Mindenütt Nő

A legjellemzőbb, ilyen "vidékre száműzős" történetek egyike a Doc Hollywood volt, amelyben a Michael J. Fox-ot ítélte a bíróság közmunkára, amit ott, a kisvárosban kellett letöltenie, hasonlóan Fleischmann kinevezéséhez a Miért Éppen Alaszkában. A minden idők legjobbja azonban (természetesen) egy Goldie Hawn-film, a Vasmacska Kölykei (Overboard), Garry Marshall filmje, melyben Goldie amnéziába esik, és nem tudja, hogyan kerül vidékre, és elhiszi, hogy ő tényleg több gyermek anyja, és nulla pénzből éldegél férjével, Kurt Russell-lel, akinek majd csak a film végén esküszik örök hűséget.

Ilyen előképekkel a fejünkben a mozi bejáratánál nem igazán gondolhattunk másra, mint magára a felhőtlen szórakozásra. Reese Witherspoon-t is kedveljük, a Dr. Szösziben igazán édes volt, de már a csodás Kegyetlen Játékokban is megszerettük, hogy a szerényebb, de szintén emlékezetes Pleasantville-t ne is említsük, ahol először tapasztaltuk meg, milyen volt szőkesége.

A Mindenütt Nő New Yorkban indul, egy nagyon "szofisztikált", kifinomult, csúcsminőségű divatbemutatót láthatunk, melyben Reese egyszerre debütál és tör be a nagybetűs szakmába. Reese nem más, mint a tervező minőségében vesz részt a bemutatón, szóval elvileg egy igazi nagypályás csajról van szó. Sajnos azonban a film már itt elkezd gyengélkedni. Ez az egész divat-miliő nagyon hamis, béna, meg minden, Reese karaktere nem kevésbé, egyszerűen nem hisszük el róla, hogy divattervező. Túl sok jó "divatos" filmet láttunk már ahhoz (pl. Pret-a-Porter), hogy ne tűnjön fel, mennyire nulla ennek a filmnek a hitelessége divat terén. Reese pont úgy játssza a divattervezőt, mintha mondjuk most törne fel egy nagy cégnél egy felsőbb emeletre. A karrier iránti izgalom, az akarás még csak-csak megjelenik, de az, hogy ő évek óta ruhákban, stílusban, tervezésben gondolkodik, sehol sincs.

Sebaj, gondoltuk, biztosan azért van ez a kis furcsaság, mert a film azt akarja kideríteni, hogy Reese mennyire idegen a divatszakmában, és hogy mennyire jobban érzi majd magát Alabamában, otthon. De ha az embernek nincs szerencséje, akkor egyszerűen nincs szerencséje. Hiába vetettünk be mindent, mélyeket lélegeztünk, nagyokat kortyoltunk szénsav- és elsősorban kóla-mentes üdítőnkből, meg minden. Reese hazatér, és minden átmenet nélkül elkezd ordítozni az ex-férjével, aki olaj-maszatosan és szemrehányóan várja a verandán, amiért Reese nem volt itthon közös kutyájuk temetésén. Reese ezalatt a röpke ordítozás alatt megmutatta nekünk, hogy tud ám ő "vidékiül is", kérem szépen, bittyfang, meg ilyenek. A mi gondunk csak az, hogy ez a jelenet éppoly erőltetett és hiteltelen, mint a pár perccel ezelőtti New York-i bemutatósdi. Hogy miért? Mert üres formát láttunk, minden tartalom nélkül, gyakorlatilag egy klisét. Az ex-férjről egyből látszik, hogy iszonyat jó fej, Reese pedig ugyanígy egy iszonyat rossz fej, és a rövid jelenet, amiből most megtudjuk, hogy ennek a két embernek jókora közös múltja van, gyakorlatilag mindent rövidre zár.

Egy film, egy dramaturgia úgy néz ki, úgy épül fel, hogy elemeket, komponenseket dobsz be egy térbe, és azok "kémiai" reakcióba lépnek egymással. A történet pedig az az út lesz, amit ennek a reakciónak a során mint mozgást, koreográfiát leírnak. Itt mindez egyetlen pillanat műve: a jófej és türelmes csávó, aki mellett egyszerűen az összes jó tulajdonság felsorakozik (hiszen még a kutyával kapcsolatban is a nő volt a hunyó), mintha éppenséggel ő lenne a főszereplő. Ez az apróság azt jelenti, hogy innentől a film már csak egyetlen-egy dologról szólhat, Reese jellemfejlődéséről, azaz, egy Makrancos Hölgy-típusú történetről.

A Makrancos Hölggyel semmi bajunk, hiszen a Vasmacska Kölykei is ezen alapul, a gond csak az, hogy ez az egész lehetséges jellemfejlődés itt, az elején, ebben a rövidre zárt jelenetben lepereg a szemünk előtt, és így az egész estés mozi-kalandunk okafogyottá válik.

Persze a film egyáltalán nem foglakozik jellemfejlődéssel, vagyis az egyetlen szűk folyosót is elvétette, amin keresztül valami értelmes irányban elindulhatott volna. Amit ehelyett választ, illetve amit mi ehelyett kapunk, az egy lassú, kliséken alapuló panoráma a vidéki életről. Látunk csúnya lakberendezéseket, látunk vidéki kiskocsmát, nőket, akinek fürtökben lógnak a gyerekek a nyakában, és nekünk szörnyülködnünk kellene, hogy "hú, de kínos". Hát ez nem jött össze, de még csak azt sem mondhatjuk, hogy "nájsz tráj", mert éppenséggel eléggé ronda és kínos dolgokkal próbálkoznak a film alkotói. Bemutatják, hogy itt, vidéken az emberek még mindig rabszolgatartásban gondolkodnak, fekete cselédjük van, és hasonlók, sőt, időnként összegyűlnek, kosztümökbe öltöznek, és eljátsszák az Északiak és a Déliek egykori összecsapását a harcmezőn. Egyszerűen kínos, ahogyan a vidékiekkel bánik ez a film, és minél kínosabb, annál inkább nem kedveljük ezt a filmet.

A legcselesebb az egészben az, hogy a déliek az igazi jófejek, a kedves, laza toleráns népek. A meleg srácról, amikor kiderül, hogy meleg, New York-ot megszégyenítő toleranciáról tesznek tanúságot déli barátaink. Toleráns és kedves déliek, szemben a merev és pénzéhes New York-iakkal. Így miután már a délieket bemutatták, mint furán beszélő, rabszolgatartó, karrier-nélküli, rossz ízlésű népséget, végül keményen szembeállítva a New York-iakkal mégis ők nyernek, mert ők a jófejek. Miért kell ez az Észak-Dél ellentét? Fura.

Egyébként a film végül azért nem működik, mert a vidéki srácnak is meg kell állnia a helyét, neki is kariert kell csinálnia, mégpedig olyat, amit New York-ban is megirigyelnek. Ezek szerint a vidéki jófejség mégsem elegendő?