Kapitány és Katona - A Világ Túlsó Oldalán

Russell Crowe-hoz a Gladiátor révén alaposan hozzánőtt a hadvezér karaktere, sőt még a csata előtti készülődés eszméletlen hangulata is. Hogy is felejthetnénk el azokat a fantasztikus jeleneteket a Gladiátor elején, na, nem mintha a folytatással valami gond lett volna. Azóta, hála Ridley Scott-nak, sokkal nagyobb felbontásban tudunk elképzelni történelmi eseményeket, élükön a csatákkal. Az első előítéletünk egyébként éppen az volt, hogy az egész film úgy néz majd ki, hogy nagyon durva csatajeleneteket fognak mutatni, szakadnak majd a végtagok, ömlik a vér, és persze a dobhártyánkat sem fogják kímélni. Amennyire nagyszerű film a Gladiátor, ugyanannyira fárasztó az "öncélú" erőszak. A Hazafi például, amely a Gladiátorral gyakorlatilag egyszerre jelent meg, a Ryan Közlegény-féle háborús iskolát egészen másképp alkalmazta (szerintünk öncélúan, töltelék gyanánt), és nem hogy a nyomába sem ért, de nálunk (cspv) még azzal is gondja volt, hogy a nézhető filmek közé bekerüljön. A Kapitány És Katona ilyenformán tényleg nagyon ellenszenvesnek tűnt, amíg meg nem néztük.

A film magyar címe teljesen rendben van, hiszen arról szól, hogy Russell Crowe nem csupán a hajó kapitánya, aki a tengerrel küzd, hanem katona is, aki az ellenséget akarja legyőzni. Bár igaziból kaphatta volna azt a magyar címet is, hogy "A Kapitány és a Doktor", lévén, hogy a film a kapitány, és a hajó orvosa közti roppant finom barátságról szól. A film a napóleoni háborúk idején játszódik, és Patrick O'Brian regényeiből, egyebek közt épp a Kapitány És Katona címűből készült (a film info-fájljánál számos érdekes dolgot lehet olvasni Patrick O'Brian-ről, és a filmről is). Egy biztos, ez a film bárkinek, akit érdekel a történelem, meghozza a kedvét, hogy elrohanjon a könyvtárba és Patrick O'Brian-nel felpakolva térjen haza.

A film nagyon jól van felépítve, roppant látványos, de a legjobb az benne, hogy a még történelmileg is korhű tengeri viharok, hajó-csaták (illetve, mivel két hajóról van szó, inkább összetűzések) érdekes módon nem a film előterét képviselik, nem a szemünk rágógumiztatása a céljuk, hanem aktív részét képezik a történet finom szövetének. Minden jó film ott kezdődik, hogy valamilyen szinten "borítja a kliséket". Peter Weir, a Kis Szemtanú rendezője ezt most úgy követi el, hogy a film elején bemutat nekünk egy kis kadétot, egy roppant aranyos kisfiút, akit természetesen "miszternek" kell szólítani, sőt, esetében, lévén nemesi származása, Russell Crowe lordnak is szólítja. A film számos Patrick O'Brian történet összeszövéséből áll össze, tehát nem meglepő, hogy több fontos cselekményszállal van dolgunk "egy nagy" cselekményszál helyett. Mégis meglepő rögtön a film elején ennek a kisfiúnak mint cselekményszálnak a bemutatása. Pszichológiailag úgy vagyunk rákészülve egy történelmi, háborús kalandra, hogy a főszereplőn kívül igyekszünk a lehető legkevésbé megkedvelni akárkit is, hiszen percek alatt elveszíthetjük. Erre rögtön az elején a nyakunkba varrnak egy ilyen elbűvölő fiatalembert, Blakeney-t (Max Pirkis) aki a maga 12 évével Nelson Admirálisról olvas, és arról rendelkezik, hogy ha meghal, hogy dobják be a tengerbe, amikor pedig le kell vágni a karját, derekasabban tűri a fájdalmat és az egész traumát, mint bármelyik felnőtt tengerész valaha. Mindez pozitív intő jel arra nézve, hogy nem egy buta háborús filmre ültünk be, csak ekkor még nem hiszünk a szemünknek.

A film gerincét képező cselekmény-motívum az a reménytelenül legyőzhetetlen ellenséges hajó, amelyik nagyobb, gyorsabb, modernebb, erősebb, és amelyik a film legelején majdnem végső csapást mér Russell Crowe hajójára. Amikor Russell Crowe az elején a ködöt fürkészi távcsövével, majd egyszercsak valami tüzes, vulkánkitörés-szerű villanást lát a sűrű köd mögül, az a néző számára is felejthetetlen élmény. Ágyúk tüzét látta, és mint tapasztalt hajós, tudta, hogy gyorsan mindenkinek a földre, illetve fedélzetre kell vetnie magát, így az ordítva kiadott parancs, hogy mindenki bukjon le, emberek tucatjainak menti meg az életét. Így indított az ellenséges hajó, ez az, ami miatt Russell Crowe annyira bepöccen, hogy végig üldözi egészen a Galapagos szigetekig, ahova az olyan kis, régi és sérült hajók, mint az övé, jobbára már meghívást sem kapnak.

A film fővonalát mégis a kapitány és a doktor barátságának cselekményszála képezi. A doktort nem más, mint kedvencünk, Paul Bettany alakítja (ezúttal barna hajjal), aki a Lovagregényben Chaucer szerepében tűnt fel, s tegyük hozzá, számunkra üstökösként. Az egész doktor vonal egyébként nagyon izgalmas. A Spektrumon épp most megy egy sorozat, amiben történelmi idők doktorairól, a gyógyításról és a traumatológiáról nagyon érdekes és izgalmas képet kaphatunk. Ehhez képest (is) igazán színvonalas tájékoztatást nyerünk filmünkben a korabeli medicina viszonyairól, pedig ez a film nem is egy ismeretterjesztő film, és ezért közben még ezer más dologgal is kell foglalkoznia. A doktor-vonal segítségével egyébként egy nagyon tudatos dramaturgiai csel van elhelyezve a filmben. Tudniillik, hogy vajon ki az a kém a hajón, aki révén az ellenség folyton tudomást szerez a hollétükről. A naiv néző azt hiszi, hogy nyomozás folyik, és ez az a rejtély, amit meg kell oldani, de közben ez az egész kém-sztori csak egy ártatlanul felröppentett lufi, és mi is most egyedül csak azért leplezzük le, mert nem tartjuk szép dolognak elvarratlan, esetleg elterelésnek szánt motívumok felvetését.

A doktor vonal annyira elemi, egyszerű és barátságos, hogy a végén, amikor az ember kijön a moziból, úgy érzi, legalább egy új életre szóló barátot szerzett magának (és akkor a kisfiúról még nem is beszéltünk). Másrészt pedig értetlenül nézünk azokra a mozi előcsarnokában arckifejezéseket szondázó mozinézőkre, akik egy szadista háborús film nyomait keresik rajtunk, miközben arcunkról leginkább egy romantikus film élménye olvasható le. Amikor a film egy bizonyos pontján kikötünk a Galapagos szigeteken, egy annyira emelkedett színvonalú férfibarátság jelenlétével szembesülünk, mint amilyet utoljára az Amerikai Anzix-ban láthattunk, amikor Fekete András a kocsmában a távolságmérésre tanítja Cserhalmi Györgyöt. Az Amerikai Anzix azért is érdekes, hogy eszünkbe jut, mert az pedig egy Ambrose Bierce-novella alapján készült, és Ambrose Bierce novellái nyilván tetszenének azoknak, akiknek ez a film, illetve Patrick O'Brian írásai tetszenek, szóval csak szólunk.

A film hibái között tartjuk számon, hogy néha elveszíti a cselekmény egyenes vonalú görgetésének lendületét, és "leakad" egy kicsit sztorizgatni. Van egy Jónás-történet a filmben, mellyel kapcsolatban, ha a forgatókönyv vitája folyna, támadni és védeni egyformán tudnánk, de a filmben végül is rosszul veszi ki magát. Az a baj vele, hogy túl kerek, túl elszigetelt, és így olyan, mintha a film közepébe beillesztettek volna egy másik filmet, akármilyen rövid is az. Ráadásul ez a Jónás-sztori eléggé egyszerű ahhoz, hogy a végén az ember ne is értse, miért rakták bele.

Mindent összevetve egy egészen barátságos filmmel van dolgunk, amit egy olyan néző is élvezett, akinek nem sok kedve volt hozzá. Reméljük a normális nézőket, akiknek határozottan kedvük van ehhez a filmhez, még jobban fel fogja dobni, és nem az lesz, hogy a film általunk pozitívnak titulált tulajdonságai náluk esetleg fordítva veszik ki magukat.