David Gale Élete

Az angol művészfilmeseknél sosem lehet tudni, hiába kedveljük Alan Parkert az egykori Midnight Express c. remek filmjéért, ami mellesleg a világ legjobb happy-endjeinek egyikével rendelkezik, ha beülünk egy-egy új filmjére, mindenre fel kell készülnünk. Ez persze abszolút pozitív tulajdonság, mégis, amikor a David Gale Élete elkezdődik, jó pár percig a szemünk sarkából azt figyeljük, hogy vajon mire akar kimenni a játék, egy nézőbarát, vagy néző-túráztató filmre ültünk-e be.

A film ebből a szempontból nagyon meggyőző, a tizedik percben már biztosak lehetünk benne, hogy elengedhetjük magunkat, mert ez egy abszolút nézőbarát film. Ráadásul a sztori is eléggé izgalmas. A fiatal újságírónőt (Kate Winslet) szabályszerűen meghívja a halálraítélt professzor (Kevin Spacey) a börtönbe, hogy exkluzív interjút adjon neki. S miközben a három napos interjúsorozat során a lány, és rokonszenves társa (Lee Ritchey), a kezdő riporter srác, egyre többet és többet tud meg az ügy részleteiről, annál inkább az lesz a benyomásuk, hogy David Gale ártatlan. Látszólag tipikus "Petrocelli" felállás, ám, sajnos, ennél többről is, meg kevesebbről is van szó.

A jelenetek nagyon jó hangulatúak, a film szépen, illetve, finoman van fényképezve, és van benne pár esős jelenet, ami önmagában megér egy egész filmet. Gondoljuk el, valakit pár nap múlva kivégeznek, valakinek pedig ez "csak egy esős nap". Kicsit visszafogottabban navigál az autójában, a hangulata is kicsit nyomottabb az ömlő esőben, ám ez számára csak egy nap, és ott van körülötte a védettséget jelentő autó, meg az egész civilizáció, ugyanaz, amelyik David Gale-t napokon belül kiveti magából. Ez nagyon jó eleme a filmnek. Ám akárhogy is nézzük, a történet kicsit vánszorogva halad. Meg az is nagyon fura, hogy 9 év (?) várakozás után a börtönben, tehát 9 évvel az ítélet után jut eszébe valakinek kinyomozni, hogy mi is történt. És David Gale miért csak most rukkol elő a sztorijával, amikor már gyakorlatilag veszett fejsze nyele, nulla az esélye, hogy nem végzik ki? Ez utóbbi két kérdésre alaposan kielégítő választ kapunk a filmtől, sajnos, nem mondhatjuk el, hogy mit, csak az a lényeg, hogy mindez meg van alapozva egy filmvégi csavarral. Meg van alapozva, de mégis, emiatt a film kicsit keresetlen, és ha nem is vánszorgós, de legalábbis döcögős a történet előrehaladása terén. Ezt a döcögést viszont elég jól ellensúlyozza az, hogy David Gale letartóztatása előtti időszakából, amikor a gyilkosságot is elkövették, nagyon sok jelenetet mutatnak, szóval a film végül mégsem a börtön falai közt játszódik. Szóval, nem lenne reménytelen egy film.

Kate Winslet-ék nyomozása érdekes módon abszolút sikerrel jár, kiderítik, rájönnek, hogy ki és miért húzott zacskót David Gale barátjának, Constance-nak (Laura Linney) a fejére, és miért bilincselte meg, hogy ezáltal tehetetlenül vergődve megfulladjon. Ez a zacskó olyan, amilyet az eutanázia-pártiak akartak boltban árulni, hogy éjszaka valaki a fejére húzhassa, és emiatt reggel már ne ébredjen fel a lassan bekövetkezett fulladástól. Az eutanázia szót nem teljesen véletlenül hoztuk itt fel. A meggyilkolt nő ugyanis leukémiás volt, és az utolsó fázison ment keresztül. Mindenesetre, annyi világos, hogy akárki(k) is követte(k) el ezt az eutanáziát, gyilkos(ok), ráadásul nemcsak a nőt ölték meg, de David Gale-t is hóhér kézre adták. Tehát a gyilkos, vagy gyilkosok két ember haláláért felelősek. Felmerülnek persze olyan kérdések is, hogy létezik-e olyan eset, amikor egy valaki szívességből elfogadja a barátja életét, anélkül, hogy ezzel a gyermeke életét mentené meg (mert ez még érthető ok volna). Lényeg, hogy a végén mindenre választ kapunk a filmtől, ám a nagy happy end ezúttal elmarad.

Valamilyen szinten örülnünk kellene, nem úgy, ahogy szerettünk volna, a szívünkkel, hanem a film csavaros (és szerintünk hibás) logikája alapján, az eszünkkel. Örülnünk kellene, de nem örülünk. Eléggé csavaros befejezést kaptunk, de mi, mérlegelve mindkét lehetőséget, jobban örültünk volna egy kommersz befejezésnek. Sokkal jobban.

Így a film, noha majd a háromnegyedéig nagyon jó volt, hatalmasat zuhant a végére, és vegyesen közepes összbenyomással engedett minket utunkra, kábé egy "jó tűrhető" film nyomát hagyva bennünk.

Hazafelé pedig azon gondolkodhatunk, hogy noha a film középpontjában a halálbüntetés áll, vajmi keveset kaptunk ezzel kapcsolatban, érvek és ellenérvek terén, és noha totál demokraták vagyunk, tehát a filmnek nem nagyon kellett volna strapálnia magát, hogy "ésszerű kételyt" támasszon bennünk a halálbüntetés gyakorlatának igazságosságával szemben, ez kicsit sem jött össze neki.

Plusz, ott volt ez a rokonszenves nő (Laura Linney, akit a Megszólít az Éjszakában kedveltünk meg nagyon), aki látens és reménytelen módon végig szerelmes volt Gale professzorba, aztán kiderült, hogy haldoklik, és hogy olyan kevés dolgot kapott még az élettől. Igazi dráma, iszonyatosan felkavarja az embert, de ahogy ez a drámai, de emberi vonal csak megpendül, máris agyoncsapja őt a buta krimi vonal, és az agyas csavar, ami miatt ez a film elkészült.

Szóval a kevesebb néha több, nem mondhatjuk el, mi volt az a bizonyos csavar, de jobb lett volna nélküle, az biztos. Akkor a beteg és szomorú nőből nem egy konyhakövön fuldokló nő maradt volna csak, a pengeagyú professzorból pedig nemcsak egy kolléga-barátnője által befolyásolt lecsúszott vesztes. Az egész film sokkal jobb lehetett volna a csavar nélkül, kevesebb, de több is, mert eléggé felnőttek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk kezelni a kommerszebb filmélményeket is.

Alan Parkernek igazán nem kellett volna féltenie ettől minket.