Szezon

Ehhez képest mindenképp kellemeset csalódtunk, mert Török Ferenc megőrizte azokat a jó tulajdonságait, melyek miatt a Moszkva Tér olyan emlékezetesen normális film lett. Sőt, úgy tűnik, az évek során mintha még komolyodott volna is, erről árulkodik e film szociográfiai jellege.

A Szezon nagyon szépen van fényképezve, igen, Török Ferenc egyik legjobb tulajdonságát úgy hívják, hogy Garas Dániel, aki a Moszkva Tér után most a Szezont is operálta. A filmek legeleje roppant árulkodó a produkció színvonalát illetően, és a Szezon bevezető képsorai nagyon szépen vannak fényképezve, csak úgy, mint később az egész film is. Garas Dániel művészetének a Moszkva Térben ott lettünk lelkes rajongói, amikor a párizsi hajnalt a tetők felett úgy fényképezte, hogy a kamera a kezében volt (vagy legalábbis nagyon lazán kezelte), éppen ott, ahol mindenki monumentális hatásra törekedett volna, ő a pillanatra jellemző esetleges megoldás mellett döntött. Hálistennek.


A Szezonban a kamera nagyon profi viselkedik, egy igazán tudatosan szép fényképezés, amit látunk. Ott van például egy autópálya, igazi "second unit" jellegű snitt, amit az amerikai (vagy francia) filmekben nem is maga az "operatőr" vesz fel, hanem kiadja valaki másnak, a főszereplő színészek sincsenek ott, szóval olyan, mint egy teljesen más forgatás. Itt, a Szezonban például azt látjuk, hogy a srácok autóval igyekeznek a Balatonra. No, ez a bemutató snitt olyan szép, hogy Zsigmond Vilmos is bármikor megirigyelné. Persze az időjárás is a kezükre játszott, mert a felhők látható sebességgel gyártottak árnyékokat, ami különösen szép volt, de enélkül is nagyon jól sikerült a felvétel.

Roppant szép az is, amikor a srác vonattal Pestre érkezik vidékről. Ez a Moszkva Tér párizsi reggelének az esetlegességével készült, és nagyon jól néz ki, annál is inkább, mert teljesen átélhető, hogy itt valaki megérkezik, valahonnan valahova, és valahogy érzi magát eközben, szóval átélhetővé teszi a filmet. Általában elmondható, hogy nagyon átgondolt módon vannak fényképezve a jelenetek, egy egy négyzetméteres kis bárpult ugyanúgy, mint az egyetlen egyszer felvehető égő autó, vagy egy gyönyörű hajókirándulás. Hazai vizeken újnak nevezhető Garas-találmány a videóklippes zoom, ami csupán egy hirtelen rántás-szerű ráközelítés, és amit egyetlen kivétellel (amikor Gyuszi lemászik a létrán) mindig sikerült is profin alkalmazni.

A színészek (is) egészen jók, Rezes Judittal az élen, akinek a kiválasztása főszereplőnek legalább akkora szereposztói tett volt, mint amikor Kirsten Dunst-ra osztották a Pókember női főszerepét. A filmben a mellékszereplők is nagyon jók, Kerekes Évával és Hegedűs D. Gézával az élen, akik hisztis gazdag embereket alakítanak, egy képviselőt és a feleségét, akik sohasem az étlapról rendelnek, ahogyan azt Danny DeVito tanította a Szóljatok a Köpcösnek-ben. Kerekes Éváról azonban eszünkbe jut az egyik szex-jelenet, amit túlzásba vittek, túl "testközeli fényképezéssel". Persze, később még egy pornófilm forgatására is eljutunk, szóval lehet, hogy úgy gondolta a rendező, minek finomkodjanak. Egyébként határozottan jó poén, hogy a pornófilmes rendezőt maga Mundruczó Kornél alakítja, akinek, illetve a filmjeinek a legszörnyűbb és legdurvább magyar szex (és erőszak) jeleneteket köszönhetjük.

Nem szándékunk végigmenni a stáblistán, de a zenét mindenképp külön ki kell emelni, annyira kiemelkedően jó. Zságer Balázs, a film zeneszerzője elképesztő munkát végzett, és nemcsak a mennyiségre, de a minőségre is utalunk. A film tele van jobbnál jobb számokkal, plusz kellemes filmzenei betétekkel, és vannak benne egyéb jó zenei részek is, például amikor egy mulatóban énekel valaki. Nos, a lényeg az, hogy mindez egyetlen személy zenéje, mindez mind-mind Zságer Balázs zenéje. És ez még csak egy dolog, ezen felül esik a latba, hogy e zenék minősége királyi, és nemcsak önmagukban (mint pl. a Kontroll c. filmben a Neo-zenék), de a film hatását erősítendő is nagyon jól működnek. Ráadásul nemcsak mint zenék, de mint direkt filmzenék is határozottan jók. Zságer Balázs nem más, mint Török Ferenc legújabb jó tulajdonsága.

A film azért rokonszenves, mert olyan "európai", sőt, még annál is jobb. Nagyon jó érzés, kellemes élmény, hogy nem esik ki a szájából a magyar kapanyél, vagyis, hogy a nézőnek nem kell lenyelnie primitív dolgokat, csak azért, mert magyarok vagyunk. Ez a film a szó legjobb értelmében olyan, mintha nem is magyar film lenne. Mellesleg a legtöbb európai, vagy amerikai művészfilmnek dicsőségére válna, ha ilyen kultúrált módon vezetnék benne a cselekményt, hatásvadász dráma, ordítozás és erőszak nélkül.

A film mellesleg éppen emiatt nem annyira jó. A forgatókönyv első verzióját eredetileg egy dokumentumfilm forgatása után készítette el Török Ferenc. Itt a cselekmény túl lineáris volt - Podmaniczky Szilárd szerint, aki a forgatókönyv első verziójának átdolgozása céljából lépett a fedélzetre.

A film jó, kellemes, simán meg lehet nézni többször is (ami nem kis szó), ám amikor a végén megjelennek a feliratok, a nézőben a befejezetlenség buta érzete támad egyből. "Mi van? Még nincs is vége". Tény, hogy a film elgondolkodtató, bár kicsit befejezetlen, például az egyik főszereplőt, Nyékit egész egyszerűen elveszíti a film a vége felé, megfeledkezik róla, mintha nem is lett volna. Ráadásul a film a leghalványabb végkifejlet nélkül ér véget, és akkor még nem említettük, hogy az egyik főszereplő srác, Guli semmiféle jellemfejlődésen nem ment keresztül. Minden, amit láttunk, az csak egyszerűen megtörtént vele, de nem úgy, mint a Moszkva Tér fő karakterével, Petyával. Itt leginkább vendéglátós sztorizgatásról van szó, igazi tanulság, fejlemény nélkül. Ha ez a film olyan lett volna, mint amilyen bizonyára lenni szeretett volna, akkor akár egy kis Casino is lehetett volna belőle. Ehelyett azonban egy sem a dokumentum-, sem a játékfilm műfaja mellett nem elkötelezett filmet kapunk, ami, mint ilyen viszonylag kevéssé élvezhető.

Lehetett volna egy erős hangulatú művészfilm, komoly dokumentum beütéssel, mint a Scorsese-féle Casino, amely, mint tudjuk, nyomába sem ér a Nagymenőknek, de azért mégis jó valamennyire. Helyette azonban, ahogy egyik hozzászólónk találóan megjegyezte, egy "statikus" film lett belőle, amelyben hatásvadász mini-történetek, legalább is jól mesélhető, szexszel, vendéglátózással telített sztorik követik egymást, anélkül, hogy egy nagy történet kialakulna az egészből. Szimpatikus film, mert látszik, hogy a rendezője gondolt vele valamire, de az is látszik, hogy nem sikerült olyan jól, mint amilyen jól sikerülhetett volna. Úgy tűnik, mintha így, utólag, hogy elkészült, már másképp is akarnák eladni, mint ami az eredeti koncepció lehetett. Ma már a vendéglátós sztorik, a szexuális élet suttyó világába való bepillantás, illetve az ezeket képviselő vonalkód (lásd a film plakátján) kerülnek előtérbe, a "megmutatjuk Magyarországot a 2000-es évek elején" koncepció helyett. A vonalkód egyébként a főszereplő karakter fenekéről kerül "a képbe", amikor az (a feneke és rajta a tetovált vonalkód) az egyik erőltetett szexjelenetben odanyomódik a terasz üvegajtajához, valamiféle mondanivalót színlelve.