cspv logo
cspv szám: 34 / 01 címlap
keresés
Zoolander, A Trendkívüli A Fekete Tigris Könnyei Ne Szólj Száj Hamvadó Cigarettavég Marlene Jay és Néma Bob Visszavág Harry Potter és a Bölcsek Köve Lovagregény Kéjutazás Dalok a Második Emeletről Csocsó

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 04 00075
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2001-12-30

Ne Szólj Száj

Don't Say A Word 2001.
Karácsony környékén minden kategóriában nagy a versengés, így az sem mindegy, hogy melyik film töltheti be az év vége "legmegfelelőbb" thrillere tisztet a mozifilmek porondján.

A Ne Szólj Szám igazán remek esélyekkel indul, szinte nehéz is lenne csábítóbb ajánlatot elképzelni, mint egy Mike Douglas-es akció-thriller, Famke Janssen-nel és egy vadiúj tini-színésznővel az élvonalban. Egy ilyen ajánlat mágnesként vonzza a mozinézőt, különösen, ha hozzávesszük, hogy a film producerei Kopelson-ék, a Szökevény producerei. Jól hangzik, abszolút jól.

Vannak olyan filmek, amikről a megvalósítás egy bizonyos fázisában kiderül, hogy túl jók ahhoz, hogy ejtsék őket. Például, amikor már lehet látni, hogy ez egy új Michael Douglas-es film lesz, amiben Douglas egy pszichiátert alakít. Egyszerűen túl jól hangzik, nincs mese, már csak meg kell írni. Szerintünk ez a film is valahogy így jöhetett létre, meglovagolva azt a remek hullámot, hogy az alapötlet és a főszereplő találkozása (Douglas mint pszichiáter) önmagában nagyon komoly érdeklődésre tarthat számot a mozifilm piacon. Szinte már akkor el volt adva, amikor még meg sem írták. Hogy miért gondoljuk mindezt? Hát azért, mert amikor megláttuk a trailert, abban a pillanatban eldőlt, hogy "igen, ott a helyünk a moziban!".

A jegyváltáshoz tényleg elég lett volna annyi is, hogy Michael Douglas következő filmjében egy pszichiátert alakít, és ez a film nem dráma, hanem thriller. Michael Douglas egy eléggé komoly "ikon" a filmművészetben és egyetemes filmkultúrában, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy igazi felfedezését még majd csak évek múlva ünnepelhetjük, mert amit most látunk, az még mindig "csak" a jéghegy csúcsa. Ami Michael Douglas-ban a legizgibb, az az, amit talán a legtöbb ember nem is tud, hogy iszonyatosan jó fej. Mi magunk is úgy kedveltük, hogy a "penge-agyú", "kőkemény" "biznisz-ember" (kábé, mint amilyent a Tökéletes Gyilkosságban alakít), de egy olyan személytől, aki szokott vele életben is találkozni, ettől merőben eltérő benyomásokat kaptunk. Megtudtuk, hogy Michael Douglas nem az az erőszakos, keménykezű üzletember, akinek látszik, hanem éppenséggel egy meglehetősen intelligens, művészetek iránt roppant érzékeny, kiváló humorú, jó kedélyű, nyílt szellemű és roppant barátságos fickó. Vagyis egy olyan ember, aki nem véletlenül kerül bele olyan művészfilmekbe, mint amilyen a Wonder Boys is volt. Az tehát, hogy "vajon megnézzük-e", nem is volt kérdés, és nyilván még akkor sem lett volna az, ha nem a Csapnivalóról, illetve info-terjesztésről van szó. Az viszont értelemszerűen továbbra is kérdés, hogy mit kapunk, amikor már a nézőtéren ülünk, és a tapasztalatok e téren némiképp alulról szagolják a várakozásainkat.

A film iszonyatosan felpörgette az ember várakozásait, a trailer, a szereposztás, az alapsztori, plusz, amikor már elkezdődött a film, a feliratokból kiderül, hogy a Szökevény producereinek, Kopelsonéknek a filmjét nézzük, szóval meg vagyunk róla győződve, hogy "első osztályon utazunk". Ehhez képest azonban eléggé furán alakulnak az események. Látunk egy '91-es bankrablást. Rendicsek, lássuk, kikkel fogunk 10 év múlva találkozni, a feliratok alatt elmegy az ilyesmi. Az egész bankrablás azonban meglehetősen fura. Nem értjük, mi történik, és nem érjük, miért. Kívül állunk, mintha egy videóklipet bámulnánk. Nagy felhajtás, majd kiderül, hogy az egész egy pici piros gyémánt miatt van. Aztán rablás után egy kis üldözés, egy kis ordítozás, majd kiderül, hogy a pici piros gyémánt valahogy eltűnt menetközben. Hát jó. Ekkor az autó visszafordul a tett helyszínére, és itt vágás, és már 2001-ben vagyunk. Fura, hogy nem láttuk a kimenetelét a bankrablásnak, vagyis annak, amit tulajdonképpen mostanáig néztünk, és ez egyfajta "erdőben vagyok"-érzetet vetít a nézőre, amely a továbbiakban csak fokozódni fog.

Második felvonás. Michael Douglas családapa, van egy gyönyörű felesége (Famke Janssen), akinek el van törve a lába, egészen combig, és van egy csodás kisgyereke, kislánya, akiről egyből kiderül, hogy az átlagosnál jóval jobb gyerekszínész alakítja. Douglas pszichiáter, és mint ilyen, gazdag. Szóval kapunk egy tök jó kis képet a Conrad családról, és aztán apuci úton van hazafelé, azt mondja, rögtön jön, ám ekkor egy ismerőse behívja egy vizitre az egyik pszichiátriára. A fura látogatás célja, hogy a nagymenő orvos megnézze a lányt, akit hétfőn már elvisznek másik kórházba. Hogy miért? Mert ez a lány egyetlen és utolsó esélye, legalábbis ilyeneket hallunk, anélkül, hogy meggyőzne minket. De aztán elrabolják Douglas kislányát, és a film így egy kerülő úttal maga mögött pont ott tart, mint a Váltságdíj a nyolcadik percben. Természetesen nagyon nagy az ijedtség, és mi ismét végignézhetjük (A Váltságdíjhoz merőben hasonlóan), ahogy egy hiper-gazdag család a padlóra kerül, mert elrabolták a gyermeküket. De a lényeg még csak most jön. Az elrablók ugyanis nem pénzt kérnek, hanem azt, hogy a neves pszichiáter "törje fel a lány fejét", aki a pszichiátrián van, és szedjen ki belőle egy számot, amire az emberrablóknak szükségük van. Vagyis végre megvan a történetünk: egy menő pszichiáternek fel kell törnie egy lány fejét, hogy megmentse a saját lánya életét.

A probléma tulajdonképpen itt válik nyilvánvalóvá, hogy tudniillik még mindig nem tudunk semmit. Egy többismeretlenes egyenlettel állunk szemben, melyben egyetlen egy ismert tétel sem szerepel, semmi kapaszkodó, minden a levegőben van. Hiába láttuk ugyanis a '91-es rablást, nem tudjuk, kik a bankrablók, melyikük jó fej, melyikük rossz, kit mi motivál, sőt, azt sem tudjuk, hogy maga a rablás hogyan végződött. Arra éles eszünkkel egyből rájöttünk, hogy az emberrablók az egykori bankrablókkal azonosak, de ez is mit számít? Semmit, mert nem tudjuk, azok kik voltak. Nem tudjuk tehát, kinek kell az a szám, de azt sem, hogy miért, és hogy milyen számról van szó. És hogy a történet igazán kerek legyen, azt sem tudjuk, ki az a lány, akinek a fejéből ki kell szedni ezt a számot. Erre a helyzetre azt mondjuk, hanyag, gondatlan amatőr munka. 2001 van, de már '90-ben is lehetett tudni, hogy egy film hogyan nem nézhet ki, hogyan nem épülhet fel, például azt is tudtuk, hogy 12 percnél tovább nem lehet a nézőket "erdőben hagyni" és kész. Félreértés ne essék, igenis működnek az erdők, a filmek tele lehetnek mélyebbnél mélyebben húzódó rejtélyekkel, de közben a film történetét folyamatosan meg kell támogatni kézzelfogható infókkal. Az lesz a legegyszerűbb, ha egy klasszikus példát hoznunk. Kék Bársony: az egész film egy hatalmas rejtély, semmi nem lehet tudni (a rejtélyről), viszont a film elején Jeffrey Beaumont végiglátogatja az összes szomszédot a környéken, és mindenkinek bemutatkozik, "Jeffrey Beaumont vagyok", vagyis abszolúte van infónk, tudjuk, kit látunk és hol. És amikor a továbbiakban valamit csinál, azt is mindig tudni fogjuk, mi az, és miért csinálja, miközben a film hatalmas rejtélye végig ott gomolyog a háttérben, mint valami szimfónia.

Ami itt történik, az bénázás, mégpedig jókora. Jellemző a filmre, hogy a bankrablók angol akcentussal beszélnek (mint Guy Ritchie filmjeiben), ami miatt egyből kiérződik, hogy ezek a szereplők bizony nincsenek rendesen megírva. Az angol akcentus egy pajzs, egy porhintés, ami mögött megbújhat annak a ténye, hogy nem egészen tisztázott, kik ezek a karakterek, szemben például Tarantino karaktereivel, melyek még a legbénább filmjeiben is (mint pl. Jackie Brown) egészen valóságosak voltak.

Mindezeknek ellenére, ugyancsak fura módon, a film élvezhetőségén alig esett csorba. Úgy látszik, az ember, illetve a mozinéző agya hamar átlát a szitán, és onnantól a túlélésre (a szórakozásra) játszik. Vagyis agyunk felismeri, hogy egy megbonyolított Váltságdíjjal van dolgunk, amelyben most nem az apa és az elrabló viszonyán van a hangsúly, hanem a fiatal lányén és a pszichiáterén. Ezután a néző elkezd abból élni, amije van, és végső fokon egy egészen normális, izgalmas kis szórakozást tud kihozni a filmből. Teheti mindezt azért, mert a mozinéző agy (úgy látszik) nem bosszankodik azon, amin nem változtathat, legalább is nem menetközben.

A lányt alakító Brittany Murphy nagyon-nagyon profi, elbűvölő és magával ragadó, nem is hinnénk, hogy a Girl Interrupted-ben ő volt az az elhízott lány, aki az ágy alá rejtette a csirkecombokat, na nem mintha azt rosszul csinálta volna, csak másképpen nézett ki. Legújabban a Wheatus együttes Little Respect c. videóklipjében láthattuk. Kellemes mellékzöngéje még a filmnek Jennifer Esposito, akinek a nevét a "Még Mindig Tudom, Mit Tettél Tavaly Nyáron" után következő feliratokból kellett megjegyeznünk, annyira jó volt abban a filmben. Itt most rendőrnőt alakított, egy totál elhanyagolt mellék-cselekményszálban, aminek mindössze annyi funkciója volt, hogy a legvégén a jó oldalon eggyel több stukker legyen kéznél. Reméltük, a "Még Mindig Tudom"-ból nem örökölte át a tragikus sorsot, de hogy ez a remény vajon csak remény maradt-e, vagy valóra vált, már nem árulhatjuk el. Famke Janssen-t is jó volt látni, bár neki szintén eléggé limitált funkciója volt a történet szempontjából, úgy is volt kiírva a neve, hogy "és Famke Janssen".

Utólag azonban mindenképp azt mondjuk, ez a film a Brittany Murphy-Michael Douglas párosé volt, és ez egyben azt is jelenti, hogy a trailer nem hazudott. Ezért gondolhatta végül is az agyunk, hogy azt kapta, amire várt, és mondatta azt a szánkkal, hogy "nem is rossz film, tök okés".

-jepe-

2001-12-30
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12