Sziget-Elvonás

(az alábbi szöveg bizonyos megvilágításban úgy tűnhet, hogy reklám, pedig nem az, csak az őszinte, szubjektív valóság)

A zene biztos, hogy a legfelkavaróbb dolgok egyike a világon, gyakorlatilag még azt sem tudjuk, hogy hogyan működik, egyszerűen rezgések hatják át az embert, és ez valahogy úgy jön ki, hogy valamiféle belső történéseket rajzol bennünk, meg minden. A zene egy oldószer is, mert képek tonnáját mozgatja meg bennünk, úgy kavar, mint valami nőnevű hurrikán, és közben azt sem igazán tudjuk, hogy mi történik bennünk, csak abban vagyunk biztosak, hogy utazunk, és hogy ez nagyon jó.

A Sziget, függetlenül attól, hogy a koncerteken kívül tök sok más dolgot is lehet csinálni, alapvetően zenei jellegű élmény. És mi, mint aki egy műtőasztalon fekszik bealtatva, azt sem tudjuk, mi megy végbe bennünk, mit turkálnak az agyunkban, fogalmunk sincs, mi az, ami miatt a nyolcadik napon a falakat fogjuk kaparni elvonási tünetek egész seregének közepette. De most tényleg, mi az, mi lehet az, ami annyira hiányzik?

Hiányzik a levegő, a hangok, az ott-levés élménye, már az is, ahogy kimegyünk oda, ahogyan ott izzadunk a héven, a sok kapaszkodó karon mind karszalagok, hiányzik, ahogy belépünk, ahogy végigcsörtetünk a hídon. Jó volt nap mint nap belépni a Szigetre, pont így érezheti magát egy hal, akit bedobnak a vízbe. Az élet általában piti, sőt röhejes helyzetekből áll, gondolj csak arra, mit látnál magadról napközben, ha egy ipari kamerán keresztül néznéd magad kívülről. Ott ülsz egy gép előtt, vagy akárhol, és ha ezt kívülről nézed, azt mondhatod, ezzel az emberrel semmi sem történik, telik-múlik az idő, azt kábé annyi. Mint valami sci-fi világ, magányosan, vagy félmagányosan (kettesben) vonszolod magad előre az időben, tompán, és egyik napod nagyjából olyan, mint a másik. Azt mondják, az ember agysejtjeinek csak kevesebb, mint 20 százalékát használja, ez az arány talán még sokkal rosszabbul jön ki az idővel és a napokkal, érdekes lenne kiszámolni, hogy az ember saját életének hány százalékát használja ki egyáltalán. Olyanok vagyunk, mint a nappali kísértetek, amikor végre felvirrad a Sziget első napja, felébredünk, beindulunk, és pár hónap kóma után végre ismét élhetünk, lélegezhetünk, kopoltyúinkon friss cuccokat, zenét, embereket, képeket és élményeket áramoltathatunk keresztül. Amikor a Szigeten vagyunk, ha ipari kamerával kívülről látnánk magunkat, nem lenne okunk a panaszra, sőt, azt mondhatnánk, végre, így néz ki, amikor jó nekünk, amikor rendeltetésünknek megfelelően használjuk magunkat. Hét darab az összes kevés boldog napok közül.

Elvileg persze nincs abban semmi különös, ha egy-egy ember órákon keresztül sétál, vonul különféle helyszínek között, ha a füvön hever, vagy műanyag poharából sört iszik, vagy csak bámul, bámészkodik, nézi az elsuhanó arcokat, sőt, egész darab embereket, de ezek a helyzetek egy igazi élet pillanatai. Ilyenkor úgy viselkedünk, úgy működünk, mint ahogy minden nap kellene. Vannak művészek, mint például a Fun Lovin Criminals, akik nagyon profik, és életük nagyon nagy részét valószínűleg ilyen paradicsomi állapotban tudják tölteni, de akkor is minden emberre jellemző, hogy több nap, mint kolbász, hogy egy jó napra legalább ötöt, vagy akár ötvenet kell aludni. A Sziget nagyon jól van kitalálva, mert itt ilyen igazi napok jönnek össze az embereknek.

A Sziget egy önmegvalósító paradicsom: mondjuk, egész évben egy HR-cégnél nyomja egy srác, majd kijön ide, és egész héten a Metál Hammer-színpadon csüng, és itt és most végre azt csinálja, ami számára az igazi, itt és most végre az lehet, aki a legjobban szeret lenni, saját maga. Ez egy negatív álarcosbál, itt mindenki csak az lehet, aki, és nem valaki más, ez egy olyan hely, egy olyan közeg, amelyben minden tisztán látszik, és minden az, aki, és az, ami. Ez a mi közegünk, ez az ember legjobb közege, itt a legjobb lazulni, itt a legjobb vegyülni.

A Sziget azért is paradicsom, mert attól kezdve, hogy egyszer belépünk, szabadok vagyunk. Vegyünk "csak " egy egyszerű koncertet: a szürke hétköznapok világában az ember egy-két hetet vár rá, hogy legyen egy koncert, megrendeli, lefoglalja, megveszi a jegyet, magának, a barátnőjének, jól rátervez, beírja a naptárba, vár rá, készül rá. Aztán végül eljön a "nagy nap", és beengedik egy csarnokba, ahol megnézheti például egyik legjobb esetben a Depeche Mode-ot, majd utána kiterelik ugyanonnan, és ez volt a koncert. A Sziget idején az ember nem egy-egy koncertre készül, hanem a Szigetre, és onnantól, hogy valaki belépett, szabadon sétálhat oda mondjuk, meghallgatni egy Massive Attack-et, pont, mint egy mesében, pont, mint egy paradicsomban. Nem is említve a mindenféle party-kat, amik a hétköznapokban egész vagyonokba kerülnek, és ha véletlenül nem működnek rendesen, nem tudsz átmenni helyette egy másikra. Ráadásul a Szigeten az italárak is meglehetősen minimális szinten vannak tartva, ami kivédi a legrosszabb dolgot, a fesztivál-klausztrofóbiát, azt az érzést, hogy be vagy zárva egy magas árfekvésű helyre, és hogy mire kijutsz, leszívják az összes pénzed. A hétköznapok világában nagyon számít a pénz, és eléggé jó, hogy a Szigeten ez nem így van, itt mintha zsetonokkal játszanánk, ami szintén eléggé felszabadító érzés.

Utólag, akár egy-egy nap után is, nem emlékszünk semmire, mármint semmi olyanra, hogy "hú, na ez az a dolog, ami miatt holnap, holnapután, jövőre és örökké ki akarok menni", ehelyett olyanok vagyunk, mint a függők, egyszerűen nem is gondolkodunk. Mint valami fura lények, akikbe az van beprogramozva, hogy ébredéskor, amint visszanyerik eszméletüket, a lehető leggyorsabban juttassák magukat vissza a Szigetre, a Sziget-életbe. Holtbiztos, hogy valódi, kőkemény függőségről beszélhetünk. De vajon hogyan működik ez, miféle hatóanyag áll az egész elvakult beindultság hátterében?

Zene, szerelem, szabadság, extázis, levegő, koedukáció, kommunikáció, utazás, trip. Ezeknek a fogalmaknak darabját oldalakon keresztül lehetne elemezni, de a legjellemzőbb talán az extázis, az önkívület, a magunkon kívüliség, mint a Sziget-hatóanyagok gyűjtőfogalma. Alice Csodaországban, az ember átsétál egy tükörfalon, konkrétan egy vashídon, és egy másik világba kerül, ahonnan nézve az egyik világ eléggé lepukkadtnak, értelmetlennek tűnik.

Önmagunkon, a normális életünkön kívül vagyunk, mint egy lift, ami nem működik ("out of order"). Mármint egy lift, amire külső szemlélők azt mondják, hogy nem működik, közben viszont ugyancsak jól érzi magát, végre lazul, végre tényleg önmaga lehet, magán kívül van: végre. A szabadság valami nagyon megfoghatatlan dolog, és napjainkban abszolút félreérthető is, mert már leginkább a valamitől való mentességet jelenti, mint "alcohol free", "sugar free", a lényeg csak annyi, hogy amikor valaki magán kívül van (mint például egy lift), akkor az még korántsem biztos, hogy a legjobb helyen, illetve a legjobb állapotban van. Egyszerű példa, ha valaki eltöri a lábát, esetleg nyakig be van gipszelve, elvileg "szabad", mert nem kell bemennie az isibe, vagy dolgozni, közben viszont még kevésbé szabad, mint korábban. A szabadság lényege, hogy valami jó, illetve egészen pontosan, valami jobb, sőt tuti helyre dobbant az ember. Nem tudjuk, hogy a liftek menyire élvezik, amikor nem működnek, de hogy az emberek számára a legjobb dolog kimenni a szigetre, az a sziget nyolcadik napján abszolút nem is kérdés.

A Sziget az a tuti hely, ahova kidobbanthatunk magunkból, ahol extázisban lehetünk, magunkon kívül Csodaországban, úgy, hogy ilyenkor vagyunk leginkább azok, akik lenni akarunk. Ezért ez nem kis drog. Ha körülnézünk, a szórakoztatóiparban minden erről szól, mindenütt ugyanezt a drogot árulják, csak korántsem ennyire jól, illetve ennyire tiszta formában. Szabadság, magadon kívül.

(A félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy nem, nem a drogokról beszélünk, azt nem tartjuk jó ötletnek, tehát ilyen értelemben véve nincs mögöttes tartalma ezeknek a szavaknak, és rendesen átvert, rászedett embernek tartjuk már azokat is, akik dohányoznak, és még nem sikerült leszokniuk).

A Sziget teljesen kész van, és mi is. Itt és most, a nyolcadik napon nem tudunk hova menni, mert a Sziget után gyakorlatilag minden lépés visszalépésnek minősül. Nem tudunk hova menni, és nem tudunk mit csinálni, ott, ahol vagyunk. Egész nap zenéket töltünk le, és azt hallgatjuk, amit ott hallottunk, és ha behunyjuk a szemünket, azt látjuk, amit ott láttunk, amikor még ott voltunk.

Bárcsak most is ott lehetnénk..!