Manitu Bocskora
Westernparódiában eddig csupán Jackie Chan volt az, aki tudott bánni ezzel a műfajjal, amit kiválóan bizonyít az Új Csapás c. filmje is. Amíg ez a film mulatságos és kedves volt, addig a hatalmas reklámkampányú (és költségvetésű) Wild Wild West (Vadiúj Vadnyugat) szépen megbukott mindenhol. A Manitu Bocskora valahol a kettő között foglal helyett: idétlen, de szórakoztató a humora, nagyon egyszerű a stílusa, egy kellőképpen összerakott történettel rendelkezik, de helyenként erőltetettnek tűnnek a párbeszédei és a gegjei. A film szülőföldjén állítólag rekordbevételeket ért el, ami akkor is szép teljesítmény, ha ott is éppen nyár közepére időzítették a bemutatását. (Valódi nyári filmről van szó, annak minden könnyű vonásával együtt). A film rendezője, Michael Herbig kicsit "bemohózott" a film körüli tennivalókkal, mert nem elég, hogy írta, rendezte és producelte a filmet, még egy kettős főszerepet is kihajtott magának, úgyhogy ezek után minimum azt mondhatjuk, hogy ez a film Michael Herbig filmje.
Miután egy Winnetou-s paródiáról van szó, itt is felbukkan egy prérivadász (Ranger/Christian Tramitz) és egy indián (Abahachi/Michael Herbig), akik vértestvérként járják a vadnyugatot. A film ki nem mondottan arra törekszik, hogy egyetlen perce se teljen el idétlenkedés, komolytalankodás, humorközeli párbeszédek, vagy mosolyt fakasztó arcjátékok nélkül, és ezért a célért elég sok mindenre hajlandó is. Ilyen erős "bevállalást" jelent például a rendező dupla szerepének a fele, a homoszexuális Winnetouch figurája is, aki valami olyan ősrégi meleg-sztreotípia mentén mozog (nyávogós hang, finomkodó mozdulatok, divat-szakértelem), amiről már régóta azt hittük, hogy kikopott a filmekből. De mégsem, mint egy időutazásban, itt ismét elemi formájában látjuk ezt a hihetetlenül egyszerű megoldást, és ezzel még nem zárult le a nyári filmes könnyed stílus. A nehéz helyzetekben, amikor főszereplőinket a tűzhalál, vagy egyéb veszély fenyegeti, rendre elkezdenek -amolyan Bad Boys-os stílusban- egymással veszekedni, zsörtölődni, vagy egymás hibáit felhánytorgatni. Ez, azon kívül, hogy százszorosan lerágott csontnak számít a filmekben, még lehetne humoros is, de filmünk esetében bizony nem az. Ez annak köszönhető, hogy a párbeszédek alapjáraton gyengék, úgyhogy egy olyan jelenet, ami a vicces párbeszédre épül, eleve nem működhet. A könnyed szórakoztatásért semmi sem túl drága: ez lehetne a film mottója. Ha egy halálraítélttől megkérdezik, mi az utolsó kívánsága, akkor egy vadnyugati dalt kér a főgonoszoktól, akik ezt -kisebb betétszámként- rögvest elő is adják nekünk, énekelve, táncolva.
Az biztos, hogy ehhez a filmhez kell egy bizonyos fokú nézői ellazultság, és az, hogy fogékonyak legyünk az egyszerű humorokra. De ha nincsenek kifejezett elvárásaink a filmmel szemben, akkor jól szórakozhatunk rajta, hiszen ez a film pont azt nyújtja, amit nyáridőben egy paródia-vígjátéktól elvárhatunk: idétlen, vagyis mulatságos, egyszerű, tehát könnyen befogadható. Nyári limonádé, ahogy az idősebbek mondanák.