Pofa Be!

A Pofa Be egy kivételesen vicces film, bár ennek az okát nehéz lenne pontosan lekövetnünk. Számunkra is meglepő, hogy nekünk, akiknek jobb esetben egy-egy filmnél max. 5-6 nevetési hely adódik, most szinte megállás nélkül kacagnunk kellett, egy idő után már szinte függetlenedve az egyes jelenetektől, és feloldódva a totális szórakozásban. Ebben persze nagy segítségünkre volt Gérard Depardieu (Quentin) végletekig bugyuta kifejezésű arca, Jean Reno (Ruby) kimértsége, illetve a kettejük alkatának remek hangulatú keveredése.

Depardieu állítólag egy jó színész, bár erről minket még csak elvétve tudott meggyőzni, ezúttal viszont egy minden szempontból hibátlan színészi munkát végzett. Egy egyszerű, kissé alacsony IQ-val rendelkező, sokat beszélő, de annál inkább jóindulatú és jószívű fickót kellett eljátszania, és ő pontosan ezt is tette. Bugyuta volt, kedves, idegesítő, és mindezekkel együtt roppant vicces. Égnek álló haja, tágra nyílt szemei, és folyamatosan érdeklődő pillantása egy remek kombinációt alkottak azzal a szakadatlan szövegeléssel, amit ontott magából a teljes filmidő alatt, gondolkodás és mérlegelés nélkül. Miközben a legmélyebb nézői részvétünket vívták ki a körülötte levő "áldozatok", szinte gyerekes izgalommal vártuk, mi sül ki abból, ha bőbeszédű Quentint egy cellába zárják a nagyon hűvös, és mellesleg hallgatási fogadalmat tett Rubyval. Belátjuk, hogy ilyen meglehetősen egyszerű eszközökkel is meg tudott fogni minket a film, de az is igaz, hogy Depardieu most csúcsformájában volt idétlen, Jean Reno pedig remekül asszisztált partnere felsőfokú hülyeségéhez.

Egyébként az is ritka, hogy a francia filmek két nagy sztárja egy közös filmben szerepel, és nemcsak hogy pompásan megférnek egymás mellett, de még olyan jól egymásra is tudnak hangolódni, mint mondjuk, Belmondo és Delon tette legutóbb a Két Apának Mennyi a Fele c. (kicsit béna) vígjátékban.

Egyébként maga a történet utólag ötletesnek, de nem túl árnyaltnak tűnik, bár rögtön hozzá is tennénk, hogy valószínűleg nem is ez volt a cél. Léteznek jól kidolgozott sztorival rendelkező filmek, de azokon viszont nem biztos, hogy ennyit tudunk nevetni.

A két főszereplőnket munka közben pillantjuk meg először, mindketten illegális módon próbálnak meg sok pénzt szerezni, de a bűnözési stílusuk ugyancsak különböző. Quentin kedves és közvetlen még a banki alkalmazottakkal is, és hajlamos rablás közben elfeledkezni arról, hogy éppen nem egy jó kis kávézgatásra ugrott be az újdonsült haverjaihoz. Ruby már sokkal profibb, ő vérbeli bűnöző, persze a jó fajtából, aki nem ont vért, csak a végtelenített dél-tengeri pihenésre szerzi meg így a betevőt. Akár így, akár úgy, végül mindketten egy sittre kerülnek, talán csak azzal a különbséggel, hogy Rubynak sikerül elrejteni a rabolt 20 millió dollárját, mielőtt még hűvösre kerülne. És innen indul voltaképp az egyszerű, de vicces történet kettejükről, illetve arról, hogy Quentin mi mindenre nem képes azért, hogy megvédje Rubyt, az egyetlen igazi barátját, akivel ő már az első percekben megtalálta a közös hangot (ami azért is érdekes, mert Ruby hallgatási fogadalmat tett magában, és a fecsegő cellatársát sem méltatta figyelemre). Rubyt egy hírhedt gengsztervezér akarja megöletni (és elszedni a dugipénzét), és viszont, Ruby is bosszút akar állni ezen a maffiózón a szerelme megöletése miatt. Ezért ki kell szöknie a börtönkórházból, és ezen ponton aktivizálódik "kéretlen barátja", aki ettől a pillanattól nem tágít melőle, galibát galibára halmoz, de közben töretlenül halad előre az álma felé, ami nem más, mint egy kocsma megnyitása " a két baráthoz", Rubyval közösen, a saját szülővárosában.

Nem véletlen, hogy ennyire tetszett nekünk ez a film, most, utólag, miután megtudtuk, hogy ki volt a rendező-forgatókönyvírója (Francis Veber), már minden világos. Francis Vebernek köszönhettük többek közt fő kedvencünket, A Jaguár-t, Jean Reno-val és Patrick Bruellel a főszerepben (amit akárhányszor meg tudunk nézni újra és újra, és mindig nagyon élvezzük), vagy a kevésbé jó, de még mindig működőképes Addig Jár a Korsó a Kútra...c. vígjátékot (Gérard Depardieu és Daniel Auteuil párosával), de ide tartoznak a klasszikus '70-es-'80-as évekbeli Pierre Richard-vígjátékok is (Balekok, Négybalkezes).Veber tehát egy ügyes fickó, és a könnyed műfajban láthatólag nagyon otthon van.

A film vége kicsit furcsa lett, úgy látszik, a forgatókönyv nem tartott ki a legvégéig, mert csak így történhetett meg, hogy egy A Tökös, A Török, Az Őr...-szintű, erőltetett és lezáratlan utolsó perceket tudhat magáénak a film. Bár az utolsó percek mindig nagyon fontosak egy filmnél, most még ezt is hajlandóak vagyunk kicsit könnyedebben venni, mint szoktuk, talán cserébe az addigi szórakoztatásért.

Mit mondhatnánk mást, egy kedves és vicces vígjáték a Pofa Be, ami nem csinál sok mindent, csak elűzi az esetleges rosszkedvünket, felszabadítja a nevetőizmainkat, és a 85 perc leteltével könnyed hangulatban bocsájt minket utunkra. Ami már szép teljesítmény.