Hulk

Körülbelül a Ryan Közlegény Megmentése volt az a mérföldkő, amikor 50 millió feletti hétvégi jegybevételt produkált egy film. Ráadásul többről is volt szó, mint aktuális rekordról, a világ egy más stádiumba lépett, a társadalmat immár jobban behálózta a média, és azóta jobban is tudja mozgatni az embereket, tematizálni a közbeszédet, szóval belenyúlni az emberek fejébe, meg minden. Az egyik oldalon a marketingesek ujjonganak, hogy végre sikerült nagyobb kontrollra szert tenni a fogyasztó felett. A másik oldalon otthon ül egy amerikai (vagy akár francia) csávó, és amikor arra kerül sor, hogy elmenjenek moziba a barátnőjével, a választás nem úgy történik, hogy melyik az a film, amit a legeslegjobban meg akarnak nézni, hanem úgy, hogy melyik az a film, amelyik még egyáltalán az eszükbe jut. Ilyenkor mindig a legtöbb pénzt reklámba ölő film nyer, és nem azért, mert olyan profi a kampányuk, hanem mert egyszerűen olyan nagy mennyiségben nyomják a reklámjaikat. Így egyedül a pénz nagysága dönt. Az egyetlen tényező, ami határt szab ennek a primitív "nagy pénz" marketingnek, az az, hogy az emberek a hétvége után megbeszélik egymással, hogy milyen volt az adott film. És ha gyenge, vagy semmi különös, akkor a film hiába indít nagy bevétellel, még simán bukhat is, nem úgy, mint a Bazi Nagy Görög Lagzi, amit fél éven keresztül folyamatosan ugyanannyian néztek meg. A Hulk mellesleg már nem fog megbukni, de a második hétvégén már csak 18 milliót hozott az első hét 62 milliójához képest. Ez tipikusan a gyenge (siker) filmekre jellemző.

A Hulk egy olyan srácra utal, aki természetesen mutiból készült (mutáns), és az a trükkje, hogy ha feldühítik, akkor kábé 6 méteresre duzzad, egy felfújt, bevadult izomkolosszus lesz belőle, gyakorlatilag előjön belőle az állat. A nagy méret persze még semmi, hiszen egy hatméteres csávót is simán leterít egy olyan pisztoly, amivel (az állatok) elefántokat szoktak gyilkolni. Bruce (mert ez a becsületes neve) tetejébe a nagy méretnek páncél keménységű bőrt kapott, de ha még ez sem lenne elég, a sebei másodpercek alatt behegednek. Így persze könnyű.

A történet (is) eléggé egyszerű, Bruce összesen 4x duzzad zöldre, egyszer egy labort ver szét, majd zombi-kutyákkal küzd egy kört, végül a hadsereggel, majd a saját apjával kell megküzdenie. Világos, hogy itt egy King-kong és Superman találkozásról van szó, Bruce védi és félti a lányt, bár annyiban már nem annyira King-kong, hogy a lányra semmilyen fenyegetést nem jelent, szóval a lány nem akar lekopni.

Amit látunk, meglehetősen unalmas, és ezt egyedül arra tudjuk visszavezetni, hogy a történet minden irányban sántikál. Először is sántikál, mert rém bonyolult. Vagyis rém egyszerű, de hatalmas körítése van, és a körítés persze nem mézeskalácsból van, nem akcióból, nem is emócióból (pl. szerelem, meg ilyenek) hanem lassú és fárasztó magyarázó jelenetekből. Olyan jelenetekből, melyeknek a cselekmény előregördüléséhez vajmi kevés közük van.

Mindennek a tetejébe a film 40%-ában osztott képmező van, mint a 70-es években pl. a Charlie Angyalai esetén, 2, 3, esetleg 4 részre osztják a vásznat, és úgy zajlik az állítólagos cselekmény. Elképesztő. Ha valamivel haza lehet vágni a cselekményt, meg azzal együtt a nézőket, akkor az az osztott képmező. 50 másodperc még elmegy, akár üdítően is veheti ki magát, erős hangulat és stílus elem tud lenni. De arra használni, hogy egész egyszerűen 3-4 különböző helyszínen történő jeleneteket (melyek külön-külön sem hibátlanok) egyszerre vetítsék, ez nevetni való bénaság. A filmet ez egyébként rendesen tönkre is teszi. Amúgy sem volt egy nagy dobás szegénykénk, de így, ilyen osztott képmezővel még a Die hard 1. is nézhetetlen ócskaság lenne. Az egész azért jöhetett így létre, mert kollégánk Ming Li (vietnámi prostituált a South Parkból) druszája, Ang Lee, a Tigris és Sárkány rendezője feltehetően művészkedni akart.

A filmnek a szerelmi szála is igen gyenge, a lány (Jennifer Conelly) imádja a zárkózott pasikat, így Bruce kapóra jön neki. Mindketten tudósok, kollégák, szóval szakma és szerelem, a kettő közti szakadékkal eléggé klasszikus eset. Ennyi elég is volna. De a lány és Bruce gyerekkorukban ugyanazon a katonai bázison voltak, és mindkettőjükben megmaradt valahogy egy szürke hétköznap emléke, amikor a közelben felrobbant egy atombomba, plusz Bruce anyját megölte az apja. ennek ellenére nem jönnek össze, sőt, a lány, mintha ő és Bruce csak a film közepén akadtak volna össze, a film némely pontján elárulja a srácot, persze csak az ő érdekében. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy nem volt ez igazán átgondolva. Egy képregény megengedheti a cselekménybeli bénázásokat, hiszen az egy szappanopera, és ráadásul 7-ről 7-re lehet korrigálni. Ha a közönségnek nem teszik valami, hát át lehet írni a következő részeket, és kész. Egy filmnél azonban már nem lehet cicózni a történettel, egyszerűen elengedhetetlen, hogy az rendben legyen, különben szánalmasan híg lesz a végeredmény.

Ez a hígság olyan pontokon gyengíti le a béka popsija alá a filmet, ahol aztán tényleg nem kellene. például a végkifejletnél Bruce nagyban küzd (ez még csak szópárbaj) az apjával, aki próbálja felheccelni. Aztán, amikor az apjának (Nick Nolte) nem sikerül, akkor kábé azt mondja neki, hogy "hu!". Persze ez sem jön be, de nagyot lehet nevetni rajta. Azért is ennyire emlékezetes ez a pár másodperc, mert az egész filmen összvissz kétszer nevethetünk.

A Pókembernek nyomába sem ér, de ez nem is meglepő, mert a Pókember az, ami, egy népszerű képregény népszerűségre és hűségre törekvő feldolgozása. Ezzel szemben a Hulk, a melák, a behemót egy fárasztó művészkedés egy képregény alapján, anélkül, hogy akár csak megpróbáltak volna is a közönség kedvében járni.

Ha valaki moziba kar menni, és semmilyen más film nem jut az eszébe, persze, nézze csak meg bátran, de ha még egy pici szabad áram ott pislákol lezsibbasztott agytekervényei mélyén (nem tehet róla senki, hogy lezsibbasztják), érdemes elgondolkodni, hogy miért is akar egyáltalán moziba menni.