Grazia Szigete

A történet egy Szicília közeli szigeten játszódik, bár ebből mi csak annyit érzékelünk, hogy egy szépséges tengerpart övezte faluban élnek a hőseink, érdekes olasz akcentust beszélve, és a múlt század '50-es éveire emlékeztető szokásokkal és erkölccsel együttélve.

A főszereplő, mint ahogy már a filmcím is sejteni engedi, egy Grazia nevű fiatal nő, akinek van egy nála néhány évvel fiatalabbnak tűnő tinilánya, és két fia, a 13 éves Pasquale, és az örökmozgó Filippo. A film nem sokat várat Grazia bemutatására, rögtön látunk egy olyan jelenetet, ami már az első percekben megragadja az ő furcsaságát és különcségét. Miközben a nagyobb fia tesz-vesz, intézkedik, Grazia egy kissé szétbomló ruhával és szétszórt hangulattal hallgatja a rádiót, énekli a benne hallható dalt, és nem foglalkozik semmivel. Láthatóan egy álomvilágban él, ami, ha a mi szemünkben nem is, a szigetlakók szemében egyfajta bolondságnak tűnik, egy olyan betegségnek, amit kordában kell tartani.

És már ott is vagyunk a film gócpontjánál: azt próbálja érzékeltetni, hogy egy klasszikusan tradicionális mediterrán faluban, ahol a nők szerepe nem változott az utóbbi 100 évben, hogyan tud boldogulni egy virgonc családanya, akinél nem léteznek konvenciók, csakis boldog lavírozás "az élet tengerén". Ez a tenger-motívum nem véletlenül bukkant fel, a szigetet körülvevő áttetszően tiszta tenger fontos szerepet tölt be Grazia, illetve a film életében: Grazia ott talál megnyugvást a falusiak megrögzöttségeitől, a film pedig a mélyzöld tengert használja klipszerű jeleneteihez.

A történet maga nem igazán érdekfeszítő, de talán a mediterrán környezet teszi, hogy ettől függetlenül is jól elvagyunk a filmmel. Mint ahogy egy sziget is behatárolt lehetőségeket nyújt az ottlakóknak, a filmnek is megvannak a maga korlátai, de ettől még nem lesz kevésbé érdekes. Az apró történetszálak jól simulnak egymáshoz, majd mindegyik Graziától indul ki, és hozzá tér vissza. Ezek közül a szálak közül a legélénkebb a Filippo-hoz, Grazia legkisebb fiához kötődik, ő az a kiskölyök, aki meg nem áll az egész film alatt, jön-megy, szervezkedik, és igazi déli macsó módjára széles gesztusokkal utasítja rendre a nagyanyját, és a többi nőrokonát. Vicces, és egyben elgondolkodtató, ahogy a kis Filippo beül a nővére és annak rendőr udvarlója közé, és megtiltja a lánynak, hogy randevúzzon a fiúval.

A kis törtető mellett a bátyja, Pasquale egy sokkal érzékenyebb gyerek, ő képez hidat az anyja és a többi ember között, és az ő ötlete lesz az is, hogy az anyja rejtőzzön el egy sziklahasadékba, nehogy beutalja a falu egy milánói ideggyógyintézetbe. Ennél a pontnál adódik némi kis izgalom is, hiszen abból ritkán sül ki valami jó, ha csak egy valaki ismeri a főszereplő rejtekhelyét, még az is felmerül bennünk, hogy Pasquale csak magának akarja az anyját, és ezért örökre eltemeti mások elől. Nem véletlen egy ilyen nézői gondolat, mivel a film folyamatosan játszik azzal a sejtetéssel, miszerint az anya és a fiai között egyfajta szexuális feszültség is van, többek közt. Ezt a vonalat mi simán a művészfilmes rendezői szemlélet rovására írjuk, mint olyat, amit elnézhetünk egy New York-ban élő olasz filmes nőnek (Emanuele Crialese), aki egymaga írja a forgatókönyvet, és egymaga rendezi is azt, vagyis láthatóan egy személyes projektként kezeli a filmjét.

Egy egyszerű filmmel állunk szemben, egy olyannal, ami bár képes hangulatokat rendesen bemutatni, nem tökéletes a szerkesztése, nem kiegyenlített a tempója, és néha a tenger csodás látványát használja a dramaturgia kitöltésére. Ezekkel a hibáival együtt is azért egy jó film a Grazia Szigete, a művészfilmek egyik normális darabja, aminek a hatására jobban megkívánjuk a tengert és a napfényt, mint valaha.