Európából Európába

Az eredmény: 10 filmrendező etűdjei, fejenként kábé 3 percben. A létrejött szkeccs egészen jól nézhető, szemben az utóbbi idők tíz perces tapasztalataival, Tíz Perc - Trombita, Tíz Perc - Cselló, bár lehet, hogy ez mindössze az Európából Európába rövidségének köszönhető. Noha ez a hossz nem illeszkedik semmiféle műsor-struktúrához, sem moziban, sem tévében, az emberi szervezetre mégis jó hatást gyakorol, a végén frissen, feldobva távozunk a moziból, nem utolsósorban azzal az érzéssel, hogy láttunk 10 filmet egyben. Egyszóval egész jól működik.

Az egész film költségvetése 12 millió forint volt, ami meglehetősen alacsony, még ha azt vesszük is, hogy például a Feri és az Édes Élet másfél órája cirka 30 millióból jött létre. Az alkotók nézőpontjából viszont, akik "fejenként" 1 millió körüli költségvetésből gazdálkodhattak, ez egy normálisan megfizetett etűdnek is nevezhető. Senkit nem akarunk megsérteni, de tényleg, távol álljon tőlünk, csak valahogy úgy képzelnénk, hogy egy 3 perces filmet, ha arra kerül a sor, akár ingyen is elkészíthet valaki, legalábbis honorárium nélkül. Persze, a dolog másik oldala meg nyilván az, hogy Rózsa János minden bizonnyal boldog volt, hogy ilyen kis pénzből, ilyen gyorsan (hónapok alatt) létrejött a mű, és közben még pénzt is adhatott barátainak, kollégáinak. Ha választani kell a két verzió közül, mi is ezt részesítenénk előnyben a produceri székben. A film egyébként, mint produkció rendesen megkerülte a szokásos pénz-szerzési csatornákat, megkerülte, elkerülte, kikerülte, és egy meglepő fordulattal a Magyar Szabadalmi Hivatal megbízásából jött létre a produkció, vagyis a Szabadalmi Hivatal állta a cechet. A friss és leleményes vállalkozás onnan indult, úgy kapcsolódik a szabadalmakhoz, a szellemi tulajdonhoz, hogy a film arra a kérdésre válaszol, mi volna az, amit az egyes rendezők magukkal vinnének az Unióba Magyarországról.

Az első négy film meglehetősen egyszerű. Sándor Pál egész egyszerűen a Himnuszt alkalmazza filmzeneként, és közben korábbi filmjéből, a Régi Idők Focijából látunk jeleneteket, plusz Garas Dezsőt, a film egykori főszereplőjét látjuk most is a pályán, aki azt mondja, "kell egy csapat". Nem is azzal van gondunk, hogy a Himnuszt használja, vagy hogy ilyen populista gondolatot fogalmaz meg a filmvásznon, inkább az lehangoló kicsit, hogy saját magát ismétli. Ez olyan, mintha Bud Spencer, na jó, Bujtor István elmenne a haverjaival tékába, és amikor választásra kerül a sor, bedobná, hogy szerinte ma este az ő egyik filmjét nézzék meg.

Jancsó Miklós(ék) is hasonló módon a saját anyagukhoz nyúlnak, rövid összeállításokat láthatunk az utóbbi filmjeik snittjeiből, persze ebben is van értelem, mert ezek a snittek szép szobrokat ábrázolnak, meglehetősen szépen fotografálva. Láthatjuk például (ez a legjobb) a magyar Szabadságszobrot is, face-to-face, vagy a Hősök terének a közepén látható szoborhoz is felvisznek minket daruval. Ezeknek a felvételeknek darabja többe került volna, mint a rendelkezésre álló kvóta, mégis, jobban éreztük volna magunkat, ha valami újat látunk, és nem egy best-of válogatást, mert ez így erősen a hakni érzetét keltette bennünk.

Szabó István (nem kell megijedni, ő már nem a Mefisztóból vetített képeket) a Magyar Történelmi Filmalapítvány archívumából válogatott. Az ő hárompercesében viszont az a rossz, hogy ezeket a felvételeket látva a néző nem azt látja, ami a képen belül van, például egy embert, katonákat, lovat, autót, hanem csak a felületet, azt, hogy "régi képek". Plusz a zene is borzasztóan idegesítő. Minden egyformára összemosódik, lehet, hogy erről akart szólni a darab? Ami a lovat illeti, furcsa mód vicces, hogy Szabó István ugyanazt a "lovas snittet" használta, találta meg a Magyar Történelmi Filmalapítvány archívumában, mint amit Ragályi Elemér alkalmaz az őrá eső három percben. Ez nagyon rossz fényt vet a filmre, (úgy) látszik, hogy az alkotók meglehetősen felületesen böngészték ezt át ezt az archívumot, mintha mindenki csak ugyanazt a "filmarchívum dióhéjban" 30 perces videó-válogatást tekintette volna meg. Ez a Velencei Fesztiválon, ahova nevezik a filmet, még (nagyon) sokat levehet a sikeréből.

A szkeccs-film Sára Sándor filmjével indul be, ez az első darab, ami már rendesen vizuális, amin látszik, hogy vizuális szempontok alapján van megvágva, hogy jól csússzon a szemnek. Hátránya, hogy iszonyatosan patetikus, tele van feszületekkel, de ez bőven belefér, cserébe az igazán szép képekért és az igényes vágásért. A zenéje azonban ennek a darabnak is bántja az ember fülét.

A szkeccs két legjobb darabjában Enyedi Ildikó az összekötő kapocs. Az egyik film szerintünk a legjobb, illetve nemcsak a legjobb, de önmagában is nagyon jó, Fliegauf Benedek filmje, amelyben embereket vonultat fel. Nagyon szép, ő a Noé EU-ba tartó bárkájára ezeket az embereket vinné fel. Egy darab fekete-fehér snitt jut minden emberre. A kamara lazán és szédítően körbepásztázza a célszemélyt, ügyelve arra, hogy ha lehet, némi Duna, meg dunai híd is legyen a képben. Roppant jó. Ugyanannyira üdítő, mint amennyire felkavaró. Láthatunk művészeket (az első éppen Enyedi Ildikó), vagy egy fodrászlányt, egy 90 éves csellista bácsit, egy költőt, aki a Joy magazinnak is szokott írni, egyszóval nagyon profi a film. Nem is hinnénk, mi minden érzés fér bele három percbe. A filmben benne volt a bús magyar sors is, de nem esett túlzásba, kezdve ott, hogy nem az öngyilkosok, vagy a lecsúszott emberek társadalmaként ábrázolta Magyarországot. Nagyon örültünk a csellista bácsinak, és a fodrászlánynak, és ugyanennyire a kivételesen jó aláfestő zenének, jól jött, mert a legtöbb alkotó valami "ironikus" meggondolásból meglehetősen zavaró zenéket alkalmazott filmjeiben.

A másik kiemelkedő filmecske Enyedi Ildikóé. Az egész szkeccs úgy néz ki, hogy az alkotók videóval forgathattak jeleneteket, vagy archív anyagokat használhattak fel. Enyedi Ildikó volt az egyetlen, akinek az jutott eszébe, hogy ha már videó, akkor csináljon egy műfaját tekintve is videó-művészeti alkotást. Félkarúrabló-szerűen csúsztatott el egymás alatt, felett három sávban képeket. Egy darab modellt alkalmazott, Horváth Lili színésznőt, őt vette fel különböző ruhákban, hátterekkel, beállításokban, és ezeket kevergette szabadon. Az EU, mint a nagy olvasztótégely jelent meg szemeink előtt. Nemcsak a képek, de a zenék is ugyanígy keverednek. A hatás nem drámai, tehát nem arról szól, hogy minden összekeveredik, és ettől minden elromlik, teret enged a káosznak, hanem arról, hogy a keveredés egy fura, de természetes és vicces dolog, mi magunk is kevertek vagyunk máris.

Török Ferenc filmje a várakozással ellentétben az összes film közül a legidegesítőbbre sikerült, ráadásul a koncepciója is harmatgyenge. Török Ferenc roppant rokonszenves rendező fiú, körülbelül azt vártuk volna, hogy valami kellemes, érdekes, esetleg szép három percet szerez nekünk. Ehelyett stábjával beköltözött egy oviba (ez idáig még nagyon jól hangzik, az ovis humort, az ovis mentalitást mi is csípjük), és ott különféle tipikusan nem európai gyerekekkel mondatott, kántáltatott magyar verseket. A kínai, afrikai származású lurkók nagyon szorgalmasak voltak, csak a fülünk fájdult bele az összevissza harsogásba, rosszabb volt, mint az eddigi legidegesítőbb filmzene. Ráadásul a koncepció körül is komoly hézag volt, hiszen az EU, illetve a film címe nem arról szól, hogy Magyarország megnyitja a határait Ázsia és Afrika felé, hanem, hogy az EU nyitja meg határait mifelénk.

A film Velencében csúnyán megbukott, de azért reméljük, a hazai nézőknek lesz még alkalmuk valamilyen formában megtekinteni. Nekünk tetszett.