Nincs Mese

Ez a harmadik lehetőség az, amikor egy film annyira magyar, hogy külföldiek nem igazán értenék, ám mi, hazaiak annál jobban. Nos, a Nincs Mese pontosan ezt a minőséget célozza meg.

A Magyar Népmesék-tévésorozat mintájára kezdődik, egy fotelban ül a hazai mesemondó bácsi, hatalmas meséskönyvvel a kezében, ő lesz a történetmondónk. De mielőtt azt hinnénk, hogy egy gyermeteg szórakozásban lesz részünk, hirtelen beindul egy kemény zene, majdnem kemény rock, és percek alatt egy autós gyorsulási versenyen találjuk magunkat, ahol a nagyon kemény csávók lenyomják a kevésbé keményeket. Egyetlen másodpercig sem kétséges, hogy ez a két végletes kategória, a "gyermeteg" és a "kemény" világ, a film által ránk erőltetett ellentétpárok. Minket nem zavart volna, ha egy mesemondó bácsi végig ízes magyar parasztmeséket nyom, éppenséggel a Magyar Népmesék-sorozat egy kiváló minőségű magyar áru. Egyszóval nem volt rá szükségünk, hogy ebből a "gyermeteg" világból kitörjön a film a kemény világba. Mellesleg ez a kitörés csak percekig tartott. Hiszen a film mindvégig egy együgyű szegénylegény kalandjairól szól, aki végül el kell, hogy jusson a király udvarába is, meg minden.

Ez a film annyiban jó, hogy a tulajdonképpen befutott videóklip rendező (magyar klipek) Lóth Balázs sok-sok fiatal álmát valósította meg kitartásával. Nagyon sokan álmodoznak egy nagy első filmről, ám fura reciprocitást követve annál kevesebben jutnak el odáig, hogy azt meg is valósíthassák. A felnőttebbek folyton le akarják beszélni a fiatalokat, mondván, hogy sok pénz, sok idő, sok energia, és ha meg befektetnének sok pénzt, akkor pedig felmerülne az igény, hogy a jegyeket el is lehessen adni. Aztán itt van az ilyen fiatalos alkotások jellemzője, hogy egy nagy egyveleg, ami nem igazán áll össze filmmé, hiszen fiatal korában az ember mindent bele akar pakolni az egyetlen első filmjébe. Ha belegondolunk, ebből a szempontból nem is hülyeség a főiskola, ahol a fiatalokat megóvják a dadogástól, attól, hogy egyszerre túl sokat akarjanak mondani, és végül semmi se jöjjön ki a filmjükön. Nos mindegy, akárhogyan is van, ha úgy vesszük, ha onnan nézzük, ahol egy leendő első filmes áll, akkor bizony ez csúnya összeesküvés, hiszen ha végül sosem készülnek el ezek az első-első filmek, akkor honnan lehet tudni, hogy rosszak lennének? De tényleg, nem kis igazság van ebben.

Lóth Balázsnak végül sikerült keresztül vinnie mondjuk így, az álmát, és ez nagyon szép dolog. A másik dolog, amit feltétlenül pártolnunk, sőt, értékelnünk kell, az az, hogy ez a film nem a szokványos mondanivalókat fejezte ki, ráadásul nem is a szokványos csatornákon, módokon. Nagyon pozitív, ha valakinek van valami történet a fejében, és hagyja, hogy az, mint valami patak, az elem erejével találja meg a saját útját a kifejezéshez. A svédek járnak így el a lakótelepeknél, nem fektetnek le járdákat a lakók számára, hagyják, hogy azok maguk tapossák ki az ösvényeket, s abból lesz majd a járda.

A Nincs Mese úgy viselkedik, mint valami paródiafilm, amivel csak az az egyetlen baj, hogy nem tudni, mit akar parodizálni. Semelyik jelenete sem komoly, sőt, úgy tűnik, mintha direkt vígjátéknak szánták volna, bár igazán humoros részekre hiába várunk, mégis van jó pár hely, ahol azért lehet nevetni. Olyan, mint valami Benny Hill-show - feldolgozás, gimnazista stílusban, kicsit, mint amilyen a Filmmúzeumon napjainkban látható Suli-buli.

Nem akarunk úgy beszélni erről a filmről, mintha a Men In Black-ben Linda Fiorentino valami furcsa lényt boncolna, de a Nincs Mesének három jól elkülönülő része van. Az "eleje", amikor bevezetik ezt a szegénylegényes sztorit, kvázi itt kapaszkodik meg az egész film, mégpedig leginkább azzal, hogy paródiaként adja el magát.

A második "elkülönülő rész" egy valóságshow-paródia. Itt még az igazi elmés amatőr filmekre jellemző módon ábrázolják a dolgokat, például a Diák Szigeten ücsörög a srác, és ehhez van hozzávágva a tévéshow műtermi felvétele, egész jó ez a lazaság, bár 90 perc bizonyára megártana belőle. Itt az történik, hogy három próbát kell kiállnia a főszereplőnek, akinek a neve Tóbiás, és aki ennek megfelelően egész film alatt mást sem csinál, csak bután és kamaszosan vigyorog.

Ebben a második elkülönülő részben a Spektrum tv egyik sorozatától kölcsönözték az ötletet. Taxival a világ körül, vagy mi, az MTV korábbi műsorvezetője, az indiai Trey (srác) különféle feladatokat ad a versenyzőknek, hogy mit és mit végezzenek el egy-egy adott városban. Jóformán találós kérdésekről van szó, de mivel a sorozatnak budapesti epizódja is volt, máris mondhatunk egy idevágó példát. Keressétek meg a kart, amely világít, ha pénzt dobnak be. Itt bizony Szent István jobbja a rejtvény megfejtése, amit mellesleg pénz bedobásra külön megvilágít egy szerkezet. Lényeg, hogy ez az egész második egység erről szól, egy ilyen feladatmegoldásról. A srácnak bronz ereklyét kell szereznie, és végül egy bronzáriumot (szolárium) hurcol be a stúdióba. (He-he:)). Ennél sokkal jobb az a versenyző, aki Charles Bronson egyik filmjét viszi oda. Kár, hogy magát a poént nem sikerül rendesen (vígjáték módján előadni), úgy, hogy nevetni is lehessen rajta.

Eddigre a film már alaposan elkápráztatott minket azzal, hogy mennyi sok különböző helyszínen játszódik. Igazi amatőrfilm hangulatú alkotás, mégis jó nézni, ennyi helyszínt rendesen három különböző filmben lehet csak látni. De ekkor kezdődik a harmadik egység.

A harmadik jól elkülönülő részben a történet elszabadul, és egy maffiatörténet alakul ki belőle, pont olyan vicces, diák- illetve paródia stílusban, amilyeneket a gimnazisták gyártanak, a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt. (Tényleg pont olyan).

Úgy tűnik, a filmnek ez az a része, ahol befutott a pénz. Egyre másra jelennek meg a híres színészek, Gesztesi Károlytól, Pikali Gerdán, Rajkai Zoltánon keresztül Vajdai Vilmosig (aki mindenképp a film legjobb mellékszereplője). A legjobb főszereplője persze továbbra is Bognár Anna marad, a lány szerepében, akibe Tóbiás szerelmes. Bognár Anna még érzelmeket is képes volt belevinni a filmbe, és a film legelejétől a végéig átívelő karaktert is sikerült neki létrehoznia. Ez a maffiatörténet eléggé gyermeteg, vagy amikor éppen nem az, akkor meg béna, de az biztos, hogy ez a film un. "harmadik felvonása", a kibontakozás, mert itt alaposan leragadunk, ebbe alaposan belebonyolódunk.

Ez a belebonyolódás odáig fajul, hogy a film végén gyakorlatilag mesterségesen kell elvarrni a szálakat. Happy endet is úgy kell kierőltetni, mintegy pluszként, mintha már a feliratok alatt futó érdektelenebb jelenteket látnánk. A film vége már tényleg egy olyan gombóc a fagyiból, ami már abszolút nem fért bele a tölcsérbe.

A kevert stílus még rendben volna, az sem gond, hogy az egész film mintha egy párhuzamos kultúrában játszódna (nem nagyon lehet követni). A nézhetőség határát még így is felülről súrolja, sőt, egy igazán változatos, helyszínek tekintetében pedig feltétlenül tartalmas filmnek tekinthető. Ugyanakkor, nézzünk szembe a ténnyel, hogy ebben a műfajban is láttunk már sokkal jobbat, az Uristen@menny.hu hu alkotói csapata például egyre másra ontja magából az "ilyen" vicces filmeket, melyek rendszerint eléggé jók is, azon felül pedig kimondottan viccesek.

Más oldalról nézve pedig ez a film, így, ebben a formában sokkal inkább egy tévés produkció, szórakoztató, péntek esti, fiatalos filmegyveleg. Lóth Balázs, végül úgy látszik, nem is esett olyan messzire a (kapta) fájától, a televíziós szórakoztatóipartól, a hazai videóklippektől. Biztosan fogunk még tőle látni vicces dolgokat, akár még moziban is.