A Bourne-Csapda

Bár a stáb nem sokat változott az első film óta, egyedül Doug Liman rendező ült át a produceri székbe a folytatásnál, és adta át a helyét Paul Greengrassnak (Véres Vasárnap), a második film már elég kevés dologban emlékeztet az elsőre, leginkább a forgatókönyv ötletességében és az egész könnyedségében marad el az elődjétől.

Az első rész, a Bourne-Rejtély egy remek film volt, izgalmas, fordulatos és romantikus is. Ezen felül sikerült neki a 2000-es évekbe is rendesen átültetni egy kémtörténetet, egy olyan műfajt, aminek az igazi közege az 50-es, 60-as évek hidegháborús hangulata volt. A Bourne-Rejtély a Szökevény-es alaphelyzetet vegyítette a klasszikus kémvonallal, vagyis egy ártatlanul megvádolt főhős nemcsak menekülésre kényszerül, hanem közben önmagában is fel kell fedeznie ismeretlen képességeket, amik segítségével végülis nemcsak a bőrét mentheti meg, de "tisztára moshatja a nevét is". Bár Jason Bourne (Matt Damon) nem annyira ártatlan bárány, mint Dr. Kimble volt, itt is ugyanannyira volt érdekes és feszültségteli végignézni azt a folyamatot, ahogy a főhős felfedezi magában, mennyire kifinomult a veszélyérzete, milyen aprólékosan tökéletes a memóriája, vagy milyen szélsebesen tud reagálni váratlan helyzetekre. Esetünkben mindehhez még hozzáadódtak a külön kém-képességek is, mint ahogy Bourne hamar rájön, hogy több nyelvet is beszél, harcművész és persze remekül bánik a fegyverekkel.

Matt Damon szinte hibátlan volt az első filmben, pontosan annyit játszott, mint amit a szerepe megkívánt: profi volt, hűvös és célratörő, de mégsem emlékezetett a sorstársaira, akik gyilkológépek voltak. Ő pont a megfelelő mértékben mutatta ki az érzelmeit és lelki aggodalmait is, és ezt a kettőséget Damon feszült kölyökarca remekül érzékeltette. Egy sikeres szereplőválasztás, egy jól működő és viszonylag újszerű történet, egy kiegyensúlyozott ritmusú cselekmény: a Bourne-Rejtély aratott a maga helyén. Ha egy film sikeres, az manapság már folytatásért kiált, úgyhogy a Bourne Identitást most a Bourne Szupremitás követi.

A Bourne-Csapda az előzőhöz képest már a címében is különbözik. A "Bourne Identity" cím az első filmben azt jelentette, hogy adva van egy srác, egy tucat útlevéllel, személyazonossággal, és ezek közül egy a Bourne-személyazonosság. A "Bourne Supremacy" (Bourne uralom) cím már egy más felállást mutat, itt Jason Bourne nem az a szégyenlős diáksrác többé, akiből időnként előugrik a profi kém, Jason Bourne immár 100%-ig kém és profi gyilkos, aki bármikor lealázza az egész amerikai titkosszolgálatot, FBI-t, CIA-t, vagy amit éppen kell.

A Bourne-Csapdánál az a fő érzésünk, hogy itt egy ún. "agyas" filmet próbáltak elkészíteni az alkotók, egy aprólékosan kidolgozott, az első filmet mindig szem előtt tartó, a részleteiben is stimmelő akció-kémfilm-folytatást, ami viszont végül éppen ezen a sok "agyaláson" vérzett el. Úgy tűnik, mintha itt egy sor forgatókönyv-szakértőt aktivizáltak volna, akik elemeiben szerették volna "lekövetni" az első filmet, hogy ez a második film is siker legyen, ha már az elsőnek összejött. (Ami egyébként sikerült is, már ami a kasszasikert illeti).

Így például a fix szereplők újbóli felbukkanása mellett "kell" ismét egy nagy autós üldözés (ami az első filmben nagyon jól működött), "kell" ismét egy kézitusa egy másik ügynökkel, "kell" ismét egy több napos menekülés, pihenés nélkül, ugyanabban a kabátban, stb.. Furcsa, de ez a nagy igyekezet nemcsak azért sül el szerencsétlenül, mert ezáltal a film elveszítette azt a spontán gördülékenységet, ami az első filmet még jellemezte, hanem azért is, mert a nagy igyekezetben a forgatókönyvben szembetűnő hibák keletkeztek.

Amikor először hallottunk a filmről, és láttuk, hogy a stáblistában ismét szerepel Franka Potente, sőt Julia Stiles is, egyből arra gondoltunk, no, remek, Bourne ugyan biztosan "lecseréli" valamilyen módon az első filmbeli szerelmét (végülis érthető, ha valamilyen változást be akarnak iktatni a folytatásba), de az új társa nem lesz más, mint az első filmbeli Nicki (Julia Stiles), akivel Jason már a Bourne Identitásban is szimpatizált (sőt, meg is mentette az életét). Ez a lány-váltás szinte természetesen adta volna magát, de a forgatókönyvírók (sajnos) mást találtak ki helyette: Nicki és Bourne kapcsolata nem vesz sem romantikus, sem semmilyen egyéb fordulatot, Nicki megreked a hatodik mellékszereplők szintjén, a film pedig nagyon veszít ezen.

A film egyébként 2 fő komponensből tevődik össze: az egyik a kémtörténet, a másik pedig az akcióvonal. Ezeknek egy jófajta keveréke jellemezte az első Bourne-t (és persze a legjobb Pierce Brosnan-es Bond-filmeket is), és valószínűleg most is kb. ez lehetett a cél. A kémvonal ezúttal ott sérült, hogy egy idő után egyértelművé vált, Jason Bourne tényleg mindenkinél jobb, és ha akarja, az összes jól képzett CIA-s ügynököt bolonddá teszi. Sőt, valahogy mindig úgy adódik, hogy a központban dolgozó profik nem tehetnek mást, minthogy vészes sebességgel üssék a komputereik billentyűzetét, s headsettel a fejükön a központban drukkoljanak, mialatt Bourne már hegyen-völgyön túl jár. Miután kiderül, honnan is bukkant itt fel a "szupremaciság" fogalma, már szinte alig van mitől vagy kitől féltenünk főhősünket, ami azért egy izgalmas kémfilmnél fontos lenne. Persze akad egy elvetemült, tényleg hidegvérű orosz (még mindig!) bérgyilkos, aki életveszélyes Bourne-ra, de az ő karakteréből sem hoz ki mindent a film, amit ki lehetne, sőt, ha belegondolunk, semmit sem hoz ki belőle.

A másik komponens az akció-vonal. Erre egy új megoldást ötlöttek ki az alkotók, éspedig a nagyon közelről felvett, és később szaggatottra vágott akciójelenetek stílusát. Az első ilyen akciónál még nem tűnt fel nekünk, de a másodiknál már gyanússá vált, hogy semmit sem láthatunk a "megszokott" távolságból (az indiai autós üldözésnél szinte az utcákat sem látjuk, ahol rohannak az autók, csak közelről magukat a kocsikat). #00468b És tényleg, a film szinte összes akciójelenete olyan közelről lett felvéve, hogy az már majdnem zavaró, arról nem is beszélve, hogy mindezt egy nagyon gyors vágással küldték meg, úgyhogy néző legyen a talpán, aki ki tud hámozni ezekből a jelenetekből egy-egy jó akciót.

Volt egy harmadik fontos komponense is a Bourne 1-nek, éspedig a romantika, a szerelmi szál. Az új Bourne-filmből ezt már teljesen kihagyták, ami valószínűleg az egyik legfőbb hibája a filmnek, különösen, ha azt vesszük, hogy a koncepció éppen az volt, hogy a fontos elemeket átemeljék az első részből.

Ha már a hiányérzetnél tartunk, a filmzenék terén is elég nagy visszaesést tapasztalhattunk a Bourne-Rejtély óta, mert míg ott például Paul Oekenfold és Moby által készített beindult zenékre zajlottak a jobbnál jobb akciók (így például a "nagy" autós üldözés Franka Potente minijével), addig itt még a zenei alaptéma (Moby: Extreme Ways) is csak a film utolsó percében és a stáblista alatt hangzik el.

Mindent egybevéve a Bourne Supremacy ha nem is keserű élmény, de mindenképp csalódásszámba megy, főként az első filmhez viszonyítva. A receptszerűen átgondolt forgatókönyv egy hideg megvalósítást kapott, de mivel megfelelő időközönként adagolnak számunkra akciójeleneteket és kém-történéseket, menet közben nem feltétlenül esik le nekünk, hogy valami nem stimmel. Ugyanakkor az egész film alatt csupán egyetlen egy humoros beszólás hangzik el, és az első film által felvetett romantikus szál is a semmibe vész, az akciójelenetek pedig kimértek, és a sajátos operatőri és vágási munkáknak köszönhetően nem is igazán élvezhetőek. És akkor még nem szóltunk magáról Jason Bourne-ról, akire végül alig ismerünk rá ebben a filmben.

Matt Damon még mindig nagyon jó, de már nehezen tudjuk követni, hogy ezúttal miről szól a karaktere. Bourne most is profi, kimért, és célratörő, de mintha elveszítette volna azokat az egyedi vonásait, amik a sorstárs-bérgyilkosoktól eddig megkülönböztették. Ez már egy másik Jason Bourne, egy másik történetben, de nekünk az első jobban tetszett, az első történetben, és az első filmben.