Wilbur Öngyilkos Akar Lenni

Megfigyeléseink szerint a dán filmkészítőknek van valami alapvető vonzódása a művészfilmekhez, ami nem mindig sül el jól, de például éppen Scherfig volt az, aki az Olasz Nyelv Kezdőknek-kel kicsit kilépni látszott ebből a körből. A dogmafilmnek nevezett alkotás (többek közt a világítás, a jelmezek és a kellékek elhagyása miatt) a teljes filmideje alatt képes volt lekötni a nézők figyelmét, a visszafogott cselekmény mögött valódi emberi karaktereket és sorsokat ismerhettünk meg, és ami nagyon fontos, hangulatilag is egységes volt, és így nem csoda, hogy nemcsak a kritikusok, de a közönség is szerette. Most pedig a dán nyelvű filmezést hátrahagyva Scherfig elkészítette az első angol nyelvű filmjét, amit Skóciában forgatott, többnyire skót színészekkel.

A Wilbur olyan film, amiről azt érzi első látásra az ember, hogy kicsin múlott csak, hogy nem lett belőle egy valóban jó film. Nehéz megfogni ezt a "kicsit", de az biztosnak tűnik, hogy már a forgatókönyv szintjén megkavarodott valami, amit később nem tett jóvá a filmben senki, illetve semmi.

A film felütésszerű indítása a tragikus töltet (öngyilkossági kísérlet) ellenére valamiképp mégis humoros, főképp, hogy miközben azt látjuk, hogy címbeli főhősünk minden úton rosszat akar magának, felötlik bennünk a gondolat, milyen lenne, ha már rögtön a film elején elveszítenénk Wilburt, a főszereplőt, Wilburt, akinek végülis sikerült. Persze nem sikerül neki, de ennyi már elég ahhoz, hogy azt sejtsük, mozgalmas perceknek nézünk elébe. Wilburt (Jamie Sives) a testvére, bátyja, Harbour (Adrian Rawlins) menti meg, tegyük hozzá, Wilbur aktív segítségével, aki még mielőtt késő lett volna, gyorsan felhívta a testvérét. Ettől kezdve beindul egy tragi-komikus (majdnem fekete-humoros vonal) a filmben, ami azzal foglalkozik, hogy Wilbur minden adandó pillanatban meg akarja magát öngyilkolni, és mellette beindul még több szál, amelyekben már híre-hamva sincs a humornak.

Hamar megtudjuk, mi a két férfi főszereplő közti felállás: Wilbur az elkényeztetett kisebbik fiú, akit mindenki jobban szeret a komoly bátyjánál, de mégis ő az, aki folyamatos öngyilkossági kísérleteivel teljesen leköti a körülötte lévők energiáit. A hihetetlen mértékű önzésére még rátesz a filmben folyton felbukkanó "legenda" Wilbur szexuális képességeiről, férfiúi szépségéről, és őrült nagy vonzerejéről. Ez lesz az első "megkavaró" elem a filmben, Wilbur értelmetlen sztárolása, ami egyszerű adottságként működik a filmben, és nem nagyon érthető, miről szól pontosan. Harbour, a báty egy erős ellenpontként a világ legönzetlenebb és legkedvesebb emberének alakjában lép színre, aki senkinek nem tud ártani, sőt, mindenkinek csak adni szeret (talán nem véletlen, hogy Rawlins Harry Potter apját szokta alakítani a HP-filmsorozatban).

Valószínűleg még évtizedekig így mehetne a két testvér közti szimbiózis, ha nem lépne be hirtelen egy nő közéjük, Alice (Shirley Henderson) "az alamuszi nyuszi nagyot ugrik"-nevű nőtípus képviselője. Alice a kislányával együtt egy borzasztóan visszafogott és szegény, elhagyatott és némileg tunya életet él, addig, amíg Harbour egy kedves mozdulattal magához nem öleli a nőt, és ezzel egy másik életforma lehetőségét nyújtja az anyának és lányának. Alice-t Shirley Henderson, 38 éves skót színésznő játssza, akit mi a Bridget Jones Naplója Jude-jaként ismerhetünk. Henderson a jelek szerint jól megértette a karaktere lényegét, mert az általa megformált nőszemély annyira idegesítő volt, amennyire csak lehetett. Alice elvileg nagyon odavan újdonsült férjéért, Harbourért, de ez cseppet sem akadályozza meg abban, hogy Wilburral is viszonyt kezdjen, majd Wilbur távolodási kísérletére azt válaszolja spontán, hogy "nem akarlak egyikőtöket sem elveszíteni". Ami a főszereplőnket illeti, az ő ellenállhatatlan vonzereje éppen arra jó, hogy a bátyja feleségét elcsábítsa vele, és ezzel már be is zárul a feloldhatatlan szerelmi háromszög, ami végül filmünk igazi témája lesz. Az, hogy mindeközben Wilbur még megpróbálja néhányszor megölni magát, már kezd idővel érdektelen motívummá válni, ugyanúgy, mint ahogy az olyan mesterkélt mellékszálak is, mint a Wilburt kezelő álmos pszichiáterének, Horstnak, vagy a terápiás csoport idétlen és ostoba vezetőnőjének sorsa, akinek a fő jellemzője az lesz a filmben, hogy egy szőr lóg ki az orrából. Ezek azok az erőltetett elemek, amelyek semmire sem jók, csak mondjuk, Wilbur cinikus magatartásának aláfestésére, vagy arra, hogy a rendezőnő úgy könyvelhesse el magában, az ő filmje többet tud, mint egy tragikus szerelmi háromszög ábrázolása. Mi pedig többek közt ezek miatt nem bírjuk elviselni a Wilburt, és az ő stílusát.

Lone Scherfig egyszer már bebizonyította, hogy tud filmet csinálni (még egy dogmafilmet is, akár), de ez a mostani története (forgatókönyvíróként is közreműködött) és filmje nem sikerült jól. A főszereplő sztárolása nem egyenlő a jellemzésével, a halál-közeli állapotok felvonultatása pedig nem ad ki rögtön egy átélhető drámát. Az az érzésünk, az író-rendezőnő vagy túl könnyen akarta megúszni ezt a filmet (ezért használt olyan ősrégi filmelemeket, mint a szerelmi háromszög, és hasonlók), vagy éppen ellenkezőleg: túl sokat agyalt rajta, és béna mellékvonalakkal próbálta kitölteni az űrt, amit a cselekmény hiányosságai és a hangulat töredezettsége eredményezett. Vagy az is lehet, hogy egyik sem történt, egyszerűen alapjáraton nem működött a forgatókönyv (bár az alapötlet nem lett volna rossz), és ezen már a jó színészek sem segíthettek, nem is szólva az érezhetően nem jó rendezésről, ami inkább rontott az egészen.

Akárhogyan is, az Olasz Nyelv Kezdőknek-et szívesen megnézzük még egyszer-kétszer, ha úgy adódik, de Wilburból, köszönjük szépen, nem kérünk többet.