cspv logo
cspv szám: 59 / 04 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím re: Apám Beájulna cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 05 00403
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2004-01-16

Mona Lisa Mosolya

Mona Lisa Smile 2003.

Holt költő lányok
A jó filmek valahogy mindig ott és akkor találnak meg minket, ahol és amikor nem várjuk. Erről a filmről például okkal gondolhattuk, hogy egy erőltetetten romantikus, gyakorlatilag kosztümös történet, amelynek néhány csomag papír zsebkendő nőnézők általi elfogyasztásán kívül nem sok célja van. Ehhez képest nem kis meglepetést okozott ez az érzékeny és profi filmecske január kellős közepén.

Vannak olyan filmek, melyek egész egyszerűen nem jöhettek volna létre például 1999-ben, vagy még korábban, éspedig azért, mert akkor még másképp láttuk a filmeket. A Mona Lisa Mosolya is egy ilyen "haladó" film. Ha csak azokat a hiba lehetőségeket vesszük számba, melyeket simán elkövethetett volna, de nem követte el, már akkor minden okunk megvan rá, hogy felnézzünk erre a kedves, szép és tartalmas filmre, de először lássuk inkább mégis az aktív pozitívumait.

A Mona Lisa Mosolya kísértetiesen hasonlít a Holt Költők Társaságára: a konzervatív bentlakásos iskolába új tanár érkezik, Katherine Watson (Julia Roberts) személyében, akit a történetet mesélő finom női hang eleve úgy mutat be, hogy ő az, aki majd jól felforgatja az iskola életét, miközben 1953-at írunk. Azt hinnénk, hogy csak hátra kell dőlnünk, és várnunk, hogy miféle összezörrenések lesznek a világias, nyílt és természetes, fiatal és szép tanárnő, valamint az idős és merev és konzervatív tanárok között. De a film egy ennél sokkal izgalmasabb kalandot tartogat a számunkra. Közhelyek és felületes megnyilvánulások helyett a filmnek sikerül valódi konfliktusokra koncentrálnia.

Vegyünk mindjárt egy példát. Amíg a legtöbb filmben egy tanárnő elkezdene beszélni valamit a tananyagról, majd utána éppen kicsöngetnének, összecsapná a jegyzeteit és azt mondaná, "na, legközelebb majd innen folytatjuk". Itt rendes igazi órákat látunk, valódi, tökéletesen érthető mondanivalóval. Valódi párbeszédek, valódi kérdések, és igazi válaszok hagyják el a szereplők száját, és a feszültség is valódi.

Már az első órán kiderül Julia Roberts számára, hogy diákjai szó szerint mindent megtanultak a könyvből, az egész éves tananyagot, hozzá az összes kiegészítő olvasmánnyal. Vagyis nincs szükség rá, nem tud mit oktatni nekik. Innen indul a pályája. A következő jelenetek során, a következő órákon nagyon ügyes, okos és kemény eszközökkel szerzi meg magának és a művészettörténetnek a figyelmet. Nyers húst ábrázoló festményt mutat, egy esküvői fotót, melyet egy neves fotós készített, egy gyerekrajzot, amit ő maga rajzolt kiskorában, és percek alatt kizökkenti az egész pengeagyú társaságot kőkemény, bebetonozott pozíciójából. Pengeagyúnak azért nevezhetjük őket, mert ebben az iskolában az USA akkori legokosabb női tanultak. Számunkra az a lényeges és egyben meglepő, hogy mindenféle műbalhék és műdialógok helyett, egy igazán élő és izgalmas világba csöppenünk.

A filmnek minden porcikája roppant profi arányérzékkel van megkomponálva. Ennek eredményeképpen régi és dohos iskolaszag helyett valódi friss levegő árad felénk a vászonról, mintha mi is ott lennénk. A film főkonfliktusa sem egy jelentéktelen darab, csak úgy, mint a film címe, maga. A "Mona Lisa Mosolya" arra utal, hogy ott van ez a mosolygó nő, de vajon boldog-e? A válasz pedig az, hogy "ki tudja, kit érdekel, lényeg, hogy mosolyog". Ennyi. Ennyit a nőről.

A film bizony nem mást vesz célba, mint az 50-es évek antifeminin világát. Julia Roberts bizony nem más felületen ütközik meg a lányokkal és az iskola vezérkarával, mint hogy ez az iskola egy iskolának álcázott lánynevelde, amely technikailag fenntartja látszatát annak, hogy a nők élhetnek és élnek is a tanuláshoz való jogukkal, közben pedig csak szorgos kis feleségeket képeznek ki az iskola falai között.

Ez azért egy eléggé komoly dolog, gyakorlatilag telitalálat. Az 50-es évekkel szemben masszív 1:0 a film javára.

A film nagyon finom jelenetekből épül fel, nagyon jó a lejtése is, (a cselekmény könnyedén és gyorsan halad előre), ezen felül meglepő mértékben átélhető, egyszóval nagyon rendben van. Az osztály tagjaiból természetesen kiemelkednek különféle személyek, egyikük jobb, mint a másik. Kirsten Dunst-ot például egy kanál vízbe is hajlamosak lennénk belefojtani - a film háromnegyedéig, de ne feledjük, ez is abszolút annak köszönhető, hogy jól alakítja a karakterét. Mellesleg, minden kiemelt karakter meglehetős finomsággal van kidolgozva. Julia Stiles karaktere a kedvencünk, de nem kis meglepetést okoz a Maggie Gyllenhaal által alakított lány sem, aki az adott pillanatban (direkt nem bocsátkozunk részletekbe) ahelyett, hogy a vipera Dunst nyakának esne, megöleli őt, a mozinézők legnagyobb meglepetésére (mert hozzá vagyunk szokva bizonyos, mára már kissé elavult fordulatokhoz). A szereplők közül a legkellemesebb meglepetés mégis maga Julia Roberts, akivel kapcsolatban simán el tudtuk volna képzelni akár azt is, hogy nem ő az igazi erre a szerepre, közben persze jól kiderült az ellenkezője.

A filmnek minden része a helyén van, és számos hiba elkövetéséről mondott le - szemmel láthatóan kristálytiszta tudatossággal, amint az elején erre már céloztunk, és amikből most fel is sorolunk párat. Ahhoz képest, hogy az Oscar-díjas Holt Költők nyomdokaiba lépett, egy milligramm Oscar-nyerési erőlködés sem érződik a filmen, e célból sem követett el egyetlen kompromisszumot sem. A film vége felé természetesen szavazni kell arról, hogy Julia Roberts maradhat-e az iskolában, vagy mennie kell, és ez is a vártnál, a várhatónál kábé milliószor jobban van megoldva. Öngyilkosságok terén is, ha lehet ilyet mondani, egészen humánus a film, pedig ne feledjük, egy jó helyen elhelyezett öngyilkosság bármelyik drámának szárnyakat ad. Julia Stiles karakterének végső sorsa pedig az, ami miatt ez a film egyszerűen csúcs. Anélkül, hogy részleteket árulnánk el, felveszik a Yale-re, kérdés, hogy él-e ezzel a lehetőséggel, vagy sem. A film pedig azért profi, mert nem elsősorban úgy van megkomponálva, hogy a nézők megkapják a kötelező összetételű öröm-bánat koktélt, happy és kevésbé happy cselekményszál végződések formájában. Ehelyett a film úgy épül fel, hogy a néző a lehető legprofibb, legfinomabb képet kapja az 50-es évekről.

Meglepően jó film, átütően jól ábrázolt érzésekkel és egy közvetlen formában átélhető történettel, tényleg nemcsak egy kedves és szép film, de feltűnően friss és tartalmas is.

-zé-
2004-01-16
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28