Tizenhárom

Tininek lenni nem egy könnyű dolog, már csak azért sem, mert amikor valaki tini, azt sem tudja, mi van. Körülbelül olyan, mint egy akciófilmben, amikor, mondjuk valaki felébred, és egy száguldó járműben találja magát, és azt sem tudja, hol van, hol a kormány, és hogy egyáltalán kicsoda ő, és hogy kerül oda. A tinik, ahelyett, hogy élveznék, hogy ilyenkor életük egyik legszebb részét élik, általában egy meglepően kínos és stresszes időszakot mondhatnak magukénak, különösen, ha lányok. A Tizenhárom ezt az időszakot mutatja be, mindössze annyi turbó-tényezővel, hogy a főszereplő tinilány, Tracy egy normálisan szegény családban él, apa nélkül, Los Angelesben.

Az emberek mintha egy másik bolygóról érkeztek volna, amikor tinikorba lépnek, egyszerre megvadulnak, mindenféle belső programok indulnak el bennük, és nem tehetnek semmi mást, csak sodródnak az eseményekkel.

Tracy egy napon arra ébredt, hogy beindult a tinikora. Egyik reggel a konyhában felolvas egy verset az anyjának, amit maga írt, és maga sem ért igazán, az egész csak egy homályos érzés. Később rájövünk, hogy itt kezdődött az egész, és hogy innentől kezdve semmi sem az, mint azelőtt volt. Kicsivel később Tracy irtózatos nagyot ég az isiben, amikor a menő csajok egyike megjegyzést tesz a gyerekes mintázatú zoknijára. Legszívesebben a föld alá süllyedne ott, abban a másodpercben. Aznap, amikor hazamegy, kidobálja az összes gyerekes holmiját a kukába, macikat, babákat, hülye zoknikat, idióta képeket a faláról, mindent, és megkéri az anyját, hogy menjenek el vásárolni néhány nőiesebb holmit.

A film elképesztően jó, kezdve ott, hogy a Tracy-t alakító színészlány, Evan Rachel Wood egyszerűen tökéletes a szerepére. Borzasztóan tudja szégyellni, utálni magát, és az adott helyzetet, plusz roppant tiszta egyéniség, és még gyerekes is, de ott van benne egy vad bombázó lány is. Tetejébe mindennek, hihetetlenül érzékeny.

Anyja, Mel, akit Holly Hunter alakít, egy fodrásznő, aki a házában fogadja a klienseit, és aki elvált, de van egy szerelme, akit éppen mostanában engednek ki az elvonóról, mert crack-függő volt. Holly Hunter, aki a filmet annyira szerette, hogy producelte is, nem kicsit alakít ebben a filmben. Az, hogy a keze koszos, a körmei le vannak töredezve és feketék, csupán hab a tortán, annyira autentikusan adja elő az egyszerű Los Angeles-i anyát.

Roppant jó a film történetvezetése is, annyira pontos és találó jelenetek vannak benne, hogy akár a tinikor bibliájának is lehetne nevezni. Miután Tracy és az anyja beszereznek néhány menőbb cuccot, Tracy megjelenik az isiben, és odabilleg a legnagyobb menő csaj mellé, akit Evie Zamorának hívnak. Evie végigméri Tracy-t, "leszkenneli", és megdícséri, hogy dögösen néz ki, és megadja neki a telefonszámát, hogy Tracy hívja fel, elmehetnének shoppingolni. Egyszerűen nehéz még csak elképzelni is, hogy ez mit jelent Tracy-nek, de ezért remek ez a film, mert jól megmutatja nekünk.

Innentől kezdve beindulnak a dolgok, Tracy elkezd nagylánnyá, dögös csajjá válni, mégpedig olyan nagy sebességgel, mintha zuhanna. Egyik jelenetből sodródik a másikba, egyáltalán nem ura a helyzetnek, az egész élete felfordul, közben úgy tűnik, hogy minden beindul, és minden "jó lesz", máskor ugyanezek a hatalmas hullámok éppenséggel a földhöz döngölik, és Tracy fájdalmában és iszonyú csalódottságában a csuklóját vagdossa.

A történet sebészi pontossággal halad előre, és azt is megjegyezzük, hogy ez a film nem tol ki velünk, nem élvezkedik azon, hogy a dolgok akár rosszra is fordulhatnak, és technikailag nem pusztítja ki kedvenc szereplőinket. A profi történetvezetés azonban még nem mond el mindent a filmről, hiszen ennél jóval többről van szó. A film nem azt csinálja, hogy elénk tárja "a szokásos menetet", hanem ehelyett a világ legmeredekebb, legfantáziadúsabb, legsúlyosabb jeleneteit bontakoztatja ki a szemünk láttára, és mi ezeken az extrém jeleneteken belül ismerhetünk rá abszolút a "szokásos menetre".

Az Evie Zamora-vonal például egy rendes kis thrillernek, kriminek is beillene, annyira jól van kitalálva, felépítve, meg minden. A lány olyan meredek, szociopata dolgokat, olyan súlyos fordulatokat produkál, hogy az összes hajunk az égnek áll. Közben az anyja sem semmi, ő már valódi szürreál, egy lepusztult táncos-színésznő, aki alkoholista, és felvarratja az arcát, és amíg be nem heged, úgy néz, ki, mint akinek levágták a fülét, David Lynch filmjeibe kívánkozó kis család.

Az Evie Zamorát alakító fiatal színésznő, Nikki Reed, Cindy Crowford 2004-es tini-verziója, és ez élete legelső filmje. Evie Zamora az a fénylő és ragyogó alma, a csábítás almája, amit Tracy gyermekkorának édenkertjébe belógatnak, és amelybe beleharapva Tracy többé már nem lesz gyerek, és mindentől szabadulni akar majd, ami korábbi életére emlékezteti. Mindenki Evie Zamorát szereti, mert ő a legdögösebb csaj, Tracy is őt imádja, és az első perctől arra törekszik, hogy pontosan olyan legyen, mint Evie. A film története tulajdonképpen nem más, mint Tracy kalandja Evie-vel. Evie révén Tracy úgy lép ki addig életéből, mint más egy papucsból a medence partján, hogy aztán álomszerű siklásba kezdjen Evie mellett, keresztül mindenen és mindenkin. Mi, nézők pedig abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy Tracy álom-utazását magán kívül, mi egyszerre láthatjuk olyan édesnek és varázslatosnak, mint amilyennek Tracy belülről, és olyan életveszélyesnek és lepattantnak, mint amilyennek csak kívülről lehet látni.

A film eszméletlenül gyönyörűen van fényképezve, a Traffic óta nem láthattunk ilyen szépet, és most nem csupán a film egyik látványos betépés jelenetére gondolunk a kivilágított parkban, a gyep-permetezők vízfüggönye előtt. Ez a kamera egész egyszerűen él, a remek kamerához pedig ugyancsak remek zenék társulnak. Igazi utazás ez a film, amely során hol izgulunk, hol élvezzük, hol egyszerűen kővé meredve bámuljuk, hogy milyen változatos módokon tud a sors sújtani egy ártatlan tinit, aki csak azt szeretné, ha része lehetne az általa imádott menő fejek világának. A film legjobb tulajdonsága egyebek közt az, hogy vicces, legalább is, az emberek végig nevetik, mint a Trainspottingot, miközben persze eszméletlenül komoly és durva dolgokról van benne szó.

Láthatjuk, ahogyan Tracy teljes erejével próbál elrugaszkodni attól, ahonnan jön, az anyjától, attól a háztól, a gyerekkorától, és ugyanekkora gőzzel szeretné magát belevetni abba az álomszerű világba, ahol minden a helyén van - és ez nem kis élmény, ilyet nem láthatunk minden filmben. Megtudhatjuk, mennyire szédítően vad és finom érzés tininek lenni, máskor pedig annak vagyunk szemtanúi, hogy Tracy azt kívánja, bárcsak ott helyben megnyílna alatta a föld, és elsüllyedhetne. A tiniélet hullámhegyeivel, csúcsaival és szédítő mélységeivel ismertet meg mindenkit ez a film, még a tiniket, és az őket nevelő szülőket is, és ez nem semmi.

Nemcsak borzasztóan élvezetes, hanem ugyanennyire tanulságos is a film, adott esetben, vicc nélkül, életeket menthet. Hosszú idő után végre egy olyan film, amit többször is meg akar nézni az ember.