Dogville - A Menedék

Az első kellemetlen benyomás akkor ér minket, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy egy színpadias terepen fog játszódni ez egész "film", vagyis a dogmaság most éppen úgy néz ki, hogy egy színpadszerű sík területen krétával vannak megrajzolva a házak, és a színészek ezekbe lépnek bele, illetve ezekből ki. Már ekkor tudjuk, hogy ha nem Nicole Kidman lenne a főszereplőnő, az első félórában feladnánk a Lars von Trier agyával való birkózást. Művészfilm ide, vagy oda, az ember nincs mindig arra hangolva, hogy egy színházszerű filmfurcsaságot nézzen, ami vontatottan, soha véget nem érően zajlik, 177 percben.

Ezúttal hiába a csodás Nicole Kidman (akiért egyébként, másoktól jócskán lemaradva, kb. az Óráktól kezdtünk el rajongani), sőt, másik kedvencünk, Paul Bettany (Lovagregény, Egy Csodálatos Elme, Kapitány és Katona) jelenléte sem javít a helyzeten, és az első negyedóra után már úgy szenvedünk, mint egy kiskutya.

A filmidegen színpadi megoldást az utolsó percekig nem tudjuk megszokni, mint ahogy a folyamatos narrációt sem. A történet egyébként, ha kiragadjuk a természetellenes közegéből, eléggé elgondolkodtató. Az 1920-as évek végén egy Grace nevű fiatal, finom nő érkezik egy Isten háta mögötti kis amerikai faluba. Menekül valakik (gengszterek) elől, és a falu jóindulatára szorul, hogy a szegénységben élő emberek ne árulják el őt a búsás vérdíj fejében. A narráció szerint csupa jóravaló, becsületes ember él a kis településen, akiknek nincs szükségük a külvilágra, sőt, semmire azon kívül, amit a közösség tagjai nyújtani tudnak egymásnak. A helyi értelmiség szerepében (Tom) a bölcselkedő Paul Bettanyt látjuk, aki, úgy tűnik, csak nehezíti a dolgokat, és az egyértelműségeket is értelmetlenül megbonyolítja. Grace, Tom tanácsára felajánlja a szolgálatait a helyieknek, mindenkinek személyre szabott szolgáltatást nyújt, "segítség" gyanánt. Nem telik el sok idő, és Grace önzetlen segítségnyújtásából rabszolgamunka lesz, amit a jófej falusiak kíméletlenül behajtanak a lányon.

Lars von Trier nem áll meg itt, a dán rendező a végsőkig gonosz, puritán álszenteknek láttatja a falu népét, akik megalázzák, megerőszakolják Grace-t, sőt a végén még egy csörgővel felszerelt vas nyakörvet is rászerelnek a nyakára, nehogy meg tudjon szökni előlük, illetve a folytonos és egyre gyarapodó rabszolgamunka és erőszak elől.

Ha nem lenne ennyire elvakult von Trier, még talán célt is érhetne a filmje, ha máshol nem is, legalább az amerikai filmeket elutasító, "kemény művészfilm-vonalas" mozinézők körében. De ez nem jön össze: a Dogville egy parabola-szerű, színpadias, nulla filmhatású képződmény lesz, amit az alkotója láthatóan nem a leendő közönsége kedvére és élvezetére tervezett. Ráadásul számunkra még a film "dogmasága" sem teljesen megalapozott, mivel egy ilyen erőltetett színpadi megoldás még nem tesz egy filmet dogmafilmmé, sőt, szerintünk semmilyen filmmé sem. Ilyen körülmények között a színészi alakításokról szólni is kissé okafogyottnak tűnik, mivel úgy tűnik, mintha a híres, és alapvetően remek színészek (Kidmannen és Bettany-n kívül Lauren Bacall, Chloe Sevigny, és Stellan Skarskard) csak valamiféle szívességet tettek volna von Triernek, miközben ők maguk sem gondolnák komolyan, hogy a festett vonalakból álló szobákba való ki-és belépés, illetve a főhősnő válogatott kínzása valódi filmes játéknak számíthat.

Nicole Kidman persze rendelkezik egy olyan erős kisugárzással, ami miatt egy lakatlan szigeten is híre menne a tehetségének, úgyhogy ha másról nem is, az ő részvételéről mindenképp érdemes megemlékeznünk. Ő még ennyire anti-filmben is csodásan játszik, és bár az össz-végeredmény az élettől és a művészettől elég messzire elrugaszkodott, az ő finom alakja még ezt a filmet is besugározza. Paul Bettany már nem mozog ennyire jól a Dogville világában, ő esetlennek és inkább szorgalmasnak tűnik Tom béna szerepében, olyannak, aki jól betanulta a szövegét, de alapvetően nem érti, hova csöppent.

Ezzel egyébként nincs egyedül Bettany barátunk, mi, nézők is körülbelül ezzel a kérdéssel küszködünk, főként, miután 3 óra filmidő után sem érezzük úgy, mintha történt volna velünk valami érdekes. Valami jó, valami finomság, ami miatt általában érdemes mozira váltani egy őszi-téli sétát, zenehallgatást, vagy bármilyen más kellemes időtöltést. Von Trier meg jól leírta magát nálunk.