Snowboarder

Itt van tehát egy népszerű sport, amit jó nézni, aminek általában "jófejek" a képviselői, és itt van egy film róla, aminek a forgatókönyvíró-rendezője eddig még csak rövidfilmeket és klipeket készített. Ezek után már nem meglepő, ha a film maga is klipszerűre sikerült, a története nem eléggé kidolgozott, a karakterei nem árnyaltak, és egyáltalán: mindent a felület, vagyis a látványsport képei uralnak. Egyébként a sztori szintjén igyekszik a film a már kitaposott extrém sport-filmek mezsgyéjén haladni, vagyis a szörfös Holtpont által bevezetett sport-filozófiát bemutatni: ez a megszállottakról szól, akik egész életüket a sportjuknak szentelik, nem igazodnak a társadalmi elvárásokhoz, sőt, néha a periférián élnek, csak azért, hogy minden idejüket imádott időtöltésüknek szentelhessék.

Mi is egy hasonló környezetben indulunk, főhősünk a huszonéves Gaspard, aki a francia Alpokban él és snowboardozik, megszállottan, ahogy kell, és a pénzszerzési forrása is ehhez kötődik, egy idősebb barátjának a sí-és snowboard-boltjában dolgozik. Gaspard-t egy szimpatikus fiatal színész, Nicolas Duvauchelle játssza, a forgatókönyvi adottságokhoz mérten egészen jól, vagyis nemcsak hamar kivívja a nézői rokonszenvünket, hanem végig el tudjuk róla képzelni, hogy ő tényleg egy ennyire jó snowboardos, amilyennek látjuk, sőt, bizonyára ő maga csinálta meg a filmbeli trükkös ugrásokat is, nem egy hivatásos boardos. A film egyik nagy hibája, hogy nem szán elég időt, vagy figyelmet a főbb szereplők személyiségének a bemutatására, a motivációik és érzéseik érzékeltetésére, és így az lesz az érzésünk végig a film során, hogy nem egy valódi történetet látunk, rendes személyiségfejlődéssel megtámogatva, ahogy kell, hanem csupán egy hosszú snowboard-klipet, amit csak a dramatizáltság foka választ el az Extreme tv-csatorna műsoraitól.

Gaspard-ról tehát nem tudunk meg túl sokat, annyit csak, hogy egy megszállott (bármit is jelentsen ez ebben a filmben), és hogy egy Josh Atterssen nevű snowboardos a példaképe, illetve, hogy az apjától egyetlen dolog maradt meg neki, éspedig a snowboard-deszkája. A jó filmek általában a kis finomságoktól, illetve az árnyalt érzelmektől lesznek jók, és éppen ezek hiányoznak filmünkből. Nem tudjuk meg, mit érez Gaspard a példaképe iránt, miért pont Josh-t választotta ki, milyen stílus szimpatikus a számára, stb. Azt látjuk viszont, hogy amikor Josh meghívja Svájcba, a "kastélyába", hogy Gaspard legyen a csapatának tagja, ő egyből rohan, és később is gondolkodás nélkül veti bele magát a helyi szórakozásokba. A "jófiúból" átmegy "buligépbe", iszik, kábítószerezik és csajozik, bár ezek nem vetik vissza a snowboardozásban, úgyhogy továbbra is remek ugrásokat és lesiklásokat láthatunk tőle és Josh barátjától. És végülis ez a lényeg. A történet az utolsó percekig nem tud kilábalni a nem-megírt formájából, és ha jól belegondolunk, a szereplőink sem igazán brillíroznak, ami az utolsó percek elvileg drámai sűrűségű, gyakorlatilag kiszámítható perceiben válik leginkább zavaróvá.

Az a helyzet tehát, hogy a Snowboarder nem jobb, mint egy közepes film, és míg a pozitívumai között két helyes főszereplőt és látványos lesiklásokat tudhat magáénak, addig az ellenkező oldalon ott sorjázik a bizonytalan forgatókönyv, a nulla jellemábrázolás, kiszámítható fordulatok, és összességében a hiányzó filmélmény. Úgy tűnik, hogy főként maguk a snowboardosok fogják szeretni, vagy azok, akik odavannak ezért a sportért (akár gyakorolják, akár nem), de az is valószínű, hogy ez inkább egy "tékafilm" lesz, vagyis nem az a fajta, amit kizárólag csak moziban tudunk élvezni. Sőt.