Max

A történet elvileg Adolf Hitlerről szól, vagyis az ő fiatalabb koráról az 1918-as év környékén, a főszereplő mégsem ő, hanem egy Max Rothman nevű műkereskedő. Max Rothman egy a háborút megjárt fiatalember, aki egy elhagyatott csarnokban állítja ki a művészei alkotásait, meglehetősen eredeti módon. Max a háborúban elveszítette a fél karját, és ez megakadályozza őt abban, hogy ő is művészként élhessen tovább, de ha már nem is festhet, legalább a művészet közelében marad, és tehetséges fiatal festők képeit állítja ki.

Nem telik el sok idő a filmből, és máris végképp megkedveltük Maxot, akinek a személyisége egy nagyon szimpatikus alakot ölt John Cusack megformálásában. Cusack ezzel a szerepével ismét bebizonyította, hogy nagyon jó színész, aki nemcsak képes kilépni a megszokott szerepköréből, a kissé egzaltált, gyors eszű, de lassú reagálású értelmiségi karakter szerepváltozataiból (Pop, Csajok, Satöbbi, Vakrepülés, Éjfél a Jó és Rossz Kertjében, Amerika Kedvencei), hanem képes a semmiből létrehozni egy teljesen új alakot, egy olyan valakit, aki mögött nem látjuk már Cusackot az eddigi szerepeivel, csakis az 1910-es éveket, Európát és magát Max Rothmant. A film nagyon sokat köszönhet Cusacknak, és egészen biztos, hogy senki mással nem sikerült volna ennyire jól életre hívni Maxot, és így elmesélni egy fiktív történetet, ami éppenséggel Hitlerhez kapcsolódik.

Az ember kicsit hátrahőköl, amikor azt hallja, hogy Hitler figuráját dolgozza fel egy film, ettől valahogy mindenkinek élből ellenérzései támadnak az adott művel kapcsolatban, sőt, minél inkább főszereplőként bukkan fel Hitler, a néző annál kevésbé kíváncsi a végeredményre. Ez egy teljesen normális reakció, amit persze jól átgondoltak a film alkotói, írója, rendezője és producerei is, de aztán, mint látható, mégis "bevállalták" ezt a kockázatot, és Hitler lett a film egyik főszereplő karaktere.

Nem baj, éspedig azért nem, mert egy kivételesen intelligens filmmel állunk szemben, már ha lehet filmre ilyet mondani.

Hitler, Noah Taylor alakításában, és főképp a forgatókönyv elképzelése szerint 1918-ban még nem egy kialakult szörnyeteg. A történelem legvéresebbkezű pszichopatája a filmben egy 30 éves, éhező, zárkózott és zaklatott ember, aki festeni és rajzolni próbál, miközben a feje tele van kusza gondolatokkal. Max és Hitler a történet szerint ugyanabban a zászlóaljnál szolgált az I.világháborúban, de az, ami ott történt velük, egészen másképp csapódott le a két emberben. Rothman tehetséges festőként és idealista ifjúként vonulhatott be, hogy egy karral kevesebbel és kitörölhetetlen emlékekkel térjen haza a családjához, míg Hitler egy senkiként vonult be, tizedesként szerelt le, és a háború borzalmainál jobban fáj neki, hogy nincs hova hazatérnie. Hitler hidegségét és ürességét az első perctől kezdve érezzük, ahogy feltűnik a színen, bár nem ábrázolták ördöginek, az erőszakosan festeni akaró tizedes alakja mintha minden életet elhervasztana maga körül, de Maxról visszapattan Hitler negatív kisugárzása. Max érdeklődését felkelti az életidegen figura modora, később a rajzai is, és bár nem tartja őt igazán tehetségesnek, azt javasolja neki, fessen, alkosson, és így mutassa meg magát a világnak.

A kettejük közti "munkakapcsolatról" szól a film, mondhatnánk, de ennél jóval többet kapunk végül. A Max legfőbb erénye az, ahogyan az adott kor Németországának a hétköznapjait be tudja mutatni, az a finom eszközkészlet, amivel el tudja hitetni velünk, hogy egy időutazáson veszünk részt, és mi is ott kávézunk az előkelő értelmiségi családi körben, 1918-ban. Ha más erénye nem is lenne, emiatt is nagyon sokra értékelnénk, hiszen nem minden filmnél fordul elő velünk, hogy nosztalgikus érzéseink legyenek egy korral szemben, amit nem is ismertünk személyesen, egy életmóddal és egy környezettel kapcsolatban, ami olyan élénken tűnik elénk, mintha egy tökéletes mozgóképes történelemkönyvet olvasgatnánk. Az apró tárgyak, amik körül veszik Maxot, a képek, amiket ő festett még a bevonulása előtt, a csodás fényekben játszó nappali, ahol a délutáni uzsonnáját költi el a család, a szeretője melegszínű takarója: ezektől az elemektől lesz olyan film a Max, amit nem könnyen felejt el az ember.

A látványtervező Ben van Os, illetve a művészeti rendező Lázár Tibor, az operatőr Koltai Lajossal kart karba öltve olyan kifejező képi világot teremtettek a Max köré, ami kivételes. A rajongásunkba persze bizonyára belejátszik az a patrióta büszkeség is, ami a margitszigeti őszi táj láttán fog el minket, amikor egy filmben látjuk viszont, és mivel a filmet Budapesten forgatták, gyakran jöttek elő ismerős helyszínek, de ez még nem jelent sokat, hiszen láttunk már jó néhány olyan filmet, ami az itthoni adottságok ellenére is pocsék lett.

A látvány mellett a remek színészi játékok is feldobják a filmet, nemcsak a főszereplő Cusack-Taylor páros, hanem a kisebb karakterek megformálói is remekül tették a dolgukat. Bár némileg túlzásnak érezzük Stohl András nevét egy kétmondatos szerep miatt kiemelni a stáblistánál, jó érzés volt magyar színészekkel is "összefutnunk" a film alatt, akik ezúttal is jó munkát végeztek. Remek választás volt Molly Parker Max feleségének a szerepére, a kanadai színésznő finom kisugárzása feldobta a szerelmi vonalat a filmben, és jól illeszkedett a szerető karakter Leelee Sobieski stílusához is. Apropó, női karakterek: a filmben meglepően jók a párbeszédek, nagyon jól vannak megírva a dialógusok Max és Hitler között is (főként Max szövegei ), de ugyanúgy rendkívül kifejezőek azok a rövid párbeszédek is, amik Max és a felesége, vagy Max és a szeretője között zajlanak: ezek a beszélgetések annyira természetesek, mintha maga a néző mondaná őket, hasonló helyzetekben.

Mindent egybevéve egy emlékezetes film lett a Max, meglepően jól hatott ránk, olyannyira, hogy egy perc alatt eltűntek a fenntartásaink vele szemben, és a következő percekben már bele is kerültünk a közepébe. A már említett történelmi időutazásos adottságain kívül is sok mindent nyújt ez a film, és ezek közül csak a legkisebb az, hogy Hitler alakját "átküldi" egy gondolatkísérleten. Mi lett volna, ha...