. Nem szép dolog. Végig izgulhatunk egy filmet, hogy hogyan alakul a főszereplő sorsa, akiről nem is tudjuk meg, hogy egyáltalán érdemes-e a figyelmünkre, közben azonban folyton látjuk, hogy ötven éves, ronda, kiégett, és gyakorlatilag nincs hova mennie. Most akkor mi miatt néznénk végig?
Ó, igen
talán azért, hogy az ötvenes főhősnőnk történetének legyen valami tanulsága, kár, hogy nincs neki. Az történik ugyanis, hogy egy másik, egy leendő hárem-hölgy számára meséli el az életét (hogy ez időben hogy jön, ki az utolsó hárem bezárása után, ne kérdezzétek), és akkor elvárnánk, hogy 
ennek a nőnek, a leendő kéjhölgynek valami leessen, hogy az életére valamilyen befolyást tegyen ez a sztorizás. Tehát vagy gondolja meg magát, vagy ne gondolja meg magát, de elvárjuk, hogy amit csinál, az azért csinálja, mert hallotta ezt a történetet. Ehelyett azonban sajnos csak annyi a két nő találkozásának gyümölcse, hogy az ötvenes Safiye odaajándékozza a fiatalabb, 35-ös leendő kéjhölgynek a cigaretta tartóját, mint valami stafétát, hiszen neki is valamikor, a pályája kezdetén ugyanígy ajándékozták ezt a tárgyat.
Ez a cigaretta-tartó nem valami doboz, hanem egy nyeles csipesz, aminek a segítségével kiküszöbölhető az, hogy az illető dohányos ujjai közvetlenül érintkezzenek a cigivel. A film legjobb része az, amikor az ötvenes Safiye rágyújt, és oldalról mutatják, ahogy fújja ki a füstöt, ha valakinek eddig még nem esett volna le, hogy mit kell tenni, egyből rájön, és leszokik a dohányzásról. Még csak elképzelni is fáj, hogy az a füst a mi tüdőnkbe megy le.
Ez a film sokkal-sokkal igényesebb, mint például a Nyári Vakáció. Ez ahhoz képest egy határozottan komolyan elkészített művészfilm. Török, francia, olasz koprodukció, és ennek megfelelően e három nyelven is érintkeznek a filmben (persze, nem összevissza). Ugyanakkor meglehetősen unalmas, és ez a hárem-kérdés, nő-kérdés sincs úgy átgondolva, ahogyan azt kb. 1972 után már elvárná a néző, 1999 után pedig már mindenképp.
-zé-
2001-12-05
