K-Pax - A Belső Bolygó

A K-Pax megcsinálta, és tényleg elképesztő ez a pimaszság, hetykeség, illetve elegancia, amivel szinte a semmiből bukkant elő ez a csodás történet. Most biztos, hogy mindenki, aki még valaha forgatókönyvet akart írni, újragondolja az életét, hogy vajon mennyire van értelme a keresésnek, ha egy ennyire nagy darab aranyrögöt nem veszünk észre a lábunk előtt a hóban. Rá is volt írva, hogy "találj meg, aranyból vagyok", talán ezért nem vette fel egyik aranyásó sem, túl egyszerűnek tűnt.

Kevin Spacey egyszercsak ott terem egy reptéren, pont úgy mint maga, a film, a semmiből bukkan elő, annyira hirtelen, hogy egy nénit véletlenségbőlfel is lökött, ami miatt a rendőrök oda is siettek, és Kevin Spacey perceken belül egy rendőrautóban találja magát, úton a pszichiátria felé, mert nem hitték el neki, hogy most érkezett egy idegen bolygóról, amit úgy hívnak: K-Pax. Egy film eleje annyira fontos, hogy mindenki mindig belead apait anyait, és túlzás, de ez a film már az első percekben lenyűgözi a közönséget. Izgalmas történet, elképesztő jó stílusú színészi játék, és olyan finom minőségű (gyönyörű !!) fényképezés, hogy a hátas a legkevesebb, amit a mozinéző dobhat tőle.

A következő egységben megismerkedünk Jeff Bridgess-szel, aki Dr. Mark Powell-t alakítja, a pszichiátert, és a film megmutatja nekünk, hogy ezt a briliáns kezdést komolyan gondolta, és nem óhajt engedni a színvonalból. Roppantmód kritikus ugyanis, ahogyan Prot (Kevin Spacey) és Mark találkoznak, jóformán itt dől el minden. Gondoljunk bele, a legtöbb filmben az lenne, hogy "nem hiszem el, hogy ön egy másik bolygóról jött!!", "ha-ha", stb, aztán egyszercsak jön valami csodatétel, bort vízzé, vagy vissza, és az orvos kénytelen hinni a jövevénynek. Láttunk már ilyet, nincs semmi értelme, teljesen nevetséges az egész. Itt, ezzel szemben rögtön az elején kapunk egy perspektívát, és meglátjuk, hogyan illeszkedik egy rutinos, agyonhajszolt, ám mégis minden egyes esetében fantáziát látó pszichiáter életébe ez a plusz egyedik ügy. A film művészete a sűrítés művészete, és ez a film bizony veszettül jól csinálja. Látjuk, ahogy a doktor már haza készül menni, majd elkapják meg egy meghallgatás erejéig. Leül, és várja, éppen kit penderít elé az északi szél, és betolnak tolószéken egy egzaltált fickót. Hopp, ebben a pillanatban át is éltük az összes betegével való találkozását, megláttuk, hogyan csodálkozik rá minden egyes új esetre, megláttuk, milyen az, amikor felbukkan egy új "eset". Pedig valójában ennek a betolt fickónak csak annyi a szerepe, hogy azt mondja, "ez most tényleg komolyan mondja", és máris továbblépünk, és Prot (Kevin Spacey) sétál be a szobába. Ez a sűrítés nagyon profi, de ez még nem az, ami miatt ez a jelenet, és maga a film is annyira jól sikerült. Ami a sikert megalapozta az az, ahogyan Mark, a doktor ezt a beszélgetést lefolytatta Prottal.

A doktor kábé azt gondolta, hétvége van, fáradt vagyok, nem akarok azon vitatkozni, hogy valaki, aki azt képzeli tényleg egy másik bolygóról jött-e, miért is ne, tegyük fel, induljunk ki ebből, hogy Prot a K-Paxról származik. Senki nem veszít semmit, és az egész beszélgetés is sokkal barátságosabb. És itt történik az a csodás dolog, ami miatt ez a film több Oscart is teljes joggal haza vihet majd. Prot és a doktor között létrejön valami titkos kis barátságféle, egy kis közlekedőfolyosó, egy kis sziget, amelyben mindketten jól érzik magukat. Prot egy üdítő élmény, lenyűgözi a doktort, azzal, hogy mennyire "jó fej", és a doktor a hétvégi hússütésen megkéri csillagász barátját, hogy írjon már össze neki pár olya kérdést, amivel konkrétan megdönthetik Prot "sztoriját" a K-Paxról.

Ezek a kérdések érdekes fordulatot hoznak, kiderül, hogy Prot bolygója pont ott van, ahol mondta, létezik, minden paraméter stimmel, ráadásul a világ 10 vezető csillagszán kívül erről még senki nem igazán tudhat. Nos, ennyiből már bizonyára látszik, mennyire tökéletesen van felépítve ez a történet. A film minden egyes perce színtiszta élmény, annyira jó, hogy már közben arra gondol az ember, hogy holnap máris visszajövök, és megnézem mégegyszer. Olyan film, amibe legszívesebben beleköltözne az ember. Mint a Kegyetlen Játékok, vagy a 28 Nap, az Ég Velünk, Bridget Jones, vagy a Ryan Közlegény Megmentése volt. Egyfajta auto-nosztalgikusság érzetét keltő gyönyörű képek, jelenetek, mosolyok, hangulatok áramlanak felénk a filmből, minden annyira szép, és ez a szépség annyira mélyről ismerős nekünk, hogy úgy érezzük, déja vu, mégpedig a szó legpozitívabb értelmében.

Jeff Bridges és Kevin Spacey egyaránt jogosultak az Oscarra, nagy kár, hogy sosem kap mindkét főszereplő egyszerre, és az is kár, hogy 2001-es film, tehát elvileg már lekéste az Oscart, de ezt roppant nehéz elhinni, hiszen legalább háromszor olyan jó, mint az Amerikai Szépség.

Jeff Bridges egyébként a Halász Király Legendája révén teljes joggal tarthatott igényt erre a szerepre. Nagy vonalakban ott is ugyanezt csinálta Robin Williams-szel, akit egy trauma ért, elveszítette a feleségét egy étteremben történt lövöldözés során. Jeff Bridges hitt neki, beszállt az ő képzelt világába, és akármilyen meredek is volt, végigjárta az utat katatóniában leledző barátjával, és megmenti őt, fittyet hányva a józanészre.

A film szépségéhez nagyban hozzátartozik, hogy nyitva áll a kapu mindkét nézet felé, a néző két teljesen egyenrangú álláspont között választhat. Lehet, hogy Prot valóban az, akinek mondja magát, és lehet, hogy nem, lehet, hogy K-Pax "csak" egy belső bolygó. Ilyen formán az ember legrosszabb esetben is egy nagyon szép, megindító filmet lát, noha sokunk számára nem kétséges, hogy Prot az, akinek mondja magát, és mi még sokkal jobban járunk. A filmet egykori kedvenc filmünk, az Adatrablók randezője, Iain Softley rendezte. A Traffic és a Men In Black mellett (sőt, kicsit előtt) az év legjobb filmjeként tiszteljük, s mint ilyent, mindenkinek nagyon ajánljuk.