Katonák Voltunk

A néző már teljesen úgy érzi magát, mint valami rezervátumban, ismét Vietnám, hurrá, a jól ismert terep, ma vajon mit fogunk látni? Lesznek majd rókalyukban közlekedő vietnámiak? Lesznek lerepülő végtagok? Erdőben köd? Géppisztolyos vietnámi csajok? Meggyilkolt civilek? Őrület határán leledző amerikaiak? Nos, ez a film egy "szorgalmas" film, lesz benne minden, amit megszoktunk, és azért is megkapja az ötöst szorgalomból, mert vállalkozik rá, hogy egy olyan témából facsarjon vizet, amiben már egyetlen darab "H"-betű sincs, nem hogy H2O. Kérdés, hogy sikerül-e neki.

Kérdés, hogy vajon mi az, amit láttunk már más vietnámos filmekben, és mi az, amit még nem? A válasz egyszerű: Mel Gibson, de a viccet félretéve is adódik egy újdonság. Egy ember, akinek a testéről (és az arcáról) a szemünk láttára ég le a hús, ami után a barátja nekiugrik egy késsel, hogy levágja, ami még menthető. Jó hosszan mutatják, ahogy cipeli, majd felpakolja a barát a mentőhelikopterre a szenesre, de még mindig véresre égett testet, az utolsó közeli felvétel szinte már az égett eleven hús szagát árasztja. Gratulálunk! Ilyen egy szorgalmas film, a végén kierőlteti a sikert, és neki is sikerül valamit letennie az asztalra, valamit hozzátenni a korábbi vietnámos filmekhez, még ha csak egy még oly szánalmas kis geget is, mint amilyen ez. A többi pedig színtiszta deja vu.

Csak emlékeztetésképpen, eddig 4 darab vietnámos filmet tartunk számon. Ezek: A Szarvasvadász, Full Metal Jacket, Született Július Negyedikén, A Szakasz. Mindegyik lényegében egyformán remek film, bár bizonyára a Szarvasvadász és a Szakasz a legautentikusabbak.

A Szarvasvadász egyszerűen tökéletes film, egy konzerv, amelyből érintetlenül tör elő a kor levegője, sőt, maga a kor. Egy iszonyat izgalmas utat járunk be, onnan, hogy a jóbarátok szarvasvadászatra járnak hétvégenként. Mindent áthat az üresség, a vákuum, a felgyülemlett tettvágy, illetve a látens agresszió. Innen eljutunk oda, hogy Vietnámban megízlelik, milyen a pokol, és a legdurvább ebben az, hogy mintha egy álmuk vált volna valóra, immár van valami, ami betölti az egykori ürességet. És ez még csak a film fele, mert Robert De Niro aztán visszamegy Christopher Walkenért abba a pokolba. 180 perces film, egy olyan kaland, amely után a néző többé nem lesz ugyanaz, mint előtte. A kor szociográfiája és a vietnámi pokol hiteles ábrázolása miatt nemcsak úttörő, de érinthetetlenül profi film is (plusz mellesleg öt Oscar).

A Szakasz, amely 8 évvel később 4 darab Oscart vitt haza, ugyancsak egy nagyon profi alkotás, itt a hangsúly azon van, hogy egy fiatalember megjárja a helyi poklot, és kiderül, hogy még itt is lehet választani jó és rossz közül, akiket Willem Dafoe és Tom Berenger személyesítenek meg. Willem Dafoe karaktere egyszerűen elképesztő, bemászik a rókalyukakba, megvédi a civileket, ember az embertelenségben, de tényleg.

A Full Metal Jacket egy két részre tagolódó történet (Kubrick talán legjobb filmje). Az első rész a kiképzés, a második a bevetés, szinte mindkettő egy teljes értékű film, de nem ez a lényeg, hanem a fokozatos lemorzsolódás. Minden a civilizációtól, a civilizált alapoktól indul, aztán fokozatosan (állomásonként) deformálódik, főhősünk pedig ezzel egyidejűen egyre távolabb kerül a civilizációtól, és egyre mélyebbre a pokolban. A film külön leleménye, hogy az ellenség, amely a legvégzetesebb csapást méri a csapatra, egy 16 éves géppisztolyos csaj. Nagyon költői, nagyon precíz és nagyon átélhető film, a vége pedig pont olyan, mint a Varázshegyé.

A Született Július Negyedikén azért nagyon meghatározó vietnámos film, mert látjuk, hogy egy egész generációt hogyan "kaszált el" a háború. Tom Cruise ott táncolt az elején a nagy szájú Kyra Sedgewick-kel, mint szépreményű fiú. Aztán ennek annyi. A film nem csak a háború borzalmait mutatta meg, hanem azt is, hogy Vietnám után mennyire nem lehetséges a normális élet, akár levágták valaki lábát, akár nem.

A Katonák Voltunk koncepciója az újragondolás, egyfajta felelevenítés. Minél távolabb kerül valamitől az ember,annál tisztábban képes látni azt, legalább is a film ezt az érzetet próbálja kelteni bennünk. Kissé Pearl Harbor-osan kezdődik, mert teljesen dogmatikusan sorolja fel az élet képeit, beállításait - a vihar előtti csendben, ami persze lehetne jó is, csak itt éppenséggel unalmas. Mel Gibson imádkozik a gyerekivel, imádja a feleségét, akit az amúgy szépséges Madeleine Stowe alakít, de itt olyan sminket csináltak a szájára, hogy az büntetést érdemel. Pearl Harbor-os azért is, mert olyan, mint egy unalmas történelemkönyv, és a film igazi leleménye is ehhez kötődik, a történelmi perspektívához. A film legelső percében ugyanis a franciák amerikaiakat megelőző kalandjaiból látunk egy epizódot Vietnámban. Jól halomra lövik őket a vietnámiak, ám a lényeg ezután jön, amikor a tábornok lelöveti a sebesülteket. Ez adja a film alaphangját, ez a mészárlás, és mi már itt szeretnénk tiltakozni, hogy szemben azzal, amit ez a jelenet sugall, a vietnámi háborút nem a vietnámiak kezdték, hanem az amerikaiak. Mel Gibson aztán ezt a "csatát" tanulmányozza, és egyben ez a rémálma is, egy ilyen mészárlás, az, hogy bekerítik az egységét. A film specialitása, a történelmi perspektíva aztán végül a csatamezőn jelentkezik, ahol is Mel Gibson, a felkészült tábornok gond nélkül képes az ellenség fejével gondolkodni, néha még lépéselőnybe is kerül, és ha a háborút el is vesztik, a csatát megnyerik, ami végső fokon abszolúte kiborítja a mozinézőt.

Mert mi történik? Egy tábornok könyvekből megtanulja, hogy hogyan kell háborúzni? Vietnámban háborúzni? Ha ezt meg tudták volna tanulni, sőt, ha az amerikai hadsereg akár egy kicsit is felkészült lett volna a vietnámiakra, a fent említett négy film nem jöhetett volna létre. Persze, hullanak az emberek, mint a legyek, ám vannak olyan hős amerikaiak, akik miután pár pisztollyal átvészelnek egy 24 órát olyan helyzetben, amit a fent említett filmekben 4 percig sem lehetett volna tartani, visszamennek harcolni. Hullanak az emberek, ám Mel Gibson, a hadvezér, akit a tapasztalatlan felsőbb vezetés hozott ilyen helyzetbe, végül is győzedelmeskedik, és hazavágja a vietnámiakat. Mi van? Van, aki ezt a viccet komolyan gondolja? Igazán elmés dolog! Halasszunk meg egy csomó embert a filmben, ezek lesznek a hősi halottak, "cserébe" azonban nyerjük meg a csatát, a háborúról pedig hallgassunk bölcsen.

Ha belegondol az ember, ez egy nagyon csúnya dolog. Két részt is csúnya, egyrészt, mert az amerikaiak nem nyertek semmiféle csatát, másrészt, mert Mel Gibson, az okos tábornok NEM LÉZEZIK, ugyanis ez nem az a háború, amit tankönyvekből meg lehetett volna vívni, sőt, éppenséggel pont ez volt a tragédia gyökere, hogy a hadvezetés pont azt gondolta (hogy fel vannak készülve a "sárgákra"), amit ez a film most visszamenőleg tényként akar elhitetni velünk.

Ezzel együtt egy a Pearl Harborral komoly rokonságot mutató filmről van szó, amely pontosan azt adja, amit vártunk, sok erőszakot, horrort, meg egy-két nyálas hősi halált, és már csak azt nem értjük, hogy erre nekünk miért van szükségünk? Mert a harcias, "héja" lelkű amerikai férfiak legalább kapnak valamit, ők megkapják Mel Gibsont, aki úrrá lesz a vietnámi helyzeten (vajon ez a Szarvasvadász rendezőjének, Michael Cimino-nak miért nem jutott eszébe?), legalább így képzeletben, és utólag. Mi azonban csak egy eltépett jeggyel és egyetlenegy rossz élménnyel a zsebünkben távozunk, mert azt, hogy "végre" láttunk emberi arcot égni, nem igazán tudjuk plusz élményként, értéknövelt szolgáltatásként beszámítani.