A Gyűrűk Ura - A Két Torony

Ezt műveli velünk Harry Potter, és még fokozottabban tart igényt a türelmünkre a Gyűrűk Ura-trilógia, amelynek alkotói/forgalmazói szigorú marketing szempontok alapján szigorúan évente "adagolnak" számunkra egy-egy részt, epizódot, könyvet, most éppen a Két Torony elnevezésűt, a trilógia középső darabját.

Mielőtt elkezdenénk komolyan neheztelni erre a kétségtelenül bevált "csepegtetős" módszerre, nézzük meg, A Két Torony hogyan kezelte azt az ismert problémát, amit általában a filmek második részei, trilógiák esetében pedig a középső darabok szoktak átélni: hatalmas várakozások fűződnek hozzájuk, hogy aztán az esetek nagy részében hiába legyen minden igyekezet, a filmek szinte törvényszerűen alulmúlják az elvárásokat.

A Két Torony elegánsan kezeli ezt a kérdést, mert szinte nem is foglalkozik vele. Nekünk legalábbis az az érzésünk, hogy ez a film nem kíván egy önálló, saját lábán is megálló mozinak látszani, hanem úgy van vele, hogy ha majdnem ugyanazokkal a szereplőkkel dolgozik, mint az első rész, és folytatja a megkezdett cselekményt (a második könyv történéseivel természetesen), plusz a képi világ is tökéletesen megegyező az eddigiekkel, akkor már nagy baj nem lehet, kevesen hagynák ki a második rész megnézését az első (A Gyűrű Szövetsége) után, illetve a harmadik (A Király Visszatér) előtt. Akárhogyan is, úgy tűnik, ennél a trilógiánál is működik a rossz varázslat, és a második rész ugyancsak elmarad az első mögött.

A Gyűrű Szövetsége még lehengerlő volt a meseszerű képeivel, a rendes tempójú történet-göngyölítésével, a csodás Új-Zélandi tájaival, varázslatos szereplőivel, egyszóval mindennel, ami Tolkien eddig "csak" könyvben létező világát jelenítette meg a filmvásznon. Bár sok volt benne a vér, és hemzsegtek benne az ijesztő alakok (orkok), mégsem ez maradt meg bennünk a filmből, hanem a kalandok és veszélyek emléke, a hobbitok összetartása, Frodó és Bilbó különleges személyisége, a tündék szépsége, és főként A Gyűrű misztikus, mindentvivő ereje, amit nagyon jól érzékeltetett a film.

Tavaly azzal váltunk el a friss kedvenceinktől, hogy a Gyűrű Szövetsége éppen felbomlott: Frodó és Samu együtt folytatta az útját Mordor felé, Trufa és Pippin ork fogságba került, a többiek pedig (Legolas, Aragorn és Gimli) elindultak Trufáék nyomában, hogy kiszabadítsák őket. Gandalfról mindenki úgy hiszi, hogy meghalt a Balroggal vívott harcban, és ez az a pont, ahol a Két Torony bekapcsolódik a történetmesélésbe.

Az első percekben Gandalf küzdelmét láthatjuk, ez az a jelenet, ami a két filmet összeköti, ennyit elevenít fel a második rész az elsőből, és már haladunk is tovább az új filmben, azzal a jó hírrel, hogy Gandalf túlélte a harcot.

Szereplőink teszik a dolgukat, a három részre oszlott csapat útját felváltva követhetjük, hol Samu és Frodó találkozását és párbeszédeit láthatjuk Szmeagol/Gollammal, az újonnan felbukkant szereplővel, hol Aragornék futását Pippinék nyomában, hol pedig Trufáék megmenekülését az orkok karmaiból. Nézzük a filmet, buzgón követjük az eseményeket, üdvözöljük a már ismert alakokat, és érdeklődően ismerkedünk meg az újonnan érkezettekkel (ezek főleg emberek, azon belül is rohaniak: Théoden király, a rohani uralkodó, Éowyn, az unokahúga, Éomer, a lány bátyja, Théodred, az unokatestvére, ezenkívül még ott van Faramir is, aki viszont gondori), de ezzel kb. ki is merül a tennivalónk, már ami a film befogadását illeti, mivel közben nem történik sok minden a filmvásznon.

Lehet, hogy a tagoltság az oka, ami a szétszakadt egykori Gyűrű Szövetséget külön csoportokban indítja kalandokra, mindenesetre az első egy-másfél óra nem dob fel minket, sőt, kezd az az érzés elhatalmasodni rajtunk, hogy rövidebb klipekből összeállított anyagot látunk, amelyekből nem áll össze egy elfogadható történet.

Míg a Gyűrű Szövetségét szinte végig tudtuk izgulni, teljes szimpátiánkkal a Gyűrűhordozó és barátai felé fordulva, most ez az egykori izgalom egyfajta nemtörődömségbe fordul, és akkor sem rebbenne a szemünk sem, ha mondjuk Frodót egyszer csak egészben nyelné le Szauron. Mivel abból indulunk ki, hogy egy év alatt nem változhatott meg teljesen a filmes ízlésünk, arra kell gyanakodnunk, hogy Peter Jackson rendező és barátai a hibásak, akik a Két Toronyra talán nem szenteltek elegendő figyelmet.

Persze érthető, hogy a középső film kicsit mostohagyerek, hiszen nem igazi kezdet, és még nem szolgál befejezéssel sem, mégis, ha már Tolkien lebilincselőre tudta megírni a második könyvet, akkor a Jackson-stábnak is összejöhetett volna a jó megfilmesítése. Például a pompás számítógépes trükkök mellett, amik például Gollam alakját és mozgását létrehozták (és amiért szinte minden néző odavan), többet koncentrálhattak volna az érzelmekre, Frodó Gyűrű általi megkísértéseire, Samuval való viszonyára, illetve az olyan megfoghatatlan apróságokra (a barátság, szerelem, kitartás, tisztaság vagy a megkísértés elemei mentén), amik miatt nemcsak könyvben indíthat meg minket egy ilyen varázslatos történet. Mintha éppen a szellem hiányozott volna a filmből, Tolkien szelleme, és a Gyűrűk Uráé, és amit ehelyett kaptunk, az egy kötelező gyakorlat lenne, az előző filmhez képest rutin megoldásokkal.

Van viszont egy nagyszabású csatánk, ami a film utolsó egyharmadát szinte teljesen kitölti. Az uruk-hai nevű orkszerű képződmények, Szarumán serege küzd a rohani emberek ellen, akiknek 300 fős csapata próbálja megvédeni a Helm Szurdokot az ellenség 10 ezer főjével szemben. A felállás reménytelensége Aragorn és a többi ember végsőkig való elszántságát tükrözi, de itt meg a "kevesebb néha több"-elve alapján szívesen lemondtunk volna a 100 %-os érzelemfelkeltő jelenetekről, például a csata előtt, amikor lassított képekben láthatjuk a helyes szőke kisgyerekeket és kedves idős férfiakat, ahogy magukra kell ölteniük a páncélokat, mielőtt egy félig zombi sereg ellen állnának ki.

A túlzott reménytelenség miatt már nem nagyon tudunk izgulni az emberekért, tündékért, vagyis a jó oldalért, miközben egy, az egri vár bevételére emlékeztető csatajelenetet láthatunk, megküldve kardozó emberekkel, nyilazó és szörfdeszkázó tündékkel, és nagy reccsenéssel elpusztuló uruk-haiokkal.

A szuperlátványosnak beharangozott csata semmi különöset nem nyújt számunkra, se képileg, se izgalomban. Pedig ez a film egyik központi jelenetének készült, egy dramaturgiai csomópontnak, aminek a kimenetele elvileg sok mindent eldönt Középföldén.

Mindezekkel együtt is a film igazi kasszasiker, ami két hét alatt több, mint 200 millió dollárt termelt csak az USA-ban, és megjelenése óta magasan vezeti a jegyeladási listákat. Láthatóan kevés ember hagyná ki szívesen a Gyűrűk Ura "második részét", miután már annyira bejött mindenkinek az első rész (ami világszerte 860 millió dollárt hozott a konyhára, begyűjtött 13 Oscar-jelölést, és 4 Oscart).

Akárhogyan is, a Gyűrűk Ura-trilógia a mi szemünkben vett egy enyhe bukórepülést a Két Torony-nyal, ami majdnem minden szinten elmarad az első film által felállított mércétől. De ebben is van pozitívum: legalább mostantól nem kell annyira türelmetlenül várnunk, hogy elteljen egy év, és megkapjuk végre ismét a rendes "Gyűrűk Ura"-adagunkat, immár az utolsót.