Pink Floyd - Live At Pompei

A Pink Floyd nem egy kiskaliberű zenekar, a világ legtöbb példányban eladott albumát (Dark Side of The Moon) is nekik köszönhetjük, ami a Billboard 200-as listán ugyancsak rekordot jelentő 566 héten keresztül volt rajta - tudjuk meg a UBL.com-on. A zene, amit akkoriban létrehoztak, ha valamikor, hát most, Moby és a trance világában ismét nagy hatást tud tenni a zenerajongókra. A Pink Floyd leginkább azzal a szóval jellemezhető, hogy "pszichedelikus", de ennél többről is van szó, a pszichedelikus szó jelentését ma már leginkább úgy lehet leírni, hogy olyan, mint egy Pink Floyd-szám.

Persze, az a kifejezés, hogy egy "Pink Floyd-szám", eléggé vicces, hiszen ezek a számok 5-10 percesek is tudtak lenni, ami a 80-as években eluralkodott "radio-edit" hosszúságú diszkószámok világától teljesen idegen. A Pink Floyd "számok" leginkább egy-egy fázist jelentettek egy albumon, egy folyamatos zene, szimfónia egy-egy tételét.

A Pink Floyd elképesztően grandiózus zenét csinált, de erről jobb, ha nem a slágergyanús, és talán direkt és túl depresszív The Wall jut az eszünkbe. Gondoljunk a Carefully With That Axe, Eugene (Óvatosan azzal a baltával, Özsén), vagy az Echoes első és második részére. Ezek olyan trippek, amiket mindenképpen érdemes kipróbálni. Sokkal inkább grandiózusak ezek a zenék, mint monumentálisak, és valószínű, hogy egy klub pincéjében előadva is azok lennének.

Amíg napjainkban megszoktuk, hogy az előadók abszolút ego-tripben nyomulnak, és a színpadon minden erejükkel azon dolgoznak, hogy magukra tereljék a figyelmet, addig a Pink Floyd zenéje valami egészen másról szól. Egy magukon túli dologra irányítják a figyelmet, aminek az előterében ők csak kicsi mozgó fénypontok, akik teszik a dolgukat. Ez a magukon túli dolog természetesen teljesen megfoghatatlan, de biztos, hogy összefüggésben van azzal is, hogy a világegyetem mekkora bazi nagy. Amúgy tekinthetjük úgy, hogy nem magukra, hanem a zenéjükre irányítják a figyelmet, a közönség figyelmét, és ők csak "szolgálnak", tehát velük is ugyanúgy történik ez a dolog. Transz, transzcendencia, meg ilyenek vannak sűrűn a pakliban.

A Pomeii koncert egy igazán elképesztő Pink Floyd élmény, valószínűleg a létező leg-pink-floydabb Pink Floyd anyag, ami ma elérhető. Úgy jött létre, hogy a film rendezője, és kitalátora (ugyanúgy, mint ma is a videóklipeknél, ahol a rendező nemcsak rendezi, de ki is találja a videót) Adrian Maben megkereste a Pink Floyd-ot, hogy szívesen csinálna egy Pink Floyd-filmet. Azt még nem tudta, hogy mit akar, csak azt, hogy mit nem. Nem akart koncertfilmet, mint amilyen például a pár évvel korábban készült Bob Dylan-film is volt, és ami akkorra már beért műfaj lett, ami arról szól, hogy a közönség őrjöng a zenére, a zenészek játszanak, plusz mindez kiegészítve riport-jellegű dokumentum-felvételekkel. Egyszóval Maben egy "anti-Woodstock" filmet akart, közönség nélkül.

Egyszer már beszélt az együttessel, de csak abban maradtak, hogy majd hívják egymást. Aztán fél év múlva ismét megkereste őket, és ekkor már volt némi ötlete, egy kortárs művészeti montázsról, festményekkel, meg minden, de ahogy ezt a DVD-n is megtalálható interjúban elmondja, roppant boldog, hogy ebből az elképzelésből nem lett semmi.

Kicsivel később aztán a barátnőjével Olaszhonban vakációzott, és Pompei abszolút rajta volt a turista-menüjükön. Egyik este, amikor a pénztárcáját hiába kereste, rádöbbent, hogy valószínűleg ott eshetett ki a zsebéből az amfiteátrumban, ezért visszament. Éjszaka, nyár, csillagok, egy elpusztult város kövei, Adrian Maben rájött, hogy megtalálta, amit keresett: élő koncert egy üres ókori stadionban, közönség nélkül, nemcsak zseniális ötlet, de valami olyasmi is, ami a Pink Floyd zenéjéhez nagyon-nagyon illik. Így jött létre a láthatatlan koncert.

Ez a rendezői változat sok új felvételt tartalmaz az eredetihez képest, de új számokat nem. Az új anyagok vagy riport-felvételek, például a londoni stúdióban, miközben épp a Dark Side Of the Moon-t vágják. Vagy pedig plusz képek, melyeket az eredeti felvételek közé vágott be a rendező, a zene közben, más képek helyére. Ez utóbbiak roppant idegesítők tudnak lenni, különösen azok számára, akiknek volt szerencséjük korábban már látni az eredetit. Azért idegesítőek, mert a mindenféle NASA-s holdfelvételeken kívül vulkánkitörés-animációk, és 3-D Pompei városmodellek is szerepelnek, amik jobban elütnek a 70-es évek finom anyagaitól, darkbluemint a kockás általában a csíkostól. De mielőtt valaki dühöngésig fokozná ezt a csalódottságát, érdemes figyelmesebben elolvasni a menüt, mert kiderül, hogy bizony az eredeti koncertfilm is egy-az egyben rajta van a lemezen, szóval nem kevesebbet kaptunk, hanem többet.



A plusz felvételek, amiket a rendező bevágott a filmbe, hihetetlenül izgalmasak. A stúdiófelvételeken túl roppant kedves kis interjúkat is készített a tagokkal, melyeken mindannyian alaposan be vannak tépve (persze, láthatóan csak könnyű drogoktól). Nagyon jó látni, amikor David Gilmore fátyolos szemei mögül előadja, hogy a Floydot sokan talán túl drog-orientált zenekarnak látják, pedig nem az. A dolog szépsége, hogy ez a mondat, azzal együtt, hogy majdnem elneveti magát, teljesen meggyőző. Szemben bizonyos filmekkel, amiket napjainkban látunk, és amiken azt érezzük, hogy nem is emberek írták őket, hanem csak bizonyos "vegyszerek", ezeken a srácokon, akik még a "fucking" szót sem szívesen ejtik ki, abszolút látszott, hogy ez a zene teljesen belőlük jön, és nem a fűből. Egyébként érdekes, hogy a rock-kritikusok folyton az LSD-hatásával próbálták magyarázni a zenéjüket, ebből a kis dokumentum-anyagból azonban érezni lehet, hogy inkább "csak" fűről van szó (azért "csak", mert az LSD kemény drog, szemben a fűvel, ami könnyű). Elnézést ezért a drogokkal foglalkozó részért, de az embereknek joguk van látni, hogy hogyan éltek ezek a zenei óriások, és ez a rendezői változat egyébként is komoly hangsúlyt fektetett erre a motívumra. Amúgy persze meggyőződésünk, hogy rossz dolog drogot használni, és tudjuk, hogy noha a fű csupán csak könnyű drog, a fiatalok 90%-ánál a fű iránti lelkesedés révén a "keményebb" drogok mint a fű nagy testvérei jelennek meg, ugyancsak csábító színben, és ez tragédiákhoz vezethet.

Visszatérve, nagyon jó nézni a srácokat, amint pitét rendelnek a kantinban, söröznek és sütiket, meg osztrigát zabálnak, jó látni őket "élőben", nemcsak legendaként, és ezért feltétlenül megéri ezt a rendezői változatot is néhányszor megnézni, az a pár csúnya animáció jóval kevesebbet vesz le, mint amennyit ezek a részek hozzáadnak.

Ezekből a beszélgetős részekből megtudjuk, hogy kortársaik néha azzal vádolják őket, hogy ilyen jó szintetizátorokkal, meg ekkora zenei hi-tech apparátussal a hülye is tud zenét csinálni. Ezért magyarázzák el, hogy ők uralják, ők használják ezeket a cuccokat, ezek csak eszközök az ő zenész kezükben, amivel játszanak, zenélnek. Minket ugyan, 30 évvel későbbi fejeket már nem kell erről meggyőzniük, de ezzel a gondolattal is roppant érdekes volt találkozni. Azt is a saját szájukból halljuk, ahogyan a zenélésükre, a zenéjükre gondolnak, és ez meg is lep minket kissé. Ahelyett, hogy azt mondanák, hogy más zenét akartunk csinálni, mint körülöttünk mindenki (mert, hogy kábé ezt gondolnánk, ezt várnánk így visszatekintve), arról beszélnek, hogy a zenéjük abszolút rock and roll, és semmi más céljuk nincs, mint jól hazavágni a közönséget, olyan élménnyel, amilyet nem kapnak akárhol, akármikor. Tehát szó sem esik a "pszichedelikus rock-ról", a címkéről, amivel mi utólag illetjük a zenéjüket.

Amúgy maga a koncertfilm abszolút zseniális, és ne feledjük, a Pink Floyd srácok nem voltak hajlandóak play-back zenélni, ennek a gondolatát is visszautasították, tehát mindaz, amit látunk, tényleg élő, és ezt abszolút érezni is lehet. Ez a jó az igazi művészetben, hogy amíg a kicsivel kevésbé jó dolgokon csúnyán ki tud fogni az idő, nevetségessé válhatnak, addig az igazi dolgok 30 év távolából is ugyanúgy ütnek. Ahogyan ott gitározik a kölyök David Gilmore, félmeztelenül az amfiteátrumban, ahogy ott zenélnek a tűző napon, ahogy látjuk az ott dolgozó operatőröket, roppant különös és hátborzongatóan édes élményben lehet részünk. Vagy később, amikor a One Of These Days c. számot már sötétedés után játsszák el, eszméletlen jó, a szerencsés néző, most, itt az utókorban nem tud szóhoz jutni, annyira magával ragadja az a pillanat, ott 1971-ben. Ez az élmény pont a fordítottja annak, amikor egy politikus meghal, és utána folyton bevágnak a tévében részleteket róla, ahogy beszél, meg ilyenek, és mi zavarban vagyunk, mert az illető politikus pontosan ugyanúgy fest, mintha élne.

Ez a koncertfilm, így DVD formátumban pont az ellenkező élményt adja. Úgy érezzük, mintha ott lennénk, de az is egymillió százalék, hogy nem lehetünk ott, tehát tudatában vagyunk a távolságnak. Nézzük és hallgatjuk ezeket a "srácokat", a világ nagy zenészeinek e tiszteletbeli példányait, és abszolút ott vagyunk ezek a koncerten. Ott vagyunk egy olyan koncerten, aminek ott és akkor nulla darab nézője volt (leszámítva 6-8 környékbeli kisrácot, akik elbújhattak). Olyan ez, mint a kávé, amit a tengerbe öntenek világválságkor, csak itt nem anyagi érdektelenség az ok, és nem is megy se kárba, sem pocsékba. Ez sokkal inkább egy áldozat az isteneknek, az időnek, egy látszólag értelmetlenül elpazarolt példány, egy palackposta, aminek a vonal másik végén mi, nézők vagyunk a kedvezményezettjei.