Egy Csók és Más Minden

A "Just A Kiss" pont egy ilyen film. Egy színész (Patrick Breen) találta ki a történetét, ő írta a forgatókönyvét, magára osztotta az egyik főszerepet, és az ő régi haverja, Fisher Stevens lett a film rendezője. Stevens szintén színész, és ha nem számoljuk az egyik 18 perces rövidfilmjét, amit szintén Breen-nel párban készített, illetve egy Early Edition című tv-sorozat egyes részeinek a rendezését, akkor Stevens ezzel a filmmel debütált a rendezői szakmában. Színészként egyébként sokkal többször láttuk, mint a neve alapján gondolnánk, ő volt például a '95-ös Adatrablók (Hackers) gonosz Eugene-ja (más néven a "Pestis"), a '94-es Only You-ban Marisa Tomei bátyja, de ő játszotta a Hollywood-i rendezőt is az egyik Colombo-epizódban. Stevens tehát bevált mint színész, de rendezőként inkább nem bíztatnánk további munkákra. Ez a film, hasonlóan néhány művészfilm-testvéréhez, azon bukik el, ami az egyik legfontosabb: a forgatókönyvön. Itt egy erőltetett történet kapott egy mesterkélt megfogalmazást, egy olyan "mi lenne, ha?"-típusú kérdésfelvetést járunk körbe, ami poénosan hangozhat első hallásra, de nem igazán érdemel meg egy mozgóképes megvalósítást.

Látjuk magunk előtt, ahogy Patrick Breen felveti a sztorit a haverjainak egy kocsmában. Tetszik nekik, azt gondolják, ez jól hangzik, sőt, még talán ők is hozzáfűznek egy-egy új ötletet, aztán Breen elfoglalt New York-i filmes módjára néhány hét alatt papírra veti a forgatókönyvet, és kihasználva színészként szerzett kapcsolatait, megpróbál producereket szerezni a leendő filmhez. Kap egy kis összeget, pici költségvetésből elkészül a film, és miközben csak néhány moziban, kifejezetten "művészfilmes közönségnek" lehet majd vetíteni (és még nekik sem biztos, hogy tetszik), illetve szintén művészfilmes filmfesztiválokon lehet elindítani, az alkotók jól járnak: ők szereztek maguknak munkát, a színészbarátaiknak nőtt a filmográfiájuk, és ha a bankszámlájuk nem is, de a művész-presztízsük nőtt egy kicsit.

A cím már sok mindent elárul: egy csókról, illetve annak körülményeiről, következményeiről lesz szó, bár azt, hogy ezt milyen sötét formában teszi majd a film, ekkor még nem is sejtjük. Főszereplőnk Dag (Ron Eldard), akinek minden bemutatkozásnál meg kell említenie, hogy "nem dog, hanem Dag". A kezdőképek digitálisan torzítottak, ami némi rendes zenei aláfestéssel egyből elhelyezik filmünket a "fiatalos filmek" sorába. Dag hirtelen felindulásból lefekszik egy nagyon részeg lánnyal, aki reggel már nem emlékszik semmire, és az egész utólag kínos emlék lesz mindkettőjüknek. Ez a szál például nem vezet sehova, később nem fogjuk látni a lányt, az egész maximum arra jó, hogy érzékeltessük, Dag bármikor képes félrelépni, pedig van neki egy remek barátnője, Halley (Kyra Sedgwick). Nekik közös barátuk Peter (filmünk írója), aki egy Rebecca (Marley Shelton) nevű balerinával jár. Rebecca testileg és lelkileg is törékeny lány, bulémiás és depresszióra hajlamos, ráadásul már többször kísérelt meg öngyilkosságot. Dag, Halley és Pete együtt reggeliznek egy helyen, amikor egy érdekes körtelefonálásból kiderül, hogy Rebecca megcsókolta Dag-ot, és most elhagyja Pete-et. Halley szintén elhagyja Dag-ot, és hol máshol húzhatná meg magát, mint Rebecca lakásán, ahol megjelenik egy szép fekete srác, Andre (Taye Diggs), aki közel kerül Halley-hoz, és ez így megy tovább. Előbukkannak újabb és újabb szereplők, de mintha mindenki csak azért jelenne meg, hogy tovább tudjon bonyolódni ez a "csók-következmény"-szál. A fekete srácnak van egy felesége, Colleen (Sarita Choudhury), aki persze Pete-tel fog összejönni, plusz van még egy Marisa Tomei-ünk is, aki ezúttal egy pszichopata gyilkost játszik, aki a vad szexet és a bosszút(?) szereti. Ez a Tomei-karakter pontosan jellemzi az egész igazán rossz forgatókönyvet, illetve az elröppent írói gondolkodást.

Adva van egy szépséges lány, Paula, aki bowling klubban pincérkedik, és sokat nevet a Pete tv-reklámján (amit Dag rendezett), ráadásul a világ egyik legédesebb színésznője, Marisa Tomei játssza el. A kérdés az, hogy miért kell ennek a lánynak perverznek, erőszakosnak, szex-mániásnak és mellesleg gyilkosnak lennie, egy "bosszúállónak", ahogyan ő saját magát nevezi, és még további kérdés, hogy miért, illetve kin kell bosszút állnia? Ezekre nem kapunk választ, ami dühítő, és ennek az lehet az egyedüli magyarázata, hogy bevallottan egy művészfilmben vagyunk, aminek elvileg nagyobb a szabadsága az ilyen dolgokban, tehát ha a forgatókönyvíró, vagy a rendező úgy látja jónak, akkor bizony Tomei kisasszony gyilkolászni fog a filmben, illetve egy hatalmas kalapáccsal a kezében fog a kórházban mászkálni. A film első néhány humoros, vagy lendületes perce hamar feledésbe merül, miután történetünk hülyébbnél hülyébb fordulatokat vesz, és miután azt látjuk, hogy az események kezdik elveszíteni a kiszámíthatóság vagy a valóságszerűség talaját.

Ha nagyon akarnánk valamilyen műfaji behatárolást adni ennek a filmnek, akkor valahogy a "fekete vígjátékok" környékén kereskednénk, ami esetünkben azt jelenti, hogy vicces akart lenni, de túl sok haláleset történt benne. A közepétől már borzasztóan fárasztónak tartjuk a sok kiszámíthatatlan erőszakot, véletlen vagy szándékos halálesetet, a végén pedig már csak mosolyogni tudunk azon a megoldáson, hogy néhány percben végigfut a film azon a verzión is, amikor Dag és Rebecca csókjának nem lett következménye. Nagyon gyerekes megoldás, és hiába próbálkozik írónk és rendezőnk eltüntetni a végére a horror-nyomokat, a nézők azzal az emlékkel állnak fel a székükből, hogy egy "gyilkolászós" művészfilmet láttak. Ráadásul a gyilkosságoknak nem volt krimi-hátterük, "csak úgy" történtek meg, mindenféle magyarázat nélkül, hűen az elröppent művészfilmes hagyományokhoz. Reméljük, Patrick Breen jó darabig nem akar új filmet készíteni maga és barátai szórakoztatására.