Marlene

A legújabb Marlene Dietrichről szóló film mindezt megpróbálta teljesíteni, de a film 153 perce alatt folytonosan az az érzésünk, hogy egy kiszámítható pályára kerültünk, ahol végigfutunk valakinek az élettörténetén, de közben nem kerülünk hozzá közelebb.

Német-olasz kooprodukcióban készült a film, de inkább a német precizitásnak látjuk a hatását, mint az olasz temperamentumnak. Az első jelenetben a nagyon idős Marlene énekel egy New York-i díszelőadáson, és ez a jelenet folytatódik a film utolsó perceiben is, rendes keretbe foglalva így a cselekményt. 1975 a dátum, még nem tudjuk, hogy hány éves volt ekkor a színésznő, csak azt látjuk, hogy nagyon mereven mozog a színpadon. (A sminkje pedig egyszerűen borzalmas, tisztán elkülönül az öregítő maszk a színésznő arcán). A következő jelenet 1929-et mutat, Marlene (Katja Flint) Berlinben mászkál, felhőtlen hangulatban. Egy feminista nővel kacérkodik az utcán, aki a testi-lelki barátnője, és közben gúnyos tréfát űz egy ismeretlen férfi hódolójával. Ez a jelenet annyira mesterkéltre sikerült, hogy fel sem merül bennünk, hogy az a nő Marlene Dietrich is lehetne a 20-as években, csak egy színésznőt (Katja Flint) látunk, aki a sokadik csapó után elindul a statiszták gyűrűjében, hogy ez a jelenet is meglegyen végre. Később már nem lesznek ennyire lecsupaszított jelenetek, de az egész filmet jellemzi valamiféle hűvös mértéktartás, ami rosszat tesz a nézők érzelmi azonosulásának. Hiába követjük végig pontról-pontra Marlene Dietrich életét, a sok biográfiai adat nem ad ki egy hús-vér nőt, akinek a hideg kék szemeitől kifeküdtek a férfiak, aki a svéd Greta Garbo mellett behozta a rafinált szőke nő típusát, vagy azt a nőt, aki nagyon korrektül viselkedett a II. világháború alatt.

A történet tehát 1929-ben kezdődik,amikor Marlene Dietrich még berlini színésznő volt, kicsit kövér, kicsit éles stílusú, egy férjjel és egy kislánnyal, amellett pedig legalább egy női szeretővel. Ekkor épp Berlinben keres főszereplőt Josef von Sternberg (Hans Werner Meyer) rendező a legújabb filmjéhez, a Kék Angyalhoz. A Marlene forgatókönyvírója és rendezője nagyon épített arra, hogy minden néző tudja, miszerint Marlene Dietrich a Kék Angyal-lal futott be, tehát ezt a momentumot nem járjuk körül, elég lesz annyi, hogy Sternberg mindenki mással szemben kijelenti, hogy Marlene igenis tehetséges, és sokra fogja vinni. Ekkor érezzük először, hogy a filmkészítők nem akarnak mást, mint az életút ismeretében kipipálni Marlene életének fontosabb eseményeit, aztán a mennyiség legyőzi a minőséget, és 153 perc után már akár úgy is érezhetjük, mintha megtudtunk volna valamit a híres német színésznőről.

A film beépít egy fiktív szerelmi szálat is Dietrich élettörténetébe, a valóban létezett több szerető között feltűnik egy Karl nevű férfi (az, akit Marlene az első jelenetben bolonddá tett), ő lesz később a színésznő nagy szerelme, bár ez is annyira kapkodóan van érzékeltetve, hogy csak a film végén válik úgy-ahogy egyértelművé. Az a fő baja a filmnek, hogy hiányzik belőle az igazi érdeklődés a főszereplőnője iránt, ezért tudunk meg olyan keveset a színésznő személyiségéről.

Végülis mi az, amit megtudunk Marlene Dietrich-ről? (Újabb hiba, hogy pontokba lehet szedni a róla szóló filmbeli információkat…) Tehát: egy berlini színésznő, aki soha nem érezte igazán jól magát az USA-ban, és alig várta, hogy otthon, Németországban megint kolbászokat ehessen, és sört ihasson. Josef von Sternberg fedezte fel, és bár folytonosan marták egymást, Marlene az utolsó pillanatig ragaszkodott a rendezőjéhez. Maria nevű kislánya volt az egyik legfontosabb a számára, amit a filmben úgy látunk, hogy egyik kontinensről a másikra cipeli a kislányt, csak hogy mellette legyen, és közben nem törődik a gyerek valós érdekeivel. Több szeretője is volt, férfiak és nők egyaránt. Elutasította a nácikat, és a fronton amerikai katonáknak énekelt. Az, hogy hogyan játszott a filmjeiben, nem derül ki a Marlene-ből - csak egyszer látunk egy részletet egy forgatásból, úgyhogy a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, ha el akarjuk képzelni, miért is lett olyan népszerű Marlene Dietrich a maga idejében. Katja Flint jókislány módjára igyekszik eljátszani Dietrich-et, tehát a részletekre figyel, és csak jobb híján tudjuk elhinni neki, hogy ő Marlene Dietrich, mert amellett, hogy nem nagyon hasonlít a filmsztárra, a mozdulataiból, és főként a pillantásából hiányzik az a hideg csábítás, ami a Marlene Dietrich-filmekből sugárzik. (A jobbakból).

A film rendezője és egyben operatőre Joseph Vilsmaier, akinek eddig egyetlen filmjét sem láttuk (Sztálingrád, A Két Lotte). A filmben Marlene kislányát, Mariát 3 különböző korú gyerekszínész játssza, mindhárman a rendező családjához tartoznak, de csak a legidősebbről tudjuk, hogy a rendező lánya. Karl és testvére, Lotte szereposztása is érdekes: a Karl-t alakító Heino Ferch 9 évig élt együtt a Lotte-t játszó Suzanne von Borsody-val, de aztán szétváltak, mert míg a színésznő a karrierjére koncentrált, addig Heino családot szeretett volna. A film különös szerkesztése folytán mindkettőjükről csak a film vége felé derül ki, hogy végig fontos, sőt főszereplőnek számítottak.

A Marlene nem lett egy érzékeny (és jó ) életrajzi film, mert bár mereven követte a színésznő pályájának nyomvonalát, nem adott hozzá a történethez egy olyan pluszt, ami nélkül szinte értelmezhetetlen a filmsztárról kapott információözön. Nem tudjuk meg, hogy a rendező milyen embernek képzelte el Dietrich-et, és ezáltal nekünk is sokkal nehézkesebb képet alkotnunk róla, a múlt század egyik leghíresebb filmszínésznőjéről - pedig biztosan megérdemelné.

-acid burn-