A Felejtés Bére

Tényleg pompás érzés, amikor úgy a 10-ik perc környékén a néző rájön, hogy most már nyugodtan rábízhatja magát az adott filmre, mert úgy tűnik, nem lesz átverés, ami izgalmasnak tűnt eddig, az az is marad, a szereplőink is a helyükön vannak (sőt, a film végére még azokat is megszeretjük, akiket mostanában nem bírtunk), és a történet sem veszít a kezdeti lendületéből, sőt, éppenséggel éveken belül az egyik legjobb forgatókönyv elevenedik meg előttünk. Minden a helyén van tehát, legfőképpen John Woo, aki a pedig a legutóbbi filmjével, a Fegyverek Szavával (Windtalkers) elég csúnyán megbukott. A navaho indián kódfejtő katonákról szóló háborús film nem kötötte le eléggé még az amerikai nézőket sem, bár ez míg így is nézhetőbb volt, mint az eggyel azelőtti Woo-film, a Mission Impossible 2, ami méltán pályázhatna a világ legrosszabb és legszerencsétlenebb akciófilmjének díjára.

Ilyen közelmúltat győzött most le John Woo a Paycheckkel, és ebben nagy segítségére volt Philip K. Dick (Minority Report, Total Recall) remek, azonos című novellája, amiből könnyedén ki lehetett hozni egy egész estés izgalmat kínáló filmet. És íme, tényleg sikerült.

Bár a novella, és így a film is a műfaját tekintve sci-fi, a történet mégsem a távoli jövőben játszódik, hanem a mostani jelenben, 2004-ben indul (ami persze a novella születésekor még ugyancsak jövő volt), és mindössze 3 évet ugrik a cselekmény alatt előre, 2007-be. Ez egy nagyon jó dramaturgiai fogás, mivel így kimarad a szokásos "nézzünk körül ebben a jövőbeli világban kicsit"-féle pár perc, ami minden sci-fi film elejét le szokta foglalni, de miután ezt most kihagyjuk, egyből magára a történetre koncentrálhatunk, és ez nagyon jól veszi ki magát.

Főhősünk, Michael Jennings (Ben Affleck) egy un. "reverse engineer", aki elektromérnökként már létező rendszereket szed szét, ismer meg, és rak össze újra, már egy fejlettebb formában. És ahogy ez egy remek, Dick-féle novellához illik, mérnökünk memóriáját minden egyes melója után kitörlik, hogy más, konkurens cégek ne tudják megszerezni tőle az ipari titkokat. Mi ez, ha nem egy izgalmas és ötletgazdag forgatókönyv-anyag, és mi ez, ha nem egy igazi Woo-akciófilm alapjául szolgáló történet?

Miután tisztába jöttünk a memóriatörlés hétköznapi mivoltával, a történet gyorsan a lényegre tér: Jennings egy "utolsó nagy megbízást" kap (ami hagyományosan a legveszélyesebb a filmekben, karöltve "az utolsó nagy balhékkal") egy Rethrick nevű fickótól (Aaron Eckhard), ami egy 3 évre szóló, de cserébe milliós fizetségű munka, természetesen egy szupertitkos ügyben. Mind Jennings, mind a mi számunkra nagy meglepetés, hogy a 3 év ténylegesen egy másodpercig tart a filmben, ami után viszont nem úgy zajlik a munka bérének a kifizetése, mint kellene. Kiderül, hogy Jennings maga mondott le a pénzről, és egy olyan, állítólag saját maga által küldött borítékkal lett csupán gazdagabb, amiben 11 hétköznapi, hasznavehetetlennek tűnő tárgy van. Ezek a tárgyak hamar főszereplővé válnak a történetben, igazán váratlan és ötletes formában, és Jennings ugyanúgy, mint annak idején Schwarzenegger a Total Recall (Emlékmás)-ban, megpróbálja megfejteni és kibogozni a korábban saját maga által saját későbbi énjének küldött üzenetet.

A jó alapanyagból egy jó film készült, egy olyan szerencsés keverék, amiben nem tudjuk előre kiszámítani a történéseket, amiben nemcsak látványos akciók, hanem apróbb finomságok is helyet kapnak (ilyen a szerelmi szál, vagyis az a vonal, ahogyan Jennings elvileg teljesen üres memóriájában megragadnak a barátnőjéhez kapcsolódó emlékei), és amit szinte a teljes filmidő alatt képesek vagyunk végigizgulni.

Bár John Woo eddigi munkái közül éppen egy olyan film lett a fő kedvencünk, amit nem is ő rendezett, csak producelt (Gyilkosok Gyilkosa/The Replacement Killers, Mira Sorvino-val és Chow Yun-Fat-tel a főszerepekben), ezt a filmet a nagysikerű Ál/Arc-hoz tudnánk leginkább hasonlítani, főként, mivel Woo azóta készült filmjei nem értelmezhetőek a jó filmek kategóriájában.

Az Ál/Arc is rendelkezett (a Paycheckhez hasonlóan) egy eléggé csavaros és eredeti történettel, de amitől igazán "kifeküdtek" a nézői, az az olyan "Woo-s" effektek sorozata volt a filmben, mint például a lassított galambszárny-repdesés, az amúgy néma, és csak zenével aláfestett véres lövöldözések jelenetei, a golyók "mátrixos" haladása a térben, vagy a hosszú perceken át zajló üldözéses-összecsapásos akciók. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Woo egy újfajta értelmezését adta az akciófilmek műfajának, és hogy az ő stílusjegyei hatottak a későbbi akciófilmes rendezőkre is, rajta kívül ez például Michael Bay-nek sikerült még a Bad Boys 1-el, annak idején.

A Paycheck sem tagadja meg szülőatyját, itt is felbukkannak a Woo-jegyek, de nagyon intelligens, visszafogott formában, és talán kissé diszkrétebben, mint annak idején az Ál/Arcban tették.

Ha már a kamera túl oldalán levőket agyondicsértük, jöhetnek a színészek is, akikre szintén nem lehet panaszunk. Ben Affleck tökéletesen el tudta feledtetni a kb. a Daredevil óta iránta érzett antipátiánkat, és annyira jól játszotta Jennings-et, amennyire az csak lehetséges. Még keresve sem találnánk benne hibát, nem vitt semmit sem túlzásba, és így végig a helyén volt az alakítása. Partnere, a Rachel nevű barátnőjét játsszó Uma Thurman is nagyon jó volt, igazán emlékezetes szerepe lett ez, bár a karaktere nem volt valami öszetett, a haja pedig túl szöszösre sikerült.

Szülőföldjén a film rendesen teljesített a mozipénztáraknál, ezzel együtt a megrögzött akciófilm-hívők körében időnként támadásoknak van kitéve, mint ahogy persze a műfajt egyáltalán nem kedvelő mozinézők körében is.

Szerintünk azonban egy önmagában véve is remek filmmel állunk szemben, ami a saját terepén, az akciófilmek között pedig még inkább kiemelkedő darabnak számít. Egy izgalmas, látványos és fordulatos akció-krimit üdvözölhetünk, amivel kapcsolatban nem fogunk habozni egyetlen percig sem, hogy megnézzük-e még eccer-kéccer, amikor úgy adódik. Naná!