101 Reykjavík

A Játékos c. kedvenc filmünkből, a June Gudmundsdottir nevű egzotikus izlandi főszereplőnőtől (Greta Scacchi) tudjuk, hogy Grönland (Greenland) a neve ellenére jeges, míg Izland (Iceland) zöld, és csak azért cseréltek nevet, hogy megtévesszék a vikingeket.

A 101 Reykjavík nyugodtan építhet -és épít is - arra, hogy egy messziről jött európainak minden izlandi vicc új, vagyis, hogy egy ennyire ismeretlen kultúrából érkező képek többszörösen is érdekesek, és duplán kedves fogadtatásban részesülnek. Ezek alapján nyugodtan előállhat a film egy olyan meredek történettel, amitől még a sokat próbált európai nézők is megfordulnak maguk körül. Adott egy fiatal, 30 körüli srác, Hlynur, aki azt az eredeti gondolatot tette a magáévá, hogy a melankolikus semmittevés sokkal jobban áll neki, mintha dolgozna valahol, tehát segélyen él, egész nap csak téblábol, és hagyja, hogy az anyja szolgálja ki. Ezek alapján már élből nem válik szimpatikus főszereplővé számunkra, és akkor még nem említettük a macho stílusú csajozási módszerét, ami egyrészt egyáltalán nem illik a nyeszlett alkatához, másrészt csak erősíti bennünk azt a benyomást, hogy itt egy vesztesről van szó. A cselekményt néhol Hlynur monológja festi alá, filozofikus stílusban, olyan enervált mondatokkal, mint például: " az élet: halálszünet".

Miután a film egyharmada arról szól, hogy ezt az alaphangulatot kibontsa, ez idő alatt nem is történik túl sok minden, csupán megismerkedünk hősünk életritmusával, és a további szereplőkkel. Az állóvizet egy új szereplő hívatott feldobni, Lola, aki flamenco-táncosnőként és -oktatóként próbál szerencsét Reykjavíkban. Lola karaktere követi a spanyolokról szóló sztereotípiákat, vagyis tüzes, heves és -Hlynurral ellentétben- jól tudja élvezni az életet. Hlynur mamája szoros barátságba kerül Lolával, annyira szorosba, hogy hamar kiderül a kettejük közt szövődő szerelem. De itt még nem áll meg a történet, Hlynur és Lola is összeszűrik a levet, természetesen részeg állapotban, hogy erkölcsileg jobban fedezhető legyen a dolog. És ezzel el is érkeztünk arra a pontra, ami a film érzelmi csúcspontjának tekinthető, és amire a forgatókönyv végig ki volt hegyezve, amikor is Hlynur teljesen összezavarodik, és rémképeket lát arról, ahogy a saját anyja és ő egy nőt szeret, és az egésznek kezd vérfertőzéses hangulata lenni. Így megy ez a 101 Reykjavíkban, az elvileg vígjáték súlyos érzelmi zűrökkel terhelt, miközben cserébe igen kevés mulatságos helyzetet látunk. Persze lehet, hogy azokat is vicces jelenetnek szánta a rendező-forgatókönyvíró, amikor Hlynur a rokonlátogatásnál cigarettát gyújt a 6 éves körüli unokaöccsének, vagy az, amikor hegymászás közben is rágyújt, és hiába fekszik a jeges hóban, mégsem bír megfagyni. Akárhogyan is, a 101 Reykjavíknak nemcsak az erőltetett történet a gyenge pontja, az is baj, hogy a nézők nem tudnak szívvel-lélekkel a főhős mögött állni, mert egy ennyire szerencsétlen és antipatikus karakterrel, mint amilyen Hlynur, ritkán kerül egy hullámhosszra a néző. A film egyébként egy 36 éves elsőfilmes rendező, Baltasar Kormákur munkája, aki nemcsak írta és rendezte a filmet, de még egy mellékszerepet is eljátszott benne, ő volt Thörstur, Hlynur egyik haverja.

Bár eddig se tudtunk szinte semmit az izlandi filmgyártásról, a 101 Reykjavík alapján korai lenne még képet alkotnunk a Jégföld filmjeiről. Ez a film bizonyára nem tartozik az ottani filmgyártás mainstream-vonalába, a sztorija alapján nem minősülhet tipikus izlandi filmnek, mégha a címben szereplő '101' Reykjavík egyik létező városrészének az irányítószámát jelöli is. De mivel egy művészfilmről van szó (nem pedig egy kulturális antropológia-filmről), nem is a valósághűség a legfontosabb szempont, hanem sokkal inkább a hangulatábrázolás, a helyi személyiségek karakterének árnyalt kibontása, és egy átélhető, Izlandhoz kötődő történet.

Ezek közül csak az első kettőt (helyi hangulat, helyi arcok) hozza a film, ezeket is csak mérsékelten, vagyis ha egy egy kellemes, Izland-közeli filmélményre várunk, még mindig várnunk kell egy kicsit. De ennek az eljövendő jó izlandi filmnek már nem kellene feltétlenül egy anya-fiú-szerető szerelmi háromszöggel operálnia, nem kellene egy ennyire művésziesen melankolikus főszereplőt találnia, és nem pont az extremitással kellene megpróbálnia magára vonni a nézők figyelmét, mint ahogy ezt a Reykjavík 101 tette. Azt a filmet már alig várjuk.