Fullasztó Ölelés

A szociopata nő karaktere roppant izgalmas találmány, a nő, akit kicsit sem befolyásolnak a társadalmi szokások, szabályok, korlátok, és úgy megy keresztül embertársai tömegén, mint egy kés egy margarinon. A nő, akinek semmi sem szent, aki nem ismer korlátokat annyira jó alapanyag, hogy szinte kivétel nélkül minden film jó lett, amelyikben bevetették. Itt van például a már említett Végzetes Vonzerő, vagy A Beugró, amelyben Lara Flynn Boyle roppant taktikus és rafinált ámokfutását csodálhatjuk meg. Aztán ott az Egyedül Álló Nő Megosztaná, a klasszikus thriller, amely ugyancsak arról szól, hogy egy nő be akar lépni valakinek a helyére, és A Kéz , Amely A Bölcsőt Ringatja, amely eredetileg főiskolás film akart lenni, csak túlságosan jól sikerült. Ebben Rebecca De Mornay annyira jó volt negatív hősnőnek, hogy azóta is csodálkoznunk, ha néha véletlenül pozitív szerepet játszik. A 90-es évek egyik legüdítőbb színésznőjéhez, Linda Fiorentino-hoz is kapcsolódik legalább egy szociopatás film, a Végső Csábítás, amely napjaink egyik legfeministább filmje, hogy egyebet ne mondjunk, úgy kezdődik, hogy a bombázó Fiorentino nadrágkosztümjében, stopperórával a kezében gyakorlatilag rabszolgaként dolgoztatja férfi beosztottjait, e film külön szépsége, hogy Fiorentino a negatívhős, mégis végig mindenki neki drukkol. Természetesen, és nem is utolsósorban ide tartozik az Elemi Ösztön és a Dermesztő Szenvedélyek is.

A Fullasztó Ölelés tehát hálás témát választott magának, plusz jó sok nagy előd által kivilágított sztrádán haladhatott célja felé. A film kezdetben vegyesen érint bennünket, a főszereplő fiút, Ben-t alakító színész, Jesse Bradford elsőre túl jellegtelen arcúnak tűnik, mintha nem is "egy", hanem "az" átlag-gimis csávó lenne, maga. Ehhez hozzájön az úszás, mint sportmotívum, ami általában nem használ a filmeknek. A sportmotívumok ugyanis látványban, atmoszférában hozzáadnak, történetben viszont általában levesznek a filmek élvezhetőségéből, most azonban szerencsére nem így történt. Nem így történt, mert ez az egész úszás dolog nagyon is jól sült el, a sportolók viszonylag zárt és egyszerű életét a film dramaturgiailag ügyesen hasznosította, a srác és gyönyörű barátnője (Shiri Appleby) teljesen boldogok, illetve lehetnének, ha hagynák őket békében. Másrészt színre lépett kis kedvencünk, Erika Christensen, a Traffic tinilánya, a mostani ügyeletes szociopatánk, s így végképp volt miért rendesen hátradőlnünk fotelünkben. A szociopata nők fő szépsége a törékenységükben rejlik, abban, hogy utolsókból lesznek elsők, hogy akiket egyszer valahogy megvert a sors, most törékenységük ellenére visszavágnak (eléggé furcsa is lenne egy 120 kilós karatebajnok, mesterlövész nő szociopataként, törékenység nélkül valahogy nem az igazi). Erika Christensen ezért volt nagyon jó választás, meg van benne a törékenység is, ugyanúgy, mint a gyilkos elszántság.

A történet nem valami briliáns műremek, de egész jól működik, mert a valóság talaján tud maradni. El tudja velünk hitetni, hogy egy sima gimis srác otthonában jelenik meg az egyik osztálytársa, és nem egy thriller főszereplőit látjuk hivatásuk gyakorlása közben, szóval azért, mert érezni lehet, hogy amit látunk, hogyan történhetne meg a valóságban, ami egyébként nem kis szó. Ezért van, hogy e filmecske végső fokon kellemes benyomással enged minket utunkra a film végén.

Tényleg kellemes film, és bár biztosan lehetne akár rosszakat is mondani róla, például, hogy "egyszerű tini-thriller", az összbenyomás, ami a nézőben megmarad - hála talán a szépséges Shiri Appleby-nek, a film háttérben működő motorjának, teljesen rendben van.