Mona Lisa Mosolya

Vannak olyan filmek, melyek egész egyszerűen nem jöhettek volna létre például 1999-ben, vagy még korábban, éspedig azért, mert akkor még másképp láttuk a filmeket. A Mona Lisa Mosolya is egy ilyen "haladó" film. Ha csak azokat a hiba lehetőségeket vesszük számba, melyeket simán elkövethetett volna, de nem követte el, már akkor minden okunk megvan rá, hogy felnézzünk erre a kedves, szép és tartalmas filmre, de először lássuk inkább mégis az aktív pozitívumait.

A Mona Lisa Mosolya kísértetiesen hasonlít a Holt Költők Társaságára: a konzervatív bentlakásos iskolába új tanár érkezik, Katherine Watson (Julia Roberts) személyében, akit a történetet mesélő finom női hang eleve úgy mutat be, hogy ő az, aki majd jól felforgatja az iskola életét, miközben 1953-at írunk. Azt hinnénk, hogy csak hátra kell dőlnünk, és várnunk, hogy miféle összezörrenések lesznek a világias, nyílt és természetes, fiatal és szép tanárnő, valamint az idős és merev és konzervatív tanárok között. De a film egy ennél sokkal izgalmasabb kalandot tartogat a számunkra. Közhelyek és felületes megnyilvánulások helyett a filmnek sikerül valódi konfliktusokra koncentrálnia.

Vegyünk mindjárt egy példát. Amíg a legtöbb filmben egy tanárnő elkezdene beszélni valamit a tananyagról, majd utána éppen kicsöngetnének, összecsapná a jegyzeteit és azt mondaná, "na, legközelebb majd innen folytatjuk". Itt rendes igazi órákat látunk, valódi, tökéletesen érthető mondanivalóval. Valódi párbeszédek, valódi kérdések, és igazi válaszok hagyják el a szereplők száját, és a feszültség is valódi.

Már az első órán kiderül Julia Roberts számára, hogy diákjai szó szerint mindent megtanultak a könyvből, az egész éves tananyagot, hozzá az összes kiegészítő olvasmánnyal. Vagyis nincs szükség rá, nem tud mit oktatni nekik. Innen indul a pályája. A következő jelenetek során, a következő órákon nagyon ügyes, okos és kemény eszközökkel szerzi meg magának és a művészettörténetnek a figyelmet. Nyers húst ábrázoló festményt mutat, egy esküvői fotót, melyet egy neves fotós készített, egy gyerekrajzot, amit ő maga rajzolt kiskorában, és percek alatt kizökkenti az egész pengeagyú társaságot kőkemény, bebetonozott pozíciójából. Pengeagyúnak azért nevezhetjük őket, mert ebben az iskolában az USA akkori legokosabb női tanultak. Számunkra az a lényeges és egyben meglepő, hogy mindenféle műbalhék és műdialógok helyett, egy igazán élő és izgalmas világba csöppenünk.

A filmnek minden porcikája roppant profi arányérzékkel van megkomponálva. Ennek eredményeképpen régi és dohos iskolaszag helyett valódi friss levegő árad felénk a vászonról, mintha mi is ott lennénk. A film főkonfliktusa sem egy jelentéktelen darab, csak úgy, mint a film címe, maga. A "Mona Lisa Mosolya" arra utal, hogy ott van ez a mosolygó nő, de vajon boldog-e? A válasz pedig az, hogy "ki tudja, kit érdekel, lényeg, hogy mosolyog". Ennyi. Ennyit a nőről.

A film bizony nem mást vesz célba, mint az 50-es évek antifeminin világát. Julia Roberts bizony nem más felületen ütközik meg a lányokkal és az iskola vezérkarával, mint hogy ez az iskola egy iskolának álcázott lánynevelde, amely technikailag fenntartja látszatát annak, hogy a nők élhetnek és élnek is a tanuláshoz való jogukkal, közben pedig csak szorgos kis feleségeket képeznek ki az iskola falai között.

Ez azért egy eléggé komoly dolog, gyakorlatilag telitalálat. Az 50-es évekkel szemben masszív 1:0 a film javára.

A film nagyon finom jelenetekből épül fel, nagyon jó a lejtése is, (a cselekmény könnyedén és gyorsan halad előre), ezen felül meglepő mértékben átélhető, egyszóval nagyon rendben van. Az osztály tagjaiból természetesen kiemelkednek különféle személyek, egyikük jobb, mint a másik. Kirsten Dunst-ot például egy kanál vízbe is hajlamosak lennénk belefojtani - a film háromnegyedéig, de ne feledjük, ez is abszolút annak köszönhető, hogy jól alakítja a karakterét. Mellesleg, minden kiemelt karakter meglehetős finomsággal van kidolgozva. Julia Stiles karaktere a kedvencünk, de nem kis meglepetést okoz a Maggie Gyllenhaal által alakított lány sem, aki az adott pillanatban (direkt nem bocsátkozunk részletekbe) ahelyett, hogy a vipera Dunst nyakának esne, megöleli őt, a mozinézők legnagyobb meglepetésére (mert hozzá vagyunk szokva bizonyos, mára már kissé elavult fordulatokhoz). A szereplők közül a legkellemesebb meglepetés mégis maga Julia Roberts, akivel kapcsolatban simán el tudtuk volna képzelni akár azt is, hogy nem ő az igazi erre a szerepre, közben persze jól kiderült az ellenkezője.

A filmnek minden része a helyén van, és számos hiba elkövetéséről mondott le - szemmel láthatóan kristálytiszta tudatossággal, amint az elején erre már céloztunk, és amikből most fel is sorolunk párat. Ahhoz képest, hogy az Oscar-díjas Holt Költők nyomdokaiba lépett, egy milligramm Oscar-nyerési erőlködés sem érződik a filmen, e célból sem követett el egyetlen kompromisszumot sem. A film vége felé természetesen szavazni kell arról, hogy Julia Roberts maradhat-e az iskolában, vagy mennie kell, és ez is a vártnál, a várhatónál kábé milliószor jobban van megoldva. Öngyilkosságok terén is, ha lehet ilyet mondani, egészen humánus a film, pedig ne feledjük, egy jó helyen elhelyezett öngyilkosság bármelyik drámának szárnyakat ad. Julia Stiles karakterének végső sorsa pedig az, ami miatt ez a film egyszerűen csúcs. Anélkül, hogy részleteket árulnánk el, felveszik a Yale-re, kérdés, hogy él-e ezzel a lehetőséggel, vagy sem. A film pedig azért profi, mert nem elsősorban úgy van megkomponálva, hogy a nézők megkapják a kötelező összetételű öröm-bánat koktélt, happy és kevésbé happy cselekményszál végződések formájában. Ehelyett a film úgy épül fel, hogy a néző a lehető legprofibb, legfinomabb képet kapja az 50-es évekről.

Meglepően jó film, átütően jól ábrázolt érzésekkel és egy közvetlen formában átélhető történettel, tényleg nemcsak egy kedves és szép film, de feltűnően friss és tartalmas is.