Mix

Amit az előző körből megtudtunk, nem más, mint hogy a filmnek roppant jó a zenéje, és hogy néhány szereplő kifejezetten profi alakítást nyújt benne. Az előző cikkben kollégánk, Lido azt vonultatta fel fő negatívumként, hogy Gryllus Dorkát két srác egyszerre teszi magáévá, és hogy a film nem arról szól, ami Budapest, hanem arról, amilyennek Budapestet az amerikaiak látják. Ezek alapján úgy tűnt, hogy egy "érdekes", de nem feltétlenül élvezetes filmről van szó.

A film kicsit furán indul, Mitch, az amerikai srác interneten keresztül folyton Bea, a magyar fétis-fotómodell (Gryllus Dorka) fotóira van "beindulva", ez jelenti számára a fő élvezetet. Aztán Mitch megérkezik Magyarországra, és a film pedig egyetlen mozdulattal beindul, és megszerez magának minket.

Ott van ugyanis ez a nagymama (Koós Olga), aki akkora természetességgel tölti be a vásznat, hogy öröm nézni. Egy darabig még vibrál a kép, egyszerre látjuk magunk előtt azt a verziót, a pozitívat és a lehetséges negatívat. Mert lehetne, illetve lehetett volna az is, hogy csupán egy kedves nénit, egy elvileg kedves hölgyet látunk a sok közül, egy teleregény-szerű karaktert. Ehelyett azonban megtörtént a csoda, valaki egy egyszerű videókamera előtt, egy darab szófán ülve létrehozott egy olyan nagymamát, aki nem csupán egy idős néni, hanem a mi filmünk nagymamája, aki teljesen saját történettel rendelkezik, akiben egyszerre van jelen a régi fiatal nő, és a jelenlegi tiszteletreméltó, bájos hölgy. A csodás nagymama mellett az is majd kiszúrta a szemünket, hogy Kulka János is egyszerűen tökéletes, és akkor még nem beszéltünk a főszereplőről, a Mitch-et alakító Alex Weed-ről, aki szintén egyszerűen tökéletes. Tökéletes, mert nagyon jó sugárzása van, és mellesleg pont jó a szerepére, a srác szerepére, aki a saját útját keresi. Mitch egy rokonszenves, jó arc, egy nagy gyerek, aki South Park-os egyszerűséggel látja a világot, nincs meghatva saját magától, érdeklődik más emberek iránt, nyitott, de közben hűvös is. Minden vágya, hogy csúcs-DJ legyen, és zenéjével eszméletlen nagy partikat csináljon. Kulka János ehhez képest a klasszikus apát alakítja, aki azt szeretné, hogy fia klasszikus zongoraművészként fusson be, és azt hangoztatja, hogy "az élet meghallgatások sorozata". Amikor Mitch repülőjegyét ellopják, apja még a kártyáját is letiltatja, hogy fiát rákényszerítse a boldogulásra. Napokon keresztül azért izgulunk, hogy Mitch megszerezze a szükséges pénzt a repülőjegyre, amivel a sorsdöntő meghallgatásra odaérhet.

Bea, Gryllus Dorka (Bea) karaktere egy fétis szexmodell, akit leginkább a pasija fotóz, bőr ruhákban, megkötözve, meg ilyenek. A képek egyébként nem naivak, és nem bénák, és közben nem is durvák, szóval egészen rendben vannak, pedig ezen a banánhéjon nyugodtan el lehetett volna csúszni. A pasija, Csaba (Kolovratnik Krisztián) drogos, akit a zseniális Rudolf Péter pedig mint egy extrém pornó-báró folyton prostituálni akar, pontosabban arra akarja rávenni, hogy vegye rá Beát arra, hogy pornót csináljon.

Ami a filmben elsősorban nagyon jó, az az, hogy jól beszélnek benne angolul. Mitch amerikai, és ezért már a nagyijával és Kulka Jánossal is angolul beszél. Az angol nyelv magyar színészekkel kifejezetten életveszélyes, ez lehetett volna legeslegnagyobb banánhéj a filmben, de csodával határos módon jól működik. A baj az lehetett volna, hogy nem hitelesek a párbeszédek amiatt, hogy érezni lehet, hogy az illető soha életében nem fejezte volna ki így magát angolul az adott szituban. Itt, a filmben mindenki teljes természetességgel beszél angolul, nem azt mondjuk, hogy tökéletes angolsággal, dehogy is, senki nem beszél tökéletesen, viszont mindenki hiteles, mindenki valóságos közlést folytat az adott jeleneten belül, az adott nyelven, és ez nagyon jó dolog.

A másik dolog, ami miatt nagyon jó ez a film, az az, hogy roppant átélhető, és talán ez a legeslegfontosabb. Egyszerűen érezzük, mit érez a srác, és pont ezért fizetjük a filmeket, vagy mi. A film több pontján is megborzong a hátunk, legalább 6-ot számoltunk össze, köztük a filmvégi csúcs-befejezés jelenetekkel. Ennyire igényes befejezés-sorozatot magyar filmben rég láttunk, ellenpéldaként említenénk a Szezont, amiben a három főszereplőből kettőt a film egész egyszerűen elfelejt, és kábé húsz perccel a befejezés előtt látjuk őket utoljára. Itt a film végén az ember összes, úgy értjük, igaziból az összes kívánsága teljesül, még olyanok is, amikre esetleg nem is gondolt.

A film nagyon helyén van a zenék terén is, Vajdai Vilmos volt a zenei szakértő, és jól is végezte a munkáját, amúgy még DJ-ként is szerepel a filmben, sőt még egy Korai Örömös a zenéje is megjelenik. A hátborzongás kiváltói természetesen éppen az ilyen remek zenei csúcs-pillanatok.

Szemben az egyébként remek Kontrollal, amelynek ugyancsak jó zenéje van, itt a zene valódi filmzeneként is hat, itt a zenei csúcspontok a film csúcspontjai is egyben.

A film egyébként időnként lemegy kommerszbe, egyszerűbe, de szinte mindig jól jön ki belőle. Ott van ez a helyi szélhámos srác, aki elvileg taxizik. Első alkalommal elkezd rappelni, dögös csajokról, szexről, meg minden. Ez a jelenet is nagyon bénán indul, de végül tök hitelesen jövünk ki belőle, pedig egy ilyen rappelés tízből 9 esetben biztos bukó lett volna. Egy másik jelenet, amikor Mitch egy saját partit szervez a művházban, ahol a néptáncosokkal próbálni szokott. Mindig arra várt, hogy a csúcson lesz, mint DJ, stb, stb. Ehhez képest a jelenet rendesen elbaltázódik, ami ugyancsak egyszerűen van megoldva, mégis jól működik. Itt, és minden hasonló esetben, amikor a film lemegy egyszerűbe, azért működik jól, mert a történetmondás nem veszít a minőségéből, sőt, még sarkosságot és sebességet is nyer. Ott állnak egy színpadon, Bea és Mitch, és nyilvánvaló, hogy ez már nem lesz életük legjobb napja, különösképpen a rájuk vetített pornófelvétel miatt, amin ők maguk szerepelnek. Remek érzékkel oldották meg az alkotók, hogy a film ne essen ki egyetlen fontos szerepéből, abból, hogy ezt a történetet elmesélje nekünk. Az adott pillanatban, hiába egyszerű, sőt, majdnem sajnáloatos módon vicces, ahogyan megoldották, a film mégis eljut egy csúcspontjára, pont úgy, ahogyan kell neki, és minden mehet tovább a rendes kerékvágásban. Nézetünk szerint csak azért, mert a rendező helyesen a labdára, történetre koncentrált - minden más helyett.

Ugyanilyen "operettszerű" az a jelenet, amikor Mitch besétál egy művházba, ahol éppen nem tudják beindítani a lemezjátszókat, de ő ott terem, megszólal angolul, a néptáncos csapat vezetője visszaválaszol angolul, és máris felveszi pénzért lemez-cserélgetőnek, ahelyett, hogy más néptánc-csoportokhoz hasonlóan élő zenészeket alkalmazna. Tényleg abszolút erőltetettnek tűnik, úgy, ahogy van, mégis működik, és mindennek a tetejébe, a valóságban is nagyon könnyen megtörténhet. Egy-egy ilyen jelenete a filmnek attól "operettszerű", hogy a jelenet fontosabb mozzanatai ki vannak emelve, pontosan úgy, mint a képregényeknél, ez egyébként a dramaturgia lényege. A dramaturgiai sebesség, a jó történet-vezetés érdekében az amerikai nézőknek is biztosan sok-sok ilyen apróságot kell lenyelniük az amerikai filmektől, amikről lévén, hogy ott élnek, pontosan tudják, hogy "a valósághoz" képest enyhe túlzás, mégis elfogadják a vásznon.

A nagy (nagymamás) jeleneteken kívül a film igazi erősségét a részletek adják. A kamera nagyon profin viselkedik, le a kalappal, Vecsernyés János, a szerintünk nem valami jól sikerült El Nino rendezője itt igazán nagyot alkotott, és ne valamiféle monumentális mozi, vagy valami sivatagi művészfilm lebegjen a szemünk előtt, hanem egy roppant friss, a témához abszolút illeszkedő, sőt, ugyanabból a forrásból táplálkozó urbánus fényképezési stílus, amit bizonyos tekintetben még akár Soderbergh Traffic c. filmjének kamera-stílusához is hasonlíthatunk. De visszatérve a részletekhez, amiben a film ördöge lakozik, van egy rész, amikor a srác otthon ül a nagymamájával, aki megkéri, ahogy masszírozza meg a lábát. Csúcsjelenet, úgy ahogy van. Ugyanilyen csodás részlet, amikor Beával holdat néznek, a Nyakunkon az Élet óta az egyik legjobb randizás-jelenet. Máskor Mitch megmutatja, hogyan kell tibeti mélyhangon énekelni, ami ugyancsak nem semmi, de a film legjobb részlete nem más, mint a Csilla nevű karakter. Csilla (Bögözi Anita) mellékszereplőként bukkan fel, és alig is látunk belőle valamit, de a "kémiai reakciók", amik közte és Mitch között, illetve közte és a néző között lejátszódnak, minden pénzt megérnek. Ez is, mint az egész film, abszolút átélhető, és tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire pozitív körülmény.

Máskor a film és Alex Weed teljesítménye kedvencünket, Owen Wilsont meghazudtoló vígjátéki stílust vesz fel, igaz, nem ez a fő vonal, de azon felül, hogy a Lovy testvérek, Steven és Robert Lovy

egy igazán jó filmet készítettek, azt is elmondhatják magukról, hogy felfedeztek több magyar, és legalább egy amerikai csúcsszínészt, Alex Weed személyében. Egyébként, ha már a Lovy testvéreknél tartunk, egyszer tartottak egy vetítést a néhai Balázs Béla Stúdióban, a sci-fi filmjükből, ami meglepően jól működő darab volt, sci-fi volt, művészfilm, és akció egyben, de közben abszolút látszott, hogy alkotóik nem könyvből olvassák a szakmát, hanem maguk is nagyon sok filmet láttak már, és látnak.

Egyszerű film, amely egyszerűen juttat célba egy egyszerű történetet, de ez nagyon jó dolog. Átélhetősége révén a Mix egy olyan film, amit mindenképp érdemes megnézni, és ami aztán abszolút feldobva engedi útjára nézőit, sőt, még a magyar film fejlődéséhez is aktív formában járul hozzá.