Szerelemtől Sújtva

A minimalizmus nagyon jól szokott működni, a letisztultság fél egészség, illetve fél siker. Lehet, hogy a nézőknek menet közben gondot okoz a film segítsége nélkül, mintegy önerőből fenntartaniuk a figyelmüket (például az egyhelyszínes Kocka estében), de aztán, a moziból kijövet learathatják a babérokat. Amíg a könnyebb súlycsoportúak, a kevésbé elszánt nézők bosszankodva keresik az utat a kijárat felé, mi magunk kiegyensúlyozottan indulhatunk el esti sörözésünk helyszíne felé, ahol a "hitetlenek" kérdéseire, "támadásaira" remek válaszok gyártásával szórakoztathatjuk magunkat. Például: "nem véletlenül volt ilyen minimálra véve, pont ez volt a rendező célja, nem érted?".

A Szerelemtől Sújtva, amely Gothár Pétertől eltérően csak a címet vette kölcsön egy klasszikus filmtől, a Törvénytől Sújtvától (Down By Law) egy fiatal lány hétköznapjait veszi nagyító alá. A roppant bájos színésznő, Kovács Patrícia azt adja elő nekünk, hogy Pesten él, a Szív utcában, szóval a legjobb közegben, régi pesti bérház, nem fényűző, és épp ezért nagyon fiatalos.

Spagettit főz magának, telefonálgat, jó kis cuccokban mászkál, egyszóval kimondottan barátságos a helyzet. Úgy tűnt, egy régi álmunk válik valóra. Jópárszor gondoltunk már arra, hogy mint a kakaós csigánál, bárcsak végig a közepét ehetnénk, bárcsak hanyagolhatnánk a többi szereplőt, és egyedül a főszereplőnő mindennapjait követhetnénk nyomon. Hát most itt a nagy lehetőség!

Kellemes érzés volt, gondoltuk, végre egy nyerő kompromisszum, a stáb sem erőlteti meg magát az egy darab helyszínével és egy darab szereplőjével, de legalább nekünk sem kell mindenféle próbatételeken keresztülmeni, hogy a film végére, holmi eretnekek módján kellőképp megtisztuljunk. Végre egy pozitív film, gondoltuk, de ez az öröm (a huszadik percben) kezdett gyanúsan koraivá válni.

Ekkor derült ugyanis ki, hogy a film tényleg egyszereplős, mégpedig szigorúan az. A szomszéd néni, de maga Máté Gábor is csak úgy jelentek meg, hogy az arcukat nem lehetett látni, és ez nagyon gyanús volt. Mert ha ennyire szigorúan veszik ezt az egyszereplős dolgot, vagyis ha nem hagyják, hogy a történet akár egyetlen másodpercre is kilépjen a rendezői koncepció, a séma medréből, okunk van azt sejteni, hogy itt nem egy történet kibontása a lényeg, mindazzal együtt, ami benne van, hanem a rendező bácsi egójának az érvényesítése.

A huszadik perctől tehát már gyanakodva tekintettünk mindarra, amit láttunk, és erre a fentieken kívül is megvolt minden okunk. Kezdett leesni ugyanis a tantusz, hogy valami nem stimmel, hogy a kezdetben barátságos "téma", az "egy jó csaj hétköznapjai" valójában csak csábító felszín. Feltűnt, hogy ennek a lánynak nincs komputere. Nincs rendes munkája, hanem "csak" fázis-rajzoló (nagyon sok embert ismerünk, akik fázis-rajzolnak, elnézést, nem úgy értjük, csak arra utalunk, hogy ez egy átmeneti meló). Aztán itt van a pasija, kiderül, hogy nős, ráadásul öreg, és még pocakos is (bár ez utóbbit csak sejtjük). Kezd nagyon úgy tűnni, hogy ezt a lányt az alkotók nem igazán látták el a túléléshez szükséges dolgokkal. Vajon miért? Csak nem azért, mert a szemünk láttára akarják tönkretenni, tönkre zúzni, hogy a végén diadalmasan felmutassák szegény fejét, hogy "mert ilyen durva az élet" ?

E gyanúnk hamar megszilárdult. Kiderül, hogy ez a nős és idős férfi, akihez ez a barátok, munka, pénz, családi háttér nélküli jó csaj annyira ragaszkodik, nem más, mint az egykori nevelőapja. Szüleit autóbalesetben veszítette el, amikor kicsi volt, aztán az apja barátja és felesége nevelték fel. Ugyan ki másba lehetne reménytelenül szerelmes ez a lány, ez a film elején oly sugárzó jó csaj, mint a nevelőapjába? De ez mind semmi, a film igazán akkor kezdi el kimutatni a foga fehérjét, amikor kiderül, hogy ez a nevelőapa kiskorában megrontotta, és hogy ez a viszony azóta tart.

Hogyan süllyedtünk idáig? Hol van már a film első pár perce, amikor Kovács Patrícia spagettit főzött és mi azt remélhettük, hogy jó filmre váltottunk jegyet? Messze, nagyon mesze, Most már, a negyvenedik percnél nem látunk mást, csak a rossz szándékot, hogy ezt a lányt, ezt a karaktert durván tönkre akarják tenni a szemünk láttára, mégpedig nyilván azért, mert ahogy Steven Seagal mondja, rombolni, ölni, csontokat törni mindig sokkal könnyebb, mint gyógyítani. Sokkal könnyebb egy szerencsétlen lány-karaktert jól hazavágni egy drasztikus dráma formájában, mint másfélórában normálisan kibontani egy történetet.

Ez az ellenséges szándék nem fair, sem a karakterrel, sem a nézőkkel szemben, mert miért kell elrontani indokolatlanul azt, ami jó, egy filmet? Még ha Sas Tamás már csinált is volna néhány, vagy legalább egy olyan filmet, amiben normálisan kibontotta volna egy nő történetét, ez akkor sem viselnénk el. Ennek a lánynak a története, úgy tűnik, azért lett ilyen durva, mert a durva fordulatok kompenzálhatják a fantáziátlanságot, vagy méginkább a helyszín- és eseménytelenséget, értsd az alacsony költségvetést, ami egyébként (30 millió) máris nem olyan alacsony, ha összeszámoljuk a szereplőket és a helyszíneket.

De minden rosszban van valami jó, azt gondolnánk, ez az egyszereplősség is szolgálhat pozitívumokkal, például nem jöhet be egy gyilkos, hogy lemészárolja lányt, satöbbi. Sas Tamás rendezői leleménye azonban nem ismer határokat. Részünkről ez a film ott ért véget, amikor a szegény lány a fürdőszobában öklendezik, miután orálisan kielégített egy valami zsarolót, csak mert szerelme, megrontója és nevelőapja telefonon ezt parancsolta neki.

Azért hagytuk el a nézőteret, mert a napnál is világosabbá vált, hogy ez egy lebundázott meccs, hogy ennek a lánynak, ennek a karakternek semmi esélyt sem adott az alkotója, ahogyan nekünk, a nézőknek sem.