Nagydumás Kiscsajok

Ha innen nézzük, a romantikus gyerek-, sőt kislány-film irányából a dolgokat, gyakorlatilag már azon kell meglepődnünk, hogy mennyi minden "más" is szerepel a filmben a romantikus kislány-vonalon kívül. A film ugyanis két kislányból összegyúrva, Molly és Ray karakteréből (Britanny Murphy és Dakota Fanning). Molly elvileg nagylány, gyakorlatilag azonban ugyanolyan gyerek, mint Ray, aki nevét a Lorraine becézéséből nyerte. Molly, ugyanúgy, mint Ray, egy rockzenész apuka kislánya, ráadásul árva. Mindeddig mesésen élt az örökségéből, a zeneipar társasági életének egyik fénylő pontját képezte, mindenki imádta, még azután is, hogy az összes pénzét lenyúlta a könyvelője.

A bébiszitteri állás isteni szerencseként hullik az ölébe, az egyik lemezkiadó producernő gyerekére kell vigyáznia, aki naponta kirúgat legalább egy bébiszittert, de itt álljunk is meg egy pillanatra. Ez így leírva kicsit félrevezető lehet, mert nem valami rosszgyerek-vígjátékról van szó, amiben a gyerek csak visítozik, bömböl, meg zokog, hogy kirúgják a bébiszittert. Nem egy kénye-kedve szerint élő, kényeskedő kiskölyök szemétkedéseiről van szó, hanem egy nagyon is valóságos, komoly, sőt izgalmas helyzetről, amikor a gyerek nem hülye, csak kicsi, és ezt kikéri magának is.

Ray pont olyan, mint egy nagy nő kicsiben, mellesleg konkrétan még Uma Thurman-re is emlékeztet minket. Az agya, mint a penge, a nyelve pedig mint az agya, úgy vág. A létező legszofisztikáltabb életvitelt testesíti meg, érvei, megjegyzései, beszólásai elől nincs menekvés. Hatalmas és roppant kifinomult gondolati apparátussal dolgozik, és akármit is akar elérni, annak a szolgálatába állítja, egyszóval bárkit hazavág bármilyen vitában, és ahogy mondani szokták, nem igazán ejt hadifoglyokat.

Amikor például valamivel kapcsolatban Molly azzal érvel, hogy legalább kevesebb fát kell kivágni, Ray máris rázúdítja azt a szövegét, hogy pokolba a hippikkel, akik semmit nem tudnak, csak a fák miatt rinyálni, ahelyett, hogy bla-bla-bla. Egyszóval Ray komoly kihívás, pont olyan, mint a Doktor Szöszi Elle-je, vagy a Spinédzserek Cher-je, csak kicsiben, de tényleg. De ami a gyerek részét illeti a dolognak, az is teljesen rendben van, mert ilyen jó gyerekkaraktert utoljára az Apád-Anyád Idejöjjön! (The Parent Trap) c. filmben láthattunk.

A film attól igazán jó, hogy Molly ugyanúgy gyerek, mint Ray, sőt, még sokkal védtelenebb, mert neki már anyukája sincs, és szemben Ray-vel, akinek az apja "csak" kómában fekszik, az ő szüleit már soha semmi nem hozhatja vissza. A vígjátéki felszín alatt gyakorlatilag egy meglehetősen komoly és izgalmas világ rejlik, ami a nevetéstől ugyan nem veszi el a kedvünket, de abszolút megértjük a barátnőnket, aki időnként előkap egy-egy papírzsepit.

Molly egyetlen esélye, hogy ne rúgják ki, különben nem lesz egyetlen fillére sem. A felnőttek és a gyerekek közt a különbség általában az, hogy a felnőttek önállóbbak, arra normálisan senki sem gondol, hogy a felnőtteknek szükségük is van arra, hogy önállóbbak legyenek, mert hiszen sokkal védtelenebbek. Miközben Molly felnőttként próbál megkapaszkodni a felnőttek világában, gyerekként haverkodik a kis Ray-vel, és amikor körülnéznek a szobában, nem látnak mást, csak gyerekeket, saját magukat.

A filmben a nagy találmány nem is az, hogy rock-sztárok "koravén" gyerekeit látjuk, hanem az, hogy a romantikus gyerekfilmet egy fiatal lány történetével fifty-fifty sikerült összekomponálni, és minél inkább elmerülünk az egyikben, annál jobban hat ránk a másik, és viszont. Szóval egymás hatását erősíti ez a két komponens.

A másik nagy találmány a meglepően profi valóságérzék. Amikor Molly rábeszéli Ray-t, hogy beszélgessen az apukájával, aki a könyvtárszobában kómában fekszik, nem kifejezetten az történik, ami "romantikus gyerekfilmek" tucatjaiban történt volna, és ez azért nagyon sokat jelent. Ugyanígy említhetnénk Molly és egy srác szerelmi viszonyát, amely ugyancsak meglepően valóságos formában ábrázolta a konfliktusokat. A srác úgy érzi, hogy megfullad, ha még egy napot a lány lakásában kell töltenie. A lány először úgy érzi, hogy meghal, ha a srác még egy percet nála tölt, de amikor az menni készül, ez az érzés átcsap az ellenkezőjébe.

A srác a karrierjét akarja építeni, de az egyetlen jó számot jellemző módon pont akkor írja, amikor Mollyval együtt van, sőt, amikor még a lány tanácsát is megfogadja egy refrénnel kapcsolatban. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a srác nem fog egy szép napon ott aludni a kiadó producerénél, aki Ray anyukája. Az ebben a filmben a legjobb, hogy a kellemes meseszerűségen túl, amely persze olyan filmekre is jellemző, mint a Szakasz, vagy a Mátrix 1, vagy a Terminátor 2, a fontos fordulatoknál valahogy mindig a valóság irányába dől el.

Sajnos, nem áll módunkban elmesélni a film legvégét, pedig jó lenne, mert szinte minden kétséget kizáróan az év legaranyosabb jelenetéről van szó, s csak úgy, mint a film teljes egészére, erre a jelenetre is jellemző a nagyon profi stílus és arányérzék.

Annak ellenére, hogy egy édes kiscsaj szerepel benne, nemcsak a gyermekfilmek barátainak, de a csaj-filmek összes kedvelőinek is ugyanúgy nyugodt szívvel ajánlhatjuk ezt a filmet. Mert ez a bájos film egyszerre szól egy gyerekről és egy csajról, a kis Ray személyében, illetve egy csajról és egy gyerekről az ugyancsak nem túl nagy Molly személyében.